Kisalföld logö

2017. 03. 30. csütörtök - Zalán 8°C | 19°C Még több cikk.

Rodolfo eltűnt bajusza nyomában

Gálvölgyi Jánosról sok mindent tudunk, de még többet nem: gyerekként buszvezető szeretett volna lenni, nagyra tartja a bohócokat.

Gálvölgyi Jánosról sok mindent tudunk, de még többet nem: gyerekként buszvezető szeretett volna lenni, nagyra tartja a bohócokat, a Madách Színházban jelenleg is játszott Producerek című musical kedvéért egy éven át járt énekórákra és legfontosabb érték számára az egészség.

– Készült önről egy fotó, amin Chaplinként látható. Úgy mutatta be ezt a képet, hogy „Chaplin, aki szerettem volna lenni". Miért szeretett volna olyan lenni, mit tanult tőle?

– Ki ne szeretett volna Chaplinhez hasonlítani? Az ő idejében, az 1900-as évek elején, amikor még nem volt hangosfilm, amikor még nem voltak olyan technikai trükkök, mint ma, ő mindent tudott a filmről és a színészi mesterségről. Az általa kitalált és ábrázolt kisember figurája klasszikussá tette őt nemzedékek számára.

Jó bohócnak születni kell

– „A jó bohócnál nincs nagyobb művész a Földön" – mondta egyszer egy beszélgetés során. Mi tesz naggyá egy bohócot, mit tud, ami a többiek fölé emeli?

– Gyerekkorom első színházi élménye a cirkusz volt. Talán természetes, hogy a bohócfigura tetszett a legjobban. Őt lehetett utánozni, míg a cirkusz kupolájában repkedő légtornászt már kevésbé. Tetszett a bohócmaszk, a hatalmas cipők, a tarka ruhák és az, hogy a bohócokat nézve a felnőttek és a gyerekek egyaránt jókat nevettek. A cirkuszi porondon ráadásul nehezebb játszani, hiszen a nézők körben ülnek, nem úgy, mint egy színházban. Ma már tudom, egy jó bohócnak sok mindent kell tudnia. Kicsit akrobata, kicsit bűvész, kicsit légtornász, állatidomár és még sok minden más is egyszerre. Jó bohócnak születni kell és én nem annak születtem.

– A kisebbik lánya artistaiskolába is járt. Örökölt valamit a cirkusz iránti vonzódásból?

– Úgy képzeltem, ha öreg leszek, a lányomat, aki mint híres női bohóc járja majd a világot, elkísérem mindenhova. Két évig tanult az artistaiskolában, őt nem érdekelte annyira az a világ, mint engem. Én gyakoroltam helyette, még ma is tudok három labdával zsonglőrködni.

– Lányok. Két lánya van és két unokája. Ők hogy tekintenek a nagyapjukra?

– Amikor a lányaim kicsik voltak, a munka, a pályám építgetése tőlük vette el az időt. Az unokáimmal megpróbálok többet együtt lenni, nekik elsősorban a nagyapjuk vagyok, nem egy színész. Otthon nem vagyok kötelező tananyag. Előfordult, hogy Danival sétáltunk az utcán. Szembejött egy fiatal pár és úgy köszöntek, hogy „Szia, Dani!". Az unokám annyit mondott: „Nagyon ismert vagyok."

Össze akarta verni az udvarlókat

– Féltékeny „lányos apa" volt?

– Elképzeltem, milyen lesz az, amikor először találkozom a leendő vejeimmel. Magam előtt láttam, amint előadás után hazaérek és a sötét kapualjban ott találom a lányom egy hosszú hajú alakkal. Kiterveltem, hogy először hátulról belerúgok, mire ő megfordul, akkor szemből behúzok neki egyet, ő összeesik, én ráugrom és addig ugrálok rajta, amíg csak bírok. Ez persze nem így történt. Örülök, hogy a lányaim jól választottak. Én is voltam a másik oldalon. Apósom, Rodolfo a bajuszát kényelemből úgy festette magának. Egy közös ebéd során a leves után azt vettem észre, hogy eltűnt a bajsza, pedig határozottan emlékeztem rá, hogy leves előtt még megvolt… Talán tesztelt, észreveszem-e…

– Gyerekként is színész akart lenni?

