Kisalföld logö

2017. 07. 25. kedd - Kristóf, Jakab 18°C | 25°C Még több cikk.

Pipába némult, ötvenhatos emlékek

Palatin Ferenc sorsát 1945-től vonatból kidobott tábori lapokra, a lágerből küldött „óvatos" levelekre írta a történelem. A hajdan nemeskéri kántortanító csendes pokoljárása 1956-ban tovább folytatódott, majd – élete végéig – gomolygó pipafüstbe némultak emlékei.
Karpaszományos hadnagyként egészségügyi szolgálatra vonult be a háború utolsó évében Palatin Ferenc nemeskéri kántortanító. A parancs szerint a felszereléssel kellett volna elszámolnia, de valójában társaival együtt hadifogoly-utánpótlásnak gyűjtötték össze őket, aztán büdös, zsúfolt vagonokban – akár a vágóhídra szánt állatok – megindultak a bizonytalanba, a szovjet lágerek felé. Ezzel a fájdalmas kényszerúttal kezdődött a szép reményű Palatin család kálváriája...


Lapok a vagonból

– Amíg Magyarországon haladtak, a Nemeskérre címzett, vonatból kidobott tábori lapokon értesített bennünket, hogy merre járnak – mesélte találkozásunkkor Gombos Félixné Palatin Mária, aki halvány, gyermekkori emlékei mellett, többek között a „zöld papírra" jegyzett, míves betűkből, később a szomszédok suttogó elbeszéléséből tudta meg, mi történt édesapjával 1945 furcsa tavaszán.

Az első lapok egyikén ezt írta: „A bezárt vagonban hosszú ideig tart az utazás, mind benn pusztulunk. Kicsi a remény, Istenem, segíts!" Majd: „Isten elhagyott bennünket, nem zúgolódom, csak a lelkem meghasonlott. Életem! Vigyázzatok magatokra! Anyucim, édes angyalkáim, ne vesszen ki az irántam való szeretet! Meghasad a szívem utánatok. Érzem, nem fogom kibírni. Isten veletek!" Ennek az elejére például ráírta: „Magyar testvérem! Ha megtalálod a lapot, add fel! Isten megáld érte!" És valóban, a jó lelkű emberek továbbküldték a hírt, ami meg is érkezett. Még a határ előtti utolsó magyar állomásokról, Kiskunhalasról, Szegedről is. Aztán utána egyik hazabocsátott katonatársa, Schermann Gusztáv írt levelet édesanyámnak negyvenhat szeptemberében: „Kedves Asszonyom! Mint beteg, most értem haza Oroszországból. Feri üdvözli és csókjait küldi Pirjatinból."

A „nagy utazás" után hamarosan a lágerból is érkeztek – persze Moszkván keresztül – Nemeskérre a szigorúan ellenőrzött sorok: „Édes angyalkáim! Jól vagyok, csak az értetek való aggodalom és vágy nem hagy nyugodni. Ne felejtsetek el, és várjatok rám!" Vagy a másik: „Remélem, jól vagytok. Névnapotokon véletek voltam, csak a tél ne jönne! Higgyünk és reméljünk! Minden pillanatom a tiétek. Írjatok és várjatok!" „Élek! Többen kaptak lapot, én még nem! Karácsonykor gondoljatok rám és legyetek boldogok! Választ olvashatóan írjatok!"
Aztán negyvenhat karácsonyán egy rövid verses levél érkezett, amelynek hosszabb változatát később egy mahorkás papíron olvastam: „Karácsony est, szívem szomorodott nagyon! / Nálatok szálldogál minden gondolatom. / Karácsonyfák alatt találkozik kezünk, / forró csókjainkban összeölelkezünk. / Jézuska áldását hintse bőven rátok. / Millió puszival: édesapátok." Majd a megrendítő várakozás, amely egy negyvenhétben keltezett lapon rejtezik: „Még mindig nem kapok levelet. Élek, választ még nem kaptam. Ez aggaszt. Miattatok nincs nyugalmam. Gyakran írjatok! Fontosról többször. Tél lassan elmúlik. Várjatok."

