Kisalföld logö

2017. 10. 18. szerda - Lukács 12°C | 22°C Még több cikk.

Szögek a vártemplom ajtajában

A legenda szerint 1517. október 31-én Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes hangos kalapácsütésekkel szögezte ki a wittenbergi vártemplom ajtajára 95, disputára szánt tételét. A katolikus egyházban „eretnek" dokumentum lényege, hogy Isten kegyelmétől és nem a pápa kegyétől függ a bűnbocsánat.
Hét gyermek kért naponta kenyeret a mansfeldi Luther családban az 1400-as évek végén. A szülők tudták, hogy vagyonnal úgysem indíthatják útra utódaikat, ezért a legbölcsebb örökséget adták, a kiváló nevelést. A fiúk egyike, Márton – a legendás tours-i szent püspök után kapta nevét – 1501-ben iratkozott be az erfurti egyetemre, ahol 22 éves korában a filozófiai tudományok magisztere lett, így maga is részt vett az oktatásban. Apja és barátai nagy reményekkel tekintettek az ifjúra, éppen ezért döbbentette meg őket, ami 1515 júliusában történt.

Hazalátogatása után Mansfeldből Erfurt felé tartott 1515. július 2-án Luther Márton, amikor néhány órai járásra az egyetemi várostól borzalmas viharba keveredett. Szüntelenül villámok cikáztak körülötte, egyik közvetlenül mellécsapott a földbe. A fiatalember az „égi" erőtől megszédült és a veszélyben a bányászok védőszentjéhez, Szent Annához fohászkodott, majd neki kiáltotta azt is, hogy „szerzetes akarok lenni". Ezt a fogadalmat ugyan másnap megbánta, de mivel a rendi életen már a vihar előtt is gondolkodott, apja heves tiltakozása és fenyegetése ellenére 1515. július 17-én belépett az erfurti Ágoston-rendi „fekete kolostor" kapuján. Az életvidám, nagy reményű egyetemistából alázatos, Isten kegyelmét és irgalmát kereső szerzetes lett. Az egyik róla szóló könyv szerint „a legjobb szerzetes, aki rendszeresen sanyargatta magát, önfeláldozó hűséggel végezte kötelességét, szigorúan őrködött tetteinek és gondolatainak tisztasága felett, mégis napról napra gyötörte az a gondolat, hogy mindez nem elég az üdvösség kiérdemlésére". Rendfőnöke biztatására „Krisztus igazságába" kapaszkodott, aki érte is szenvedett. Mindennap nagy lelki örömmel olvasta a Szentírást, majd később a kolostor könyvtárában Husz János kézirataira bukkant. Luther Mártont – Husz prédikációit olvasva – kettős érzés ragadta el. Egyrészt érezte-értette, hogy az igehirdetések minden sorából Krisztus evangéliumának tisztasága árad, másrészt pedig nem szabadult a gondolattól, hogy Husz Jánost és követőit eretnekként a középkori egyház máglyán égette el. Többek között ettől és így indult el lelkében az a belső küzdelem, amely az egyházához hűséges „óember" és a krisztusi tiszta forrást – a hit által való igazulást – kereső „új ember" között zajlott.


Az igaz ember

Meghatározó élmény volt számára, amikor rendjének megbízásából 1512-ben Rómában gyalogolt. Az „örök városban" templomról templomra járt, misézett, alázattal térdre roskadt, csodálattal tekintett fel a hatalmas tornyokra.

Ugyanakkor, miként az később írásaiból kiderül, elszörnyülködött a felesleges cifraságokon, a pápai udvartartás képmutatásán, a papok hitetlenségén és pénzéhségén. Erfurtba visszatérve tanításainak középpontjába „az igaz ember hitből él" igei vezérfonalat helyezte. Megfogalmazta: igaz az, aki magát bűnösnek tudja és a bűnöket egyedül Isten bocsáthatja meg, nem lehet azokat aranyon vett búcsúcédulákkal megváltani. Luther időközben a wittenbergi teológia tanára lett. Munkásságát elsősorban a Szentírás magyarázatának szentelte. A városi tanács felkérésére 1515-től – egyetemi munkája mellett – a vártemplomban prédikált. Híveinek feltűnt, hogy gyakran szólt a búcsúcédulák, a lélekkufárok ellen, és a hit által való megigazulást hirdette a szentek érdeme helyett. Ez a reformátori elhivatottság és elszántság vezetett oda, hogy a legenda szerint 1517. október 31-én – a reformáció ünnepén – hangos kalapácsütésekkel szögezte ki a wittenbergi vártemplom ajtajára 95, disputára szánt tételét, amelyet magyarázattal – lényege, hogy az egyháznak reformációra van szüksége – elküldött egyházi feletteseinek is, többek között azzal a reménnyel, hogy a visszaéléseket megszüntetik. Rosszul gondolta! Hosszan részletezhetnénk tettének következményeit, de a sok közül az ellene született pápai átokbullákat, a pápai kiátkozást említenénk, amelyek egyikét hívei előtt égette el, vagy azt, hogy az 1521-es wormsi birodalmi gyűlés elé citálták, ahol rendíthetetlen kiállást tanúsított és semmit sem vont vissza tanításaiból. Sőt, kijelentette az azóta szállóigévé vált mondatot: „Itt állok, másként nem tehetek, Isten könyörüljön rajtam! Ámen!"