– Eleinte buszsofőr. Karácsonyra egy zongoraszéket kértem ajándékba, zongora nélkül, mert azt úgy lehetett tekergetni, mint egy kormányt. Komoly pszichológiai eset voltam, Ranschburg Jenő simán rám építhette volna az életművét. A színházhoz már gyerekkoromban közöm volt. Édesanyám barátnője a Madách Színházban volt jegyszedő, így gyakran jártunk előadásokra. Csodáltam a nagy színészeket, és igazán már gyerekfejjel eldöntöttem, hogy színész akarok lenni.

– Márkus László volt az egyik példaképe. Mi ragadta meg benne?

– A szerepeiben ragadott meg, elegáns, nagy színész volt, az utcán is mindig lestem, figyeltem, olyan szerettem volna lenni, mint ő. A sors úgy hozta, hogy ugyanazokat a szerepeket játszottam, amiket egykor ő. Úgy gondolom, nem szabad hasonlítgatni, hiszen minden szerepet eljátszott már valaki és a közönség hamar felejt. Lehet, hogy vannak olyanok, akik ma már sajnos azt sem tudják, ki volt Márkus László. A kezeim között halt meg. Halála után az édesanyja nekem adta a mandzsettagombját. Az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc-darabban, amit ő is játszott, azt a mandzsettagombot akartam viselni. Közvetlenül előadás előtt azonban úgy éreztem, jobb, ha leveszem, hátha nem venné jó néven. Nem mertem abban játszani.

Ha a színész ír...

– Szívén viseli, hogy a nagy elődök emléktáblát kapjanak. Miért fontos ez önnek?

– Előfordul, hogy évente akár több emléktáblát is avatunk az egykori kollégák tiszteletére. Úgy gondolom, fontos, hogy legalább ennyi maradjon az emlékezetükből.

– Színház, film, Gálvölgyi-show, Heti hetes, paródiák. Van-e sorrend, melyik áll közelebb önhöz?

– Természetesen első a színház. Régen egy színésznek az ismertséget a film jelentette, ma pedig kizárólag a televízió. Boldog vagyok, hogy ezt a „kiegészítő sportágat" is művelhetem 1968 óta szinte folyamatosan, de igazán a színházban vagyok otthon. Jelenleg három színházban játszom, összesen öt darabban. Ezek között van olyan, amelyikben már több mint kétszázötvenszer léptem a közönség elé.  A legutóbbi premierem a Producerek című fantasztikus musicalben volt a Madách Színházban, ennek a darabnak a kedvéért egy éven át jártam Toldi Máriához énekelni tanulni.

– A közelmúltban jelent meg a „Szeretem a focit" és a „Szeretem a focit – Második félidő" című könyve. Íróként is kipróbálta magát?

– Az nem baj, ha egy színész olvas, de ha ír… Ez a könyv gyakorlatilag két év termése, naplószerűen követi végig az elmúlt időszak eseményeit. Úgy látom, a baj az, hogy úgy teszünk, mintha tudnánk focizni, mintha tudnánk jól élni, demokráciában élni, közben pedig nem tudunk. Erről írok, szólok, mélázok, bosszankodom. A szöveget Krenner István karikatúrái illusztrálják, jópofa és fogyasztható könyv.

– A jelenben mi a legfontosabb az ön számára?

– Az egészség. Amíg ez megadatik nekem és a szeretteimnek, addig és csak addig elmondhatom, hogy kisgyerekként jól döntöttem, amikor elhatároztam, hogy színész leszek…

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kábítószerről őszintén a Győri Nemzetiben

A téma nyilván megdöbbentõ, mint ahogyan a könyv és a film is az volt. Drogosokról szól. Arról, hogy mit tesz a szer a fiatalokkal, és arról, ki lehet-e lépni az ördögi körbõl. Ennél merészebb és provokálóbb elõadást elképzelni sem lehet. A Gyõri Nemzetiben zöld utat kapott Kszel Attila rendezõ ahhoz, hogy megvalósítsa hét éve dédelgetett tervét. A színészek között ott lesz Baranyai Ibolya, Szikra József, Sárközi József, Szemán Béla és Ungvári István is Tovább olvasom