Kisalföld logö

2017. 12. 17. vasárnap - Lázár, Olimpia -2°C | 4°C Még több cikk.

Tihanyival egy cellában – tévedésből

Balogh József negyvenkilenc év után beszélt először nyilvánosan az '56-ban átéltekről.

Balogh József, a Mosonmagyaróvári Fémszerelvénygyár dolgozója „tévedésből" került előzetes letartóztatásba 1956 karácsonyán. Úgy tudja, Fogl Sándor, a Mosonmagyaróvári Fémszerelvénygyár (Mofém) párttitkára állította azt, hogy ő is szerepel azon a Life-fotón, amelyik Stefkó főhadnagy meglincselésén készült. Tihanyi Árpád cellatársa volt kiszabadulásáig. Negyvenkilenc év után beszélt először nyilvánosan az akkor átéltekről. A haláltól két meglévő első foga „mentette meg".

Kattintson a képre!
Gyilkosság gyanújával

– 1956-ban a Mofém dolgozója voltam. Nem csupán a Mofém szakszervezeti bizottságának voltam aktív vezetőségi tagja, hanem a gyár labdarúgó-szakosztályának vezetője is. Akkor egy sportvezetőt mindenki ismert. Mi voltunk a város dédelgetettjei – idézte föl a 49 évvel korábbi hányattatásait Balogh József.

– 1956 karácsonyának másnapján mégis letartóztatták...

– Egyszerűen tátva maradt a szám, amikor éjfélkor arra ébredtünk, hogy recseg-ropog valami a ház körül. Kimegyek, ott áll két ember az ajtóban. Azt kérdezték, hogy Balogh József vagyok-e. Mondtam, hogy igen, és visszakérdeztem, hogy hogyan kerültek ide. Erre durván, parancsolóan rám szólt az egyik, hogy nyissam ki az ajtót. Mutat egy papírt, és mondja, hogy letartóztatási parancs van ellenem gyilkosság gyanújával. Elröhögtem magamat, én még a csirke nyakát sem tudnám elvágni. Közölték, hogy van egy házkutatási parancs is. Leléptem a lépcsőn, s látom, hogy ott egy pufajkás. A szőlő közepén még egy, s aztán mögötte is. Öt vagy hat pufajkást láttam, mind géppisztollyal, a csövek rám irányítva. Akkor nem találtak semmit. Mondták, hogy letartóztatási parancs is van ellenem.  A pizsamára gyorsan ráhúztam egy nadrágot. Bevittek a rendőrkapitányságra, akkor az itt volt a kórházzal szemben. Az egyik sarokban Cziffrik Lajos ült, ott láttam először életemben. A másik sarokban állt egy fiatalember, akit szintén nem ismertem. A harmadik sarokban volt a Botló Árpi. Őt ismertem, a két testvérével együtt fociztunk. Álltunk ott egy darabig, súgás-búgás volt körülöttünk. Aztán kikísértek a rendőrség előtt álló nyitott teherautóhoz. Oda már föllöktek, s a mínusz húszfokos hidegben mentünk Győrbe. Minden sarokban ült egy géppisztolyos, így vonultunk be az ÁVO börtönébe. Ott mindegyikünk kapott egy cellát. A cellák ajtajairól a zárak le voltak verve. A smasszer közölte velünk, hogy azokhoz ne nyúljunk. Az a fiatal társaság, amelyik a forradalom alatt az ÁVO-börtönt földúlta, minden ajtóról leverte a zárat. Reggel behoztak hozzám egy halászi fodrászt. Szegényt azért, mert háromszáz forintot elfogadott éjszakai szállás címén egy disszidálótól, s a szomszédja följelentette. Ővele voltam másnap reggelig. Akkor hozták be hozzám Tihanyit Árpádot. Vele a második nap reggelétől egészen a kiszabadulásomig ketten voltunk egy cellában.

„Hullahegyek vannak"

– Az első nap kihallgatták. Mit kérdeztek? Hiszen ön nem is tudta, hogy miért fogták le!

– Leült velem szemben két nyomozó, az egyik a jegyzőkönyvet csinálta, a másik kérdezett. Ez utóbbi megkérdezte tőlem, hogy én hogyan kerültem az akasztáshoz.

– A magyaróvári evangélikus templom mellé? Ahol Stefkó József tisztet meglincselték?

