Kisalföld logö

2016. 12. 11. vasárnap - Árpád -3°C | 8°C

Szokolay Sándor: a költészet bűvöletében telik az életem

Versek és arcok című sorozatunkban szombatonként olyan ismert személyiségekkel beszélgetünk, akiknek életében meghatározó szerepet kapott egy-egy lírai alkotás. A héten Szokolay Sándor zeneszerző mesélt – sok más mellett – arról, miként zúg át lelkén, tárulkozik fel számára a rímekben rejtező titok.



– Ha gyors leltárt kellene készíteni munkásságomról, akkor azt mondanám: hét operát, oratóriumokat, kantátákat, dalokat és vagy ötszáz kórusművet alkottam. Gyermekkoromtól a költészet és a zene bűvöletében telik az életem, így nem véletlen, hogy több mint harminc magyar költő versére is írtam zeneműveket – vallja Szokolay Sándor. – Misszionárius szerettem volna lenni, de édesapám költőbarátságai az irodalom – így többek között Szabó Lőrinc, Sinka István, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Németh László – felé terelgettek. Ezen az úton aztán lassan-lassan megszületett bennem a felismerés, hogy az alkotás nem más, mint a szétfeszítő erők átlényegült csodája, teremtettségünk új fénykitörése, amelynek titka Isten. Ezért közhelymentes Ady igazsága, mikor ezt mondja: „az Isten van valamiként minden gondolatnak alján".

Szokolay Sándor
Szokolay Sándor

– Megdöbbentő időszerűséggel hatott például Illyés Gyula Tiszták című drámájából a kihalásra ítélt kis népek reményvesztett sorsa. Az „albigensek" példaértékűsége a huszadik század kemény és fájdalmas figyelmeztetése a történelmet felejtő világ számára. Lehetetlen volt nem gondolni a székelyekre, a csángókra, az észtekre, a lettekre, a litvánokra vagy az írekre és a többi rögös útra kényszerített kis népre.

Sok más költő mellett szóba került még Weöres Sándor neve is, akinek szintén számos verséhez ajándékozott a Mester muzsikát.

Nagy Gáspár:
Október végi tiszta lángok (részlet)

 
Láttad aztán: mennyi kereszt állt itt!
Valaki mindig egy újabb nevet rá írt...
s alattuk hány győztes, vértanú-Dávid...
kérdezte: talán egy Angyal járt itt?
 
Mert a gyalázott, szétlőtt tereken,
szent halottaink - mint oltárköveken -
a megtöretett test és a kiomló vér
misztériumát másolták le hányszor...
 
Akár a pap úrfelmutatáskor!
Ezért a tiltott börtön-parcella, temetőárok
csöndjében is ők tanúskodtak a szabadságról!
Nem a halálról: mert a gyertya értük lángolt.
 
És a kereszt hirdette: valóban győztek,
hiszen emlékük maradt a legerősebb!
Romolhatatlan arcuk, mint a márvány,
Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!
– Rá sokszorosan igaz ez a mondat: „költőnek születni kell", a shogy Weöres már kamasz zseniként kiktől tanult, arról hadd idézzem a tanító-példaképeiről írott „Hála-áldozat" című versét: „Szememnek Ady nyitott új mezőt, / Babits tanított ízére a dalnak, / és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak / ezt-azt kívánó kordivat előtt." Végül így summázza: „Oltáromon vadmacska, páva, bárány; / három költő előtt borul le hálám, / Bár a homokban lábnyomuk lehetnék." Ez is, de ars poeticája is egy életen át elkísérte Weöres Sándort, és ennek tükrében mondhatjuk, mindig állta a szavát: „Az okosok azt ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti; vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi. Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket!"

Szokolay Sándort teremtő baráti, alkotói kapcsolat fűzte Nagy Gáspárhoz, a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjéhez is.

– Első közös munkánk a „Symphonia Ungarorum" oratorikus mű volt, amely a millennium alkalmára született. Gáspár beleélő képességével nagy adománya lett a szöveg és zene ötvözetét kereső törekvésemnek. Közös koncepciót nem kellett keresnünk, azonnal társszerzőkké váltunk. Örök hálával tartozom sorsomnak, hogy ezen a művön kívül – többek között – egy operaszövegkönyvet is írt kérésemre, de az igazi élményt az ötvenhatos évfordulóra írt „Október végi tiszta lángok" című drámai versciklusa jelentette, amihez oratóriumot komponáltam. Élmény volt vele együtt dolgozni, zenedramaturgnak is felülmúlta minden várakozásomat! Az „emlékezést" szakrális irányból próbáltuk megközelíteni. Nem mindenáron a gyász hangsúlyozását keresve, hanem az áhítat tisztító jellegét, vigasztalásul. Egy hét alatt a megbeszéléseink után a versciklus szinte robbanásszerűen tömbökbe tömörült, amelynek egyik darabja ez a részlet: „A lángok lobbanó szívéhez értem, / mikor a nagyszerű halált megidéztem, / mikor a könnyek az Égből estek, / mikor legjobbjaink értünk elestek. / Nem volt hiábavaló az sem, ami elmúlt: / feledésre ítélt legutolsó szavuk, / életük, álmuk, hősi áldozatuk." Nagy Gáspár immár klasszikussá vált, mióta eltávozott tőlünk. A jövőt és a reményt nála poétikusabban és szebben lehetetlen kifejeznünk. A „Jegyezvén szalmaszállal" című versében ezt üzeni: „de a REMÉNY sohasem meghaló, ha minden utolsó szalma-
szál / – ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!"
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A védelem diplomatája

A 12. Arrabona légvédelmi rakétaezred eddigi parancsnoka, Varga László dandártábornok augusztus… Tovább olvasom