Kisalföld logö

2017. 06. 26. hétfő - János, Pál 18°C | 30°C Még több cikk.

Proletárok és arisztokraták a magyar színházakban

Színház - ˝Azt kellene az egész elejére odaírni, így gondolta Tordy Géza 2009. nyár végén˝ – ezt kéri, amikor mosolyogva búcsúzunk. Jó ötletnek tűnik. Hiszen mindaz, amiről szót váltottunk, olyan esetleges, hangulatfüggő és mindenképpen terebélyes, szerteágazó.

(Lábunk előtt csodás panoráma, a Balatonon lassan sikló vitorlás hajók. Gondozott hegyoldal, amelyen egykor szőlő termett, távolabb kis medence. A nádtetős házikó egyszerű, kedves. Nyugalmat áraszt itt minden, kivéve Tordy Gézát. Pedig minden oka meglenne arra, hogy elégedett legyen, hogy a keserűség cseppjei ne fessenek borús kéket az egyébként világostürkizben pompázó égre. Díjai megszámlálhatatlanok, színészi kvalitásait nemrégiben ismerték el a szakma legnagyobbjai a Nemzet Színésze címmel. A nap ragyogóan süt, a világ kerek, és mégis… A kérdés most csupán az, kell-e, vagy még inkább, mennyit lehet erről a bizonyos ˝mégis˝-ről beszélni? Anélkül természetesen, hogy azok, akik elolvassák a Szegedtől Győrig az egész országban ismert színházi ember gondolatait, ne érezzék azt, Tordy Géza a rosszat veszi mostanában észre mindabból, ami körülötte, vele történik. Mert nevetünk is ott a kis kerti székeken, és koccintunk, és szemcsillogva emlegetünk daliás időket, meg folyókat és vízpartokat a Rábától egészen a szőke Tiszáig.)

– Soha nem tudtam interjút adni. Elkalandozok. Próbáljon majd kordában tartani, hátha sikerül.


– Induljunk el akkor a ˝kályhától˝, ami mostanában önnél az összes interjúban a Nemzet Színésze elismerés. Nyilván jólesett, amikor Raksányi Gellért helyére beválasztották maguk közé a hazai színjátszás nagyjai.

– A társaság nagyszerű. Még a titulust is szeretem: a Nemzet Színésze. Ide tartozni csak mérhetetlen álszerénységgel mondhatnám, hogy nem szerez örömet. Ráadásnak ott van az is, hogy ezt a kollégák szavazták meg. Nyilván nem repült fel egyszerre a tizenegy kéz a magasba, nyilván volt ellenvetés, de ez akkor is egy választás volt, amiről egész biztosan tudhatja mindenki, itt nem csalnak.



– A Nemzet Színésze cím valóban nagyon jól cseng, de ha lenne ilyen, nem örült volna jobban a Nemzet Rendezője elismerésnek?

– Elsősorban színész vagyok, de vagy húsz éve rendezek. Így belátható, életem jelentős szakaszában rendező és színész is voltam. Istenigazából a két szakma nincs olyan messze egymástól, mint ahogyan ezt sokan szeretnék elkülöníteni. Sok az átjárhatóság. A dolgot csupán az nehezíti meg, hogy a színház proletárja a színész és az arisztokráciája – persze nagyon egyszerűsítem ezt – a rendező. A rendezőkből lesznek igazgatók, a rendezők parancsolnak, a rendezők a minden. Ám mindezek ellenére egyik szakmában sincs két egyforma ember, nincs két egyforma tehetség, két, szakmáját egyforma etikával, erkölccsel, magasrendűen vagy vacakul, aljasul vagy igazul, hitványul vagy emberien művelő. Akad, aki azért lesz például színész, mert imád a színpadon lenni, imádja a tapsot. A hirtelen sikert, a taps hevében a függöny elé vágódást, az ovációt. Ez nem rossz. Közöttük is akad a nagyszerűektől a leghitványabb komédiásokig, bohócokig ripacs, minden. A lényeg, vannak, akik önmagukért állnak a színpadon és vannak, akiknek a színészet valamit mást jelent. Az élet megismerésének lehetőségét. Nekik, nekünk már nem az a célunk, hogy tapsos kimenetelünk legyen, hanem mélyebb, a világról, az emberről, az életről alkotott képzeteink bemutatása, átadása. Én elég hamar észrevettem magamban, valami mélyebben érdekel.


