Kisalföld logö

2017. 12. 16. szombat - Etelka, Aletta 1°C | 6°C Még több cikk.

Pezsgődurranás volt a jel

˝A keletnémet csoport elejét tagbaszakadt, izmos fiatalok alkották, akik egy pezsgődurranás jelére egyetlen hatalmas lendülettel áttörték Sopronpusztánál a magyar–osztrák határt˝– emlékezett az akkori történésekre Róka István, aki a helyszínen készenléti parancsnokként szemtanúja volt az eseményeknek.

– Az 1989-es Páneurópai Piknik helyszínén Bella Árpád parancsnoksága alatt öt tiszthelyettes dolgozott, hogy az ideiglenes átkelőt üzemeltesse. Feladatuk az volt, hogy egy száztagú, osztrákokból és magyarokból álló delegációt ki-, illetve beléptessenek a délután 3-tól 6-ig megnyitni kívánt sopronpusztai határátkelőn – kezdte Róka István, aki azon a napon mint készenléti parancsnok szintén a helyszínen tevékenykedett. – Az országos parancsnokság szakirányító szervétől érkezett főelőadó is felügyelte az ideiglenes határnyitás rendjét. Az élet azonban felülírta a menetrendet.


Keletnémet erőfölény

– A szervezők a Páneurópai Piknik forgatókönyvét természetesen egyeztették a határőrséggel – folytatta Róka István. – A tervek szerint úgy tudtuk, délután 3-kor mintegy száz főből álló osztrák–magyar delegáció érkezik majd a