Luther Márton
Luther Márton

Katalin, az áldott feleség

Luther Márton, az evangélikus egyház atyja, minden rendi kötelemtől „megszabadulva" 1525. június 13-án megnősült. Felesége az elszegényedett nemesi családból származó, nála 17 évvel fiatalabb Bóra Katalin, aki – szintén apácából „reformált" lélekként – nyugalommal, boldogsággal és hét gyermekkel – közülük csak öt maradt életben – ajándékozta meg a nagy reformátort. Az asszony földet bérelt, az egykori kolostor serfőzdéjében sört főzött, rendben tartotta a házat, kosztos diákokat látott el és vendégeket. A volt rendház épületét, ahol a család lakott, saját életvitelüknek megfelelően átépítette. Még fürdőszobát is kialakíttatott, ami abban az időben különös ritkaságnak számított. Bóra Katalin volt a biztonságos háttér Luther és a család életében. De ugorjunk nagyot az időben! Miután férje 1546. február 18-án meghalt, Katalinnak menekülnie kellett a császári seregek elől. Mikor a következő évben visszatértek Wittenbergbe, kertjeiket letiporva találták. Talpra álltak, de egy 1552. szeptemberi pestisjárvány miatt ismét el kellett hagyniuk a várost. A lovak útközben megbokrosodtak, Katalin súlyosan megsebesült. Betegágyán arról beszélt, hogy „bojtorján szeretne csüngeni Krisztus ruháján". Az „áldott feleség" december 20-án Torgauban hal meg.


Luther rózsája

Amikor hajdan, a kor szokásai szerint Luther Márton leveleit, vitairatait, okmányait hitelesítette, személyes címerre volt szüksége. Ezért pecsétet készíttetett magának, mégpedig 1530-ban. A Luther-rózsa – ötszirmú rózsa, közepén szív – azóta az evangélikusok legismertebb jelképévé vált. Hogy milyen is ez a címer, arról maga Luther írt az azt készítő mesternek: „Mivel tudni akarja, hogy pecsétemet jól eltalálta-e, barátilag közlöm Önnel elgondolásomat (...) A kereszt legyen az első, feketén, szívbe helyezve, ami természetes színű. Ezzel arra akarom magamat emlékeztetni, hogy a Megfeszítettben való hit üdvözít bennünket. Ugyanis csak akkor igazulunk meg, ha szívből hiszünk. Ez a szív a fehér rózsa közepén legyen annak kifejezéséül, hogy örömmel, vigasztalással és békességgel ajándékoz meg, és egyenesen egy fehér, üde rózsába helyez. Mivel nem olyan békesség és öröm ez, amilyent a világ ad, azért legyen a rózsa fehér és ne piros. A fehér szín ugyanis a lelkek és angyalok színe. Ez a rózsa égszínkék mezőben legyen, mert az ilyen lelki és hitbeli öröm az eljövendő mennyei örömnek kezdete. A mező körül arany gyűrű legyen; jelezze, hogy ez a mennyei üdvösség örökké tart és nincs vége soha; emellett értékesebb minden örömnél és vagyonnál, amint az arany a legnemesebb és legértékesebb fém."

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Mindenszentek és a Vitéz lélek

Elfoglalt ember. Élete egyszerre köti a fővároshoz, az ottani színházakhoz, Veszprémhez, ahol a teátrum művészeti vezetője, külföldi meghívásokhoz, más játékterekhez, filmezéshez. Tovább olvasom