– Az első rendezésére emlékszik?

– Veszprémben történt. A véletlen sodort oda, meg kellett valakinek gyorsan rendezni egy zenés vígjátékot. Engem mindig érdekelt a színházcsinálás. Diákkoromtól előadások voltak körülöttem. De az csak kézi munka volt... semmi köze ahhoz, amiről az imént beszéltem.


– Jó, de az a pillanat, amikor a színész rendezővé válik, mégiscsak valami katartikus...

– Lehet, bár az elismerés a szakmától nem mindig jött meg. Szerencsémre hatalmas művészkollégák bűvkörében tölthettem színházi életemet. Ők nem a tapsot vágyták, adni akartak. Tőlük tanultam, a színész-rendező viszony olyan, mint egy házasság. Vagy egy jó szerelmi viszony, egy férfi-női találkozás. Manapság kevés az olyan rendező, akivel ezt a katartikus élményt át lehet élni. Természetesen nem akarok sírni. A hivatásos rendezők rettenetesen utálnak, irigykednek, nem nézik meg a rendezéseimet, de én teszek rájuk. Természetesen tisztelet a kivételnek. Ők sokkal jóindulatúbbak és mérlegelőbbek, odafigyelőbbek egy úgymond botcsinálta színész-rendezővel.


– Mi lehet ennek az oka?

– Nem tudom. Sok az eszkimó és kevés a fóka. A színházi arisztokraták lehet, lenézik a színészeket, a színészből lett rendezőt. Pedig egy rendező mindig úgy kezdi, hogy színész akar lenni. Aligha találni száz színházi emberből hármat, aki azt mondja, hogy ő eleve rendező akart lenni. Mind színész akart lenni. Aztán ha nem ment, akkor rendező lett, ha az se sikerült, akkor dramaturg. Ha az se jött össze neki, akkor egyetemi tanár, ha már az se, újságíró és színikritikus. Hát aztán ezek az emberek teszik a mai magyar színházat tönkre. Egyébként nemcsak a magyar, a nemzetközi színházvilág is szörnyű állapotban van. Elfelejtenek emberben gondolkodni, csak a buta formákat majmolják a rendezők.


– Gondolom, neveket nem mond se pró, se kontra...

– Minek? Úgyis tudja mindenki, hogy ki az az öt ember, aki a kivétel. Az emberek egyébként menthetetlenek.




– Gondolom, ez a megjegyzés nem csak a színházról szól.

– Sajnos a világ általában haszonelvű. Ilyen a mi társadalmunk, amiért sikerült hősi erők latba vetésével megküzdenünk. Lepusztítottuk a kommunizmust, és most sikerült egy ennél galádabb világot létrehozni. Soha egy percig nem voltam párttag, a múlt rendszerben kifejezetten reakciósnak számítottam. De van bennem keserűség, mert hittem az emberi tehetségben, a képességek gazdagsága által irányított világban, társadalomban. Nem gondoltam, hogy ilyen büdös urambátyámhelyzet alakulhat ki. Nincs az a Móricz Zsigmond, aki le tudná hűen írni ezt a kort, ami most van. Pocsék világ, amiben most élünk.


– Szomorú ettől?

– Igazán szomorú. Nem látom a reményt, hogy megváltozzon a helyzet. Az emberi természet rettenetesen gyarló. Feltehetően a sok megalázkodás, amin például a magyar nép végigment az elmúlt száz-százhúsz évben, most érezteti a hatását.