Még negyvenhét májusában is érkezett levél: „Mint írtam, egy lapot kaptam. Boldog vagyok, várom a többit. Jól vagyok, csak nehezen telik az idő, pedig de jó lenne siettetni. Jó lenne köztetek lenni. Már meg sem ismertek, meg sem ismerlek benneteket, angyalkáim. Várjatok! Szeretettel, gondolatban májusfát állítottam. Apukátok." Néhány hét múlva egy újabb írás: „Búcsúnkon gondoljatok rám! Egy gyönyörű, boldogabb élet reménye erősít, éltet."

Édesanyám, hogy meg tudja címezni a lapokat, gyakorolta a cirill betűket. Egy alkalommal azt írta, amit írhatott: „Boldog vagyok, hogy jól vagy. A mi sorsunk is, hála a felszabadítóknak, lényegesen jobbra fordult! A tanítói felét és a kántori felét kapom. Otthonról is segítenek, mindenünk megvan. Egyedüli gondot és fájdalmat a mi forrón szeretett apukánk távolléte okoz. Mi nem szűnünk meg imádkozni érted! Csak arra kérlek, a hit el ne hagyjon! Ugye megígéred, hogy erős leszel értünk, hiszen tudod, hogy a két kis angyallal várunk."


„Megtéptek, megtapostak"
– Ehhez a levélhez hozzá kell tenni: nagy erőre volt szüksége édesanyámnak a megíráshoz, hiszen annak idején az oroszok, a „felszabadítók" megerőszakolták. Mégpedig, mikor apám még a magyarországi táborban volt, a tisztfeleséget, így őt is odacsábították, hogy találkozhat a férjével, személyesen adhatja át a csomagot. Amikor egy erdőn át közelített a tábor felé, rárontottak, puskatussal verték és... Mikor édesapám megtudta, mi történt, a következő levelet írta neki: „Édes kincsem! Megőrülök, fejemet állandó görcs szorítja és csak sírni tudok. Anyu, mit tettek veled?! Az én tiszta ártatlanságom meggyalázták... Meg kell őrülni, a képet nem tudom elhessegetni a szemem elől... Ordítanom kell! Hogy engedhette ezt az Isten?! Anyum édes! Magam előtt látlak és sikítok helyetted is. Édes, ne engedd életre a szörnyűséget... Nem bírom ki, ha bajod lesz. Láttam, amint fetrengsz, hallom sírásod, megtéptek, megtapostak, de te az enyém vagy... Jajj a fejem, hallom megint a hangod: »Apu segíts!« Nem segíthetek, csak a szívem szakad meg!"

– Mikor édesapám hazaindult, egyik fogolytársa, Koloszár Gyula írt anyámnak levelet negyvenhét késő tavaszán. Beszédes kordokumentum: „Feri elindult hazafelé, talán már otthon is van. Peresztegen, a templom mellett lakik az anyám, értesítse, talán nem nagy kérés. A közeli viszontlátás reményében."

Egész kicsi voltam még, mikor ezek a küldemények érkeztek. Tudtam, ha zöld lapot hoz a postás, rohannom kell a szomszéd néniért, mert édesanyám ilyenkor elájult, segítségre volt szüksége... Édesapám negyvenhét késő nyarán ért haza. Emlékszem, szekéren, egy csokor rózsával mentünk elé az állomásra, ahol egy vörös szakállú ember szállt le a vonatról, aki a külsejével, a maga negyvenhét kilójával teljesen idegen volt számunkra...


Szamárfül a plakáton

– Új életünk Völcsejen kezdődött. Oda helyezték át édesapámat. Már a kezdetekben akadt gondja, hiszen abban az időben le kellett venni a keresztet a tantermek faláról, s ő ezt megtagadta... Valahonnan a faluba helyeztek egy házaspárt, akikről az a hír járta, hogy partizánok voltak. A faluban kinevezett iskolagondnokként egész nap, még a szünetekben is figyelték, ellenőrizték apámat, jelentettek róla folyamatosan. Völcsej keresztje volt, hogy a „hírhedt" Czupy Bálint, a Szabad Európa Rádió legendás Bálint gazdája a határ menti faluból származott. Ezért az ÁVO, az oroszok különös figyelmet szenteltek a településnek. Gyakran fogtak határsértőket, ilyenkor kidobolták, aztán a ledobott röpcédulákkal is volt gond. A helyzetre jellemző, hogy egy alkalommal valami kommunista választási plakát szélén a szamárfület piszkálgattam az utcán, és utána hamarosan két rendőr jelent meg nálunk. Az öcsémet keresték – gondolom, aki jelentett rám, azt mondta, hogy a „Csöpi" – így hívtak otthon – tette, ezt értették félre Öcsinek, így keresték az öcsémet. Mondtam, hogy nincs itthon. Üzentek neki: ha elkapják, elviszik, amiért a plakátot tépkedte.


Pipába némult emlékek

– Ötvenhat október huszonharmadikán édesapa rohant haza az iskolából, én betegen feküdtem otthon, azért emlékszem. Mondta, hogy valami történt Budapesten, talán a rádióban hall róla valamit. Ott csak zene szólt... Aztán néhány nap múlva a „főtanító urat" beválasztották a forradalmi bizottságba, amit ő lelkesen fogadott. Éppen ülésezett a testület, amikor a Mindszenty-beszéd ment a rádióban. Édesapám engem kért meg, hogy hallgassam végig, jegyzeteljem és majd mondjam el a lényegét. Ezen a gyűlésen megjelent egy férfi, aki korábban agresszív téeszagitátor volt, a falubeliek felismerték és agyon akarták verni. Erre édesapám finoman jelzett anyámnak, hogy menekítse ki az illetőt. Sikerült is, majd miután eligazították, hátul át tudott „ugrani" a határon.
November negyedikén éjjel zörgettek az ajtónkon. Mivel nem hagyták abba, kinézett apám. Látta, hogy tele az udvar géppisztolyos oroszokkal, rendőrökkel. Kiszólt nekik, hogy addig nem nyit ajtót, amíg a faluból nem hoznak egy tanút. Az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy egy-egy ilyen razzia után a környékbeli falvakból sokan tűntek el úgy, hogy senki nem tudott róluk többet. Szó szót követett, végül ráparancsoltak édesapámra, hogy öltözzünk, mert hamarosan jön a teherautó, elvisz bennünket. Ez azon az estén elmaradt... Azokban a napokban mindent zártunk, nehogy becsempésszenek valami „bizonyítékot". Például egy padláson „rejtegetett" fegyvert. Édesapámat még nem láttam olyan gyengének, mint akkor! Zavartan azt mondogatta: őt nem viszik Szibériába, inkább felakasztja magát. Ilyent előtte nem hallottunk tőle, hiszen mindig ő volt a családban az erő. Féltünk, nagyon féltünk! Mikor nyugovóra tért a család, az ágyban valósággal dobált bennünket a remegés. Aztán másnap visszajött az egyik rendőr, aki édesapám tanítványa volt, és közölte: „tévedés", majd elment... A háttérzajt, a teherautó félelmetes morajlását soha nem felejtem el... Attól kezdve fegyveres őrjárat „vigyázott" a házunkra. Mint utólag kiderült, mikor mi nem voltunk otthon, még egyszer visszajöttek házkutatást tartani, mivel édesapámat – egy demizson borral megerősített feljelentés alapján – fegyveres összeesküvés szervezésével vádolták. Találtak is „bizonyítékot": szüleim esküvői meghívóját, amelyen ott díszlett a koronás magyar címer, meg apám régi kardját, amely a „fegyver" volt a szervezkedéshez...

Az ötvenes évek végén még havonta kellett jelentkezni apámnak a rendőrségen. Egyik alkalommal megjegyezte: „lefokoztak"... A sok-sok megaláztatástól, szenvedéstől, félelemtől megkeseredett lett, jóformán senkivel sem beszélt azután. Teljesen magába fordult, vett egy pipát magának és úgy tűnt: az illatos füstbe némultak az emlékei. Így halt meg, magával vitte a bánatát...

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szög voltunk Hruscsov fejében

Volt-e szemernyi esély a magyar ’56 győzelmére? – többek között erre a kérdésre válaszol… Tovább olvasom