Kisalföld logö

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 3°C

Rendszertemető végtisztesség

Történelmünk egyik sajátsága, hogy temetni mindig igen jól tudtunk. Állítólag a kelták a gyermekeik születésekor sírtak és temetéseiken nevettek, mondván, a halott most kezdi csak meg igazi életét.

A magyarság nevezetes temetéseinek is mindig volt egyfajta politikai, morális többlettartalma, éltető üzenete. Gondoljunk csak a Döblingből hazahozott Széchenyi, a Torinóból holtában végre hazatérhető Kossuth Lajos vagy akár az 1956-ban rehabilitált Rajk László végtisztességére. A Kádár-rendszer végét mindenki számára egyértelműen és visszavonhatatlanul Nagy Imre és mártírtársainak végtisztessége fejezte ki 1989. június 16-án, kivégzésük és gyalázatos elhantolásuk harmincegyedik évfordulóján. A törvényesen kinevezett miniszterelnök meggyilkolása 1958-ban a Kádár-rendszer legitimációjának mindig is gyenge pontja volt. Az elhazudott és elhallgatott Nagy Imre-ügy végül a Kádár-rezsim „erkölcsi halálát" is jelentette. A Hősök terén húsz éve felravatalozottak végtisztessége kegyeleti aktus, erkölcsi jóvátétel, ám egyértelmű politikai üzenet is volt a magyar társadalom részéről: a hazugság országlása véget ért.

Nagy Imre
Nagy Imre

Élet a halál után

Nagy Imrét, Gimes Miklós újságírót és Maléter Pál honvédelmi minisztert 1958. június 16-án hajnalban akasztották fel a Kozma utcai gyűjtőfogházban, az előző nap kihirdetett halálos ítélet értelmében. A perben Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet tizenkét évi, Jánosi Ferencet nyolc-, Tildy Zoltánt hat-, Vásárhelyi Miklóst ötévi börtönre ítélte a Legfelsőbb Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa.

Nagy Imrét és munkatársait a szovjetek tartóztatták le és rabolták el 1956. november 22-én a Hősök téri jugoszláv követség elől. Másnap családtagjaikkal együtt a romániai Snagovba deportálták őket. Maléter november 3. óta fogságban volt: a szovjet kivonulásról folytatott utolsó tárgyaláson, Tökölön tartóztatta le őt Szerov KGB-s tábornok. A koncepciós perről és ítéletről szovjet–magyar megállapodás döntött, Biszku Béla belügyminiszter és Kádár János jóváhagyásával. 1958. június 9. és 15. között zajlott a per. Fellebbezni nem volt lehetőség, s Nagy Imre az utolsó szó jogán nem is kért kegyelmet.

A kivégzettek holttesteinek sorsáról ugyanúgy titkolóztak, mint tárgyalásuk részleteiről. A tetemeket a gyűjtőfogház udvarán földelték el, majd 1961-ben átszállították az új köztemető 301-es parcellájába, ahol álnév alatt jeltelen sírokba, szögesdrótba csavarva, arccal lefelé hantolták el őket.


˝El kell temetNI és nekünk nem szabad feledNI˝

A nyolcvanas években egyre hangosabb követelte a hazai ellenzék, a külföldi magyar emigráció, sőt, már 1958 óta a családtagok is Nagy Imre és társainak igazságát és végtisztességét. Ahogy Nagy Gáspár a forradalom huszonötödik évfordulójára írt versében kimondta: a holtak igazára ... ˝el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!˝

Az MSZMP vezetése csak ’89 tavaszára ismerte fel, hogy saját legitimációja is kockán forog az ügyben. 1988-ban, a 30. évfordulón a rendőrség még szétkergette Budapesten a formálódó demokratikus ellenzék megemlékezését, Grósz Károly kormányfő pedig fasiszta provokációnak nevezte a történteket.

Jellemző volt az egypárt zavarodottságára, hogy például a mosonmagyaróvári 1956-os sortűzper kivizsgálását még az akkori városi pártbizottság márciusi határozata nyomán levélben sürgette az MSZMP Központi Bizottságától. Németh Károly akkori városi párttitkár tájékoztatása szerint levelükre az MSZMP KB még hónapokkal később sem adott érdemi választ és iránymutatást.