– De hát itt a színház! Azt mondják, hogy felvidíthat, példát adhat, közhangulatot is formálhat. Ebben a reményvesztett világban nem segíthet?

– Nem.


– Egy színdarab nem tud tükröt tartani nekünk? Hé, emberek, riadjatok meg, ilyenek vagytok?

– Nem. Ezt csak nagy társadalmakban lehet. Nagy társadalmakban, ha vannak nagy színházak, akkor. De nálunk nincs nagy társadalom, se nagy színházak. Néha megnézek agyondicsért előadásokat, de jószerével azt látom, meztelenkedés, közösülés a színpadon, trágárság. Csak a forma, a forma, a forma tartalom nélkül.


– Nyilván a pályája elején még nem teljesen így gondolkodott.

– Más idők voltak. 1956-ban nem indult főiskolai évfolyam. Semmi köze nem volt ennek a forradalomhoz, de nem indult. Én mindenáron színész akartam lenni. Versényi Idánál tanultam. Olyan csoporttársakkal, mint Latinovits Zoli és Hofi Géza, a korkülönbség miatt is én csak a kicsi voltam mellettük. Színész akartam lenni, csak erről tudtam beszélni. Az utcánkban lakott egy színész, Turgonyi Pál, ő rám szólt, ne nyavalyogj annyit, a Zách János most indít színházat Kaposváron, keresd meg! Nagy nehezen beimádkoztam magam Kaposvárra. Meghallgatott. Csodálkoztam, mert csak nem akart véget érni a találkozó. Még egy, aztán még egy vers, próza. Végül döntött: elvisz Budapestről segédszínésznek. Augusztus után már utaztam is. Óriási szerencsém volt. Dr. Németh Antalnak, aki tíz évig volt a Nemzeti Színház igazgatója, pont akkor bocsátott meg a rendszer. Igaz, nem volt semmi bűne, de ez akkoriban nem számított, tíz évre simán eltiltották a rendezéstől. Kaposváron kapott lehetőséget. Naná, hogy kíváncsi volt rá az egész szakma. Mivel engem is beválogatott a darabjába, akik jöttek, megnéztek engem is. Máriássy Félix az ott nyújtott teljesítményem alapján elhívott filmezni. Beindult a színészi pálya. Nagy kérdés volt ezután, menjek-e főiskolára, ahova a szerepeim alapján tárt karokkal vártak. Vagy engedjek Versényi Ida meghívásának, aki Szegedre került operarendezőnek? Azt mondta nekem: fenének kell a főiskola, gyere a Tiszához! Mentem. Játszottam, és közben filmeztem. Egyik film jött a másik után. Két évet voltam a Tisza partján, olyan színészekkel játszhattam, tanulhattam tőlük, mint Kátay Endre, Kaló Flórián, Domján Edit, Lehoczky Zsuzsa, Miklós Klára, Lontai Margit, Kovács János, Laki Jóska, Iván Margit. A város is tüneményes volt, a színház is. Azóta is megejt az a város, nagyon szeretem. Lehet, azért is, mert vízmániás vagyok.


– Győrben is elég sok a víz. Ehhez a városhoz is sok élmény fűzi...

– De mennyire. Kijártunk a kavicsbányákra fürödni, milyen istenien lehetett ott strandolni. Emlékszem, Tóth-Tahi Mátéék  nyaranként vízközeli házat béreltek egy gyönyörű, vadregényes parton. Ott buliztunk, húst sütögettünk, beszélgettünk. Győrben nagyon jó volt.


– Kissé hirtelen került a városba, mondhatni előzmények nélkül.

– Miután Veszprémben lemondtam a főrendezői posztomról, mert úgy gondoltam, nem lehet egy fenékkel két lovat megülni, és visszamentem őshazámba, a Vígbe játszani, egyszer csak megjelent nálam Korcsmáros Gyuri meg Böhm Gyuri. Lenne-e kedvem Győrbe menni főrendezőnek? Mondom, szó sem lehet erről, most hagytam abba ezt a fajta kettős életet. Nem lehet egy embernek bírni kellő becsülettel, odafigyeléssel azt. De nem nyugodtak, húzogattak mindenféle mézesmadzagot előttem. Akkor nemet mondtam, de egy év múlva elkezdtünk megint beszélgetni. Beleegyeztem, ha nem főrendező leszek, csak  művészeti vezető.

Az első hat-nyolc év nagyon-nagyon boldog volt. Minden évben el kellett játszanom a Vígben egy szerepet, és akkor a továbbiakban szabad voltam. A szívem inkább Győrhöz húzott, mert az színházcsinálás volt. Az első nyolc évben nagyon-nagyon jó kapcsolatom volt a két Gyurival, meg hát akik jöttek. Imre Zolival, a zseniális koreográfussal, Bede Fazekasékkal, a Kiss Jancsiékkal, a Győri Balettel.  Olyan életteli, olyan színházi volt minden, nagyon szerettem. És nagyon jó volt, hogy belepofázhattam a színházi életbe.  Életem két olyan rendezése is Győrhöz köt, amiért érdemes volt megpróbálni ezt a pályát. A Bűn és bűnhődés és a IV. Henrik Füst Milántól. Sajnos sehova nem tudtuk vinni, mert akkora marha nagy díszlete volt. Pedig ott találtuk ki Menzel Róbert díszlettervező barátommal, hogy a színpadot le kellene mezteleníteni. Akkoriban nem azért tettük ezt, mert nem volt pénz díszletre. Ma már ezért csinálják. Később valahogy  elfáradtak a dolgok. Lehet, korábban kellett volna eljönnöm. De mindenesetre őrületes szeretettel szerettem a várost. Az éttermeit, a kedvenc helyemet, ahol mindig ugyanazt kaptam, és ahol a halászlé mindig ugyanolyan finom volt tizenhárom éven keresztül.



– Miért ment el Győrből? Úgy hírlik, összekaptak valamin az igazgatóval.

– Ez teljesen magánügy, nem szakmai. Rondán és modortalanul viselkedett velem, én meg beültem a kocsimba, hazajöttem és többet nem mentem Győrbe. Gyuri egyébként egy emberszabású ember, de erőszakosabb és hisztérikusabb, sokkal inkább, mint én. Azért kedveltem, mert a lelke mélyén egy rendkívül jószívű ember. Aztán akinek hatalma van, mindig csinál olyat, amitől úgy érzi valaki, hogy félrement. Akit kirúgnak, mindig azt gondolja a főnökéről, hogy az egy tetű. Na mindegy. A lényeg, hogy körülbelül a Korcsmáros-balhé kitörése előtt két évvel történt mindez. De az mégis bánt, hogy amikor új igazgatót kerestek Győrbe, senki nem kérdezett meg, mi a véleményem. Kíváncsi lennék, hogy példának okáért engem, aki nem politizáltam soha, főleg nem balra, a Szent István-díjat Orbán Viktor jelenlétében kaptam, miért nem hívott fel senki: Gézám, nincs kedved leülni a színházról beszélgetni? Tíz évig voltam Győrben. Szinte minden létező szakmai kitüntetés birtokosa vagyok két Jászai-díjtól kezdve a sok-sok társulati díjig, az érdemestől, a kiválótól a Kossuthig. Bocsánatot kérek, de úgy gondolom, hogyha kiírnak egy pályázatot mondjuk egy nagy gyárra, akkor több mérnököt kérdeznek meg, nem? Hát egy jobb országban, úgy gondolom... Maradjunk egy jobb országnál, egy tisztességesebb társadalomban, ezt így írja meg. Hogy egy jobb országban és egy tisztességesebb, olyan társadalomban, ahol az ember a fontos és valami érték azon túl, hogy megtömik a zsebüket. Ezt írja meg nyugodtan.


– Érzem, látom, átélem, de hírlik is, indulatos, nehéz ember.

– Ez így van.


– Miből fakadhat mindez?

– A gyerekeimet kellene megkérdezni. Mind a három gyerekem azt mondja. A makacsságomból.


– Olyan kiabálós rendezőnek is mondják.

– Mindig az szökik a fülükbe, mikor az ember üvölt. Ha hatvan ember van a színpadon, nem lehet nem üvölteni. Azt  meg lehet tanulni, hogyan álljanak a lámpák, milyen a nézőtér és a színpad viszonya, de amikor rendezőként megállsz egy színésszel szemben, neked kell tudnod, hogyan csalod elő belőle a varázst.  Darvas Ivánt rendeztem, és természetesen a legnagyobb tisztelettel közeledtem hozzá. Akkor mondta nekem: gyötörj, mert nekem az kell!  Ha jó előadást csinálsz, akkor annyit ordíthatsz, amennyit akarsz. Ha rosszat, akkor meg hiába lapulsz, mint egy nyúl, arra gondolva, kedves vagyok, jó vagyok.


– Öntörvényű?

– Valószínűleg. Azt az ember nehezen érzi, mert az én törvényeimet természetesnek tartom.


– De ki hozza a törvényeket?

– Erkölcsi törvények. Vallásosan nevelkedtem. A Tízparancsolatot  Mózes találta ki, nem a Jóistentől kapta. Azok mélyen, a társadalmi együttélés szabályai voltak. Tiszteld apádat és anyádat! Ne lopj, ne ölj! Ne paráználkodj, ne dugd meg a barátod feleségét! Én szándékosan rosszat nem tettem emberrel! Ezért sem vállaltam soha igazgatói állást, az nekem nem fekszik, kirúgni színészeket. Régen könnyebb volt. Természetesebb volt, hogy a színészek vándorolnak. Nem unta meg őket a város. De jöttek a kádári évek, amikor ˝kispolgárizálódtak˝.  Régen a színésznek nem volt lakása és gyereke se nagyon. Ma polgáremberként élnek, sok-sok nehézség között. Nincsenek jó helyzetben. Régen sem volt senkinek olyan nagyon kiugró gázsija, de az ismertség azért csak számított.  A rendőr elengedett kisebb hibáknál, a pult alól kaptad a húst, a minőségi szövetet. Lakáshoz is odasegítettek. Már az érdemes művészi címtől kezdve kútvölgyi kórházi tagság járt. Most talán abban reménykedhetek, ha meghalok, kijár majd az állami temetés. Amikor a 88 éves Bárdy Gyuri rosszul lett, bevitték a kórházba, de nem volt hely, a folyosón vizsgálták meg.


– Ne zárjuk ilyen szomorúan ezt a beszélgetést. Meséljen arról, milyen darabra készül?

– Semmire.  Úgy istenigazából nincs hova mennem.


– Tordy Gézát nem hívják?

– Úgy tűnik, ez már nem az én világom, ez már a fiatalabb rendezők világa. Pedig pont itt, a Balaton partján ezek alatt a fák alatt szoktam felkészülni a rendezéseimre.


–  Gondol arra, ki lesz a következő tag a Nemzet Színészei között?

– Sokszor eszembe jut, de fogalmam sincs. Meg aztán úgysem árulnám el. Hát, ha megérem, hogy én is válasszak és nem helyettem választanak majd új nemzet színészét.  Egyébként nem tud olyan nevet mondani, nagy színészt, akivel rádióban, a színházban, vagy filmen, a tévében ne játszottam volna.  Én mindig csodáltam a nagy színészeket, kollégákat. Magamtól, autodidakta módon tanultam a szakmát, mégis azt érzem, amit lehet, megtanultam a színházról, mert nekem volt az egyik legjobb tanári karom. Ők. Nemzetünk igazi nagy színészei.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nem romantikus típus Dolhai Attila

Színház - Mindig is énekelni szeretett volna Dolhai Attila, az egyik legnépszerűbb magyar… Tovább olvasom