– Igen. Én elmondtam, hogy amikor odaértem, azt mondta valaki, hogyha előbb jöttél volna, még itt lett volna a fölakasztott ember, de már levették és elvitték. Én ugyanis a gyárban voltam, csak később kerültem oda. Arra gondoltam akkor, hogy nekem mindenben az igazságot kell mondani, mert ha véletlenül hazugságon érnek, már belém tudnak kötni. Elmondtam, hogy azt a kérést kaptam a pártbizottság titkárától mint a labdarúgó-szakosztály vezetője, hogy a csapattal éjjel szervezzem meg a gyár körbevételét, mert attól féltek – akkor már készülődött a fiatalság a másnapi tüntetésre –, hogy betörnek a gyárba és valami ramazurit csinálnak. Megszerveztem. Október 26-án 10 óráig ott voltam, ekkor azt mondták, hogy nincs szükség tovább ránk, s hogy menjünk haza aludni. Hazafelé bementem a Fő utcai fodrászhoz. Míg engem megnyírtak, odaértek a tüntetők. Akkor tudtam meg, hogy Mosonból már a Kühne is elindult, a Timföld s a Kötött is. Én is beálltam a sorba, mert az öcskös kiabált, hogy „gyere bratyó, álljál be, úgyis felétek megyünk!". Beálltam, s eljöttem velük egészen a 1848-as szoborig. Közben volt egy incidens. A mofémosokhoz csatlakoztak a gimnazisták és a gazdászok. A börtönnél, a bíróságnál megállt a tömeg. A Mofém főrendésze ott volt lecsukva. Azt annyira utálták a munkások, annyi embert elzáratott, hogy fölháborodtak, hogy a diákok ki akarják engedni. Az összes többi rabot kiengedték aztán, de a mofémosok követelésére a főrendészt nem.
A szobornál aztán valaki elszavalta a Talpra magyart!, elénekeltük a Himnuszt. Mikor véget ért ez az ünnepség, valamelyik szervező közölte, hogy mindenki menjen vissza a munkahelyére, s folytassuk a munkát.  Én a munkahelyemre nem mentem vissza. Barátommal, Dodekkal (néhai Mészáros Jenő gimnáziumi tanár – a szerk.) elmentünk a Marika presszóba egy kávéra. Összefutottunk a Kovács Bandival, ő volt az igazgató titkára, s az ő unszolására mégis visszaindultunk a gyárba. Amikor a Lajta-töltés közepén jártunk, hallottuk a fegyverropogást.  Bementem a munkahelyemre, a Kovács Bandi fölment a vezér mellé a titkárságra, a Dodek visszasétált a városba. Nem tudtuk, hogy mi az a fegyverropogás. Bent a gyárban tudtam meg, hogy mi történt. Az egyikünknek volt egy Csepel motorkerékpárja, arra fölpattant, hogy megnézze, mi történt. Tíz perc múlva jött is vissza, és azt mondta: „Gyerekek, baj van. Hullahegyek vannak!" Kimentem a gyárból anyámhoz a Magyar utcára. Ott fogadott sírva: „Hallottad, mi történt az öcsémmel, Pityuval? Ott fekszik holtan a kórházudvaron." Mondtam anyámnak, hogy az nem lehet, hisz nemrég beszéltem az öcskössel a gyárban. De hogy megnyugtassam, hárman, velem volt a Dodek meg a Kovács Bandi is, elmentünk a kórházhoz. A kórháznál találtam Pandúr Ági (ő ma a Mosonmagyaróvári ’56 Egyesület elnöke – a szerk.) bátyját, a legjobb barátomat holtan. Gyuri velem járt iskolába. Két évig egy padban ültünk. Sírva mondtam anyámnak, hogy a Gyurit láttam itt feküdni. A kórház kerítésétől egészen az ajtóig feküdtek a halottak. Ha ott rögtön nem tudtam volna nyolcvan embert megszámolni, akkor egyet sem. Volt, aki még hörgött, haldoklott.
Azt ezt követő dolgokról én is csak hallottam, az akasztás idején nem voltam a környéken sem. Jóval később értem oda, akkor már levágták és elvitték azt az embert onnan.

Az ítélet

Tihanyi Árpádot  első fokon 1957. június 10-én ítélték el. A per a mosonmagyaróvári gyilkos sortüzet követő népharag kiváltotta cselekményeket kívánta megtorolni. Egy lassan formálódó koncepció jegyében látványos perben kívánta bemutatni a „győri ellenforradalom" igazi arcát. Bebizonyítani, hogy a mosonmagyaróvári laktanya „eleste" sem történt volna meg a győri „ellenforradalmárok" közbelépése nélkül. S hogy az ellenforradalom politikai gyilkosságokhoz vezet. Ám az ítéletből és indoklásából sem derül ki, hogy az emberiség elleni bűntett (így minősítette a bíróság 2001-ben s sortüzet) volt a népharag kiváltó oka. Földes Gáborék „nyakába varrták" a népharag kiváltotta tetteket, ők voltak azok, akik Győrből szították az „ellenforradalmat". Ezt az ítéletet hagyták jóvá december 23-án. Az igazság azonban az volt, hogy Tihanyi Árpád Földes Gáborral az Ideiglenes Nemzeti Tanács megbízásából érkezett Mosonmagyaróvárra megakadályozni a további vérontást.
A júniusi ítélet így szólt: „Tihanyi /Thel/ Árpád II. rendű vádlott – aki 1916. január 7-én született Győrben, ottani– Árpád u 51/a-lakos, magyar állampolgár, nős Torma Máriával, 2 gyermek /13 és 8 évesek/ atyja és eltartója, általános iskolai tanár foglalkozású Győrben, havi 1370 Ft. fizetéssel, vagyontalan, korábban tanító volt, levelező oktatással végezte a Pedagógiai Főiskolát 1954-ben, azelőtt tanítóképzőt végzett, katona volt hadapród őrmesteri rendfokozattal, szülei + vitéz Tihanyi Ferenc és Rakovszky Cecília, atyjának 50 k.hold vitézi birtoka volt, 65%-os hadirokkant lábsérülése miatt, ortopéd cipőt visel, büntetlen előéletű – 1956. december 27-től előzetes letartóztatásban van bűnös a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésének büntettében, valamint 3 rendbeli gyilkosságra való felbujtás büntettében és ezért őt a bíróság összbüntetésül halálra és teljes vagyonelkobzásra ítéli." (eredeti helyesírással – B. L.)

– Akkor hogyan került mégis a Life Magazin közölte fényképre?

– Engem senki nem gyanúsított egészen december 26-ig semmivel. Addig csak innen-onnan hallottam az eseményekről. Tudtam, ki halt meg az ismerősök közül. Így a Rácz lányok, akik az utcánkban a sarkon laktak. Mindkettő meghalt. Talán Óvár két legszebb lánya volt.

– A fénykép?

– Amikor kihallgattak, föltették a kérdést, hogy mi késztetett engem, hogy ilyen bűncselekményben részt vegyek. Azt kértem, hogy mondják már meg nekem, hogy milyen bűntényben. Jó húsz-huszonöt percig kérdezgettek, mire végre megkérdezték, hogy hogyan jutott eszembe, hogy fölakasszak egy embert, hogy ebben részt vegyek. Kérdeztem, hogy milyen embert akasztottam én föl?  Hát maga ott volt az úgynevezett ÁVO-s akasztásnál. Bizonygatta, hogy ott voltam. Közben észrevettem, hogy ilyen reklámfüzetféle van előttük, egy színes folyóirat.

Nyelvtanoztak a fogságban

– Magazin. A Life Magazin?

– Valamilyen magazin. Oda-odanéztek, aztán megint kérdeztek. Megkínáltak cigarettával. Mikor rágyújtottam, azt mondja az egyik: „Lássa, mi magának nem akarunk rosszat, nekünk az a kötelességünk, hogy megkérdezzük, miért kellett magának ott lennie. Hogy tényleg részt vett-e az akasztásban, vagy csak fölnyúlt az akasztott emberhez. De hát itt van – mondta –, itt a kép!" Megkértem, hogy adja oda a füzetecskét, ránéztem a képre s visszakérdeztem: ez én volnék? Körülbelül kétszáz emberre rá lehetett volna fogni, hogy ő az. Olyan volt a fotó. Azt mondja a nyomozó, hogy reméli, nem akarom azt mondani, hogy nem én vagyok a képen, hisz a vak is látja. Akkor vettem észre, hogy az illetőnek elöl két foga hiányzik. Azt mondtam, hogy ha én vagyok a képen, akkor most hogyan van a számban az a két fog. Elnevette magát az egyik. „Ezt mi is észrevettük" – mondja az egyik nyomozó. „Akkor miért akarják rám fogni?" – kérdeztem vissza. Visszakísértek a cellámba. Másnap reggel jött be hozzám a Fonyódi Tóni. Rendőr volt, Óvárról került Győrbe. A halászi fodrászért jött eredetileg. Kérdezte, hogy hogyan kerültem ide. Elmondtam neki, amire azt válaszolta, hogy utánanéz és rövidesen visszajön. Az a nap azzal telt el, hogy vártam a Tónit. Estefelé visszajött, azt mondta, hogy legyek nyugodt, ellenem vádat emelni nem lehet. Azon az éjjelen egyedül aludtam a cellában. Másnap reggel került be a Tihanyi Árpi. Bemutatkoztunk egymásnak, s attól kezdve én úgy töltöttem el azt a tizenkét napot, hogy jönnek és megmondják, hogy végre azt mondják: vegye a cókmókját és menjen haza. Időközben bejött a feleségem, kapott beszélőt, s az mondta, hogy volt az ügyészségen, ott közölték vele, hogy ki fognak engedni. De nem engedtek ki. Velem semmit nem közöltek.
Árpit minden áldott nap 7–8 órára kihallgatásra vitték, a többi időt együtt töltöttük. Amikor visszajött a kihallgatásokról, mindig elmondta, hogy mit kérdeztek, s azt, hogy elfogadták, hogy ő Mosonmagyaróvárra azért jött fegyveres alakulattal, mert tudta, hogy körülbelül ott van százharminc halott, és nem akarta, hogy olyan dolgok történjenek, hogy még annyian haljanak meg. Mert attól kellett félni, hogy ott ölni fog ember embert. – Mi rendet csinálni mentünk a laktanyához – mondta. Sajnos a laktanya parancsnokait, akik első számú felelősei voltak ennek a lövöldözésnek, már nem találták.
Én egyetlen olyan szót az Árpádtól nem hallottam, amiből azt a következtetést vontam volna le, hogy nincsen igaza.
Árpival az időt jóindulatú beszélgetésekkel töltöttük. Én akkor jártam a győri gépipari technikumba levelezősként. Vizsgára készültem éppen akkor, s Árpi mondta, vegyük elő ezt a tárgyat meg azt a tárgyat, amiből vizsgáznod kell. Úgy emlékszem, hogy magyartanár volt. Nekem mindig gyengém volt a nyelvtan, hát ő átvette velem a szabályokat. Megismerkedtem a feleségével is, másnaponta hozott neki ágyneműt cserélni. Én úgy emlékszem, hogy akkor nem tarthatták bűnösnek, amikor a feleségét majd mindennap beengedték.

Követte őket a fekete kocsi

– Ez december végén, január elején volt, ítéletet viszont csak június 10-én hirdettek a perben. Közben változott a politikai helyzet. Megszilárdult a rendszer.

– Igaza lehet, mert Árpi is kérdezte egyszer, hogy miért félnek ezek tőlünk. Engem kiengedtek 12 nap után. Jött a smasszer, odaadta a bakancsszíjamat, a derékszíjamat.  Árpi megadta a címét. Azt hiszem, az Árpád utcában lakott, s kérte, mondjam meg a feleségének, hogy lezárták a kihallgatást, s egy-két napon belül hazaengedik. Énértem Mosonmagyaróvárról a gyár kocsijával jöttek, s a feleségemen kívül eljött a szakszervezeti titkár is. Mikor beültem, mondtam a sofőrnek, hogy menjünk az Árpád utca felé, mert át szeretném adni a cellatársam üzenetét a családjának. Elindultunk, de mégsem kanyarodott be a kocsi. Hiába kérdeztem, hogy miért nem mentünk be az Árpád utcába, egy darabig senki sem szólt. Már Öttevénynél jártunk, amikor újra megkérdeztem, hogy miért csinálják ezt velem. Akkor mondja az egyik, hogy nézzek hátra. Még bent ültünk a kocsiban, hátranéztem, s láttam, hogy áll mögöttünk egy fekete kocsi. Akkor mondták el, hogy az az autó a börtön kijárattól idáig jött utánunk. Követtek.

– Amikor megtudta, hogy Tihanyi Árpádot kivégezték, mit gondolt?

– Megsirattam.

– Mi történt azután, hogy hazajött.

– Másnap hivattak a városi pártbizottságra, s K. Pap, a párttitkár bocsánatot kért a Fogl Sándor miatt. Ez a Fogl a Mofém párttitkára volt, és állítólag azt mondta a nyomozóknak, hogy én az akasztás után a Marika cukrászdában fölugrottam az asztalra, s véres kezemet mutogatva azt ordítottam, hogy kivégeztük a gazembert. Nekem ezzel az emberrel a forradalom előtt volt egy komoly incidensem a gyárban. Így bosszulta meg, hogy valaki ellentmondott neki.

– Negyvenkilenc év után maga jelentkezett, hogy elmondja valakinek ezt a történetet. Miért?

– Mert még ma sem tudom feldolgozni. Nem tudom, hogy miért követtek, amikor a kezemben volt az elbocsátó papír, miért végezték ki Tihanyi Árpádot, amikor már lezárták az ügyét. S miért kell valakit börtönbe juttatni csak azért, mert ellentmondott a párttitkárnak. 49 év tel el azóta, Ha valóban emlékhely lesz a laktanyából, akkor az én történetem is hozzátartozik Mosonmagyaróvár 1956-os történetéhez.

Böröndi Lajos

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A megváltó utolsó hét szava

A Győri Balett új, különleges táncelőadást mutat be, A Megváltó utolsó hét szava a kereszten. Tovább olvasom