Ám a volt politikai foglyokból alakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) és az akkor Nagy Imréék és 1956 rehabilitálásában még egységes, formálódó ellenzéki csoportok egyre erősebb nyomására Grószék kénytelenek voltak engedni. A hatalom először megpróbálta szűk családi gyászszertartással kegyeleti aktusként letudni az ügyet, végül mégis a nyilvános temetést és a jogi – ám nem a politikai – rehabilitációt választották. A búcsúztatáson végül a koporsók mellett akkori kormánytagok, pártvezetők, többek közt Medgyessy Péter, Németh Miklós miniszterelnök és Szűrös Mátyás, Pozsgay Imre is, díszsorfalat álltak.



1989. június 16-án a Hősök terén, a gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén ravatalozták fel  Nagy Imre és mártírtársai földi maradványait magukba foglaló koporsókat,  valamint egy hatodik, üres koporsót, az ismeretlen forradalmárét.

Megrendültség ügynöki felügyelet mellett

1989. június 16-án mintegy negyedmillió ember zarándokolt el a Hősök terére. A Műcsarnok előtt a tavasszal exhumált öt kivégzettet; a Nagy Imre-per három áldozatát, illetve Losonczy Gézát (államminiszter, a Nagy Imre-per harmadrendű vádlottja lett volna, de a börtönben, miután éhségsztrájkba kezdett, máig tisztázatlan körülmények között meghalt) és Szilágyi Józsefet (ő vezette Nagy Imre miniszterelnöki titkárságát. A vizsgálat során a nyomozók kérdéseire megtagadta a választ, éhségsztrájkot folytatott. A per megkezdésekor minden együttműködést megtagadott, ezért tárgyalták ügyét vádlott-társaiétól elkülönítve. 1958. április 22-én – Nagyéktól elkülönítve – halálra ítélték, 24-én kivégezték.), valamint egy hatodik, a forradalom összes mártírját jelképező üres koporsót ravataloztak fel. A szónokok, Vásárhelyi Miklós, Király Béla, Zimányi Tibor, Mécs Imre, Rácz Sándor és Orbán Viktor a kivégzetteket, a szabad Magyarországot méltatták és a rendszert bírálták.

Mivel az MSZMP attól rettegett, hogy a kegyeleti aktus végül párt- és államellenes megmozdulásokba torkollik, ezért mindent elkövettek ennek megakadályozására. Most vált ismertté az a 181 nevet tartalmazó ügynöklista is, melyet az ’56-os Intézet tett közzé néhány napja. Ebből kiderül, hogy operatív eszközökkel megpróbálták befolyásolni az eseményeket. Ezért gyakorlatilag minden szervezetre, médiumra, diplomáciai testületre ügynököket állítottak. Ám a téren akkor ott állók – köztük jelen sorok írója is – ezzel mit sem törődtek, helyesebben nem tudtak róla. Annyit viszont láttak, hogy egyenruhás rendőrök sokasága lepte el az Andrássy utat és a mellékutcákat. A résztvevők emelkedett kegyelettel, igazságuk és szabadságuk tudatában hajtottak fejet a magyar mártírok előtt. Rendszerváltó elszántsággal, de pusztító indulatok nélkül. Ma is különösen felemelő számomra a pillanat, amikor Rácz Sándor felszólítására mindenki megragadta a mellette éppen álló kezét, s együtt tettünk ünnepélyes fogadalmat, hogy még egyszer ilyen nem történhet Magyarországon. Az élmény máig éltet, s csak akkor borzongok meg kissé, ha arra gondolok: lehet, hogy én is egy spion kezét szorongattam akkor olyan lelkesen. Utóbb végiggondolva: e kettőség jól szimbolizálja a magyar rendszerváltás ellentmondásosságát.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Vége a házi őrizetnek

Jovanka Broz, a néhai jugoszláv elnök, Tito 84 éves özvegye 29 év után útlevelet kap. Tovább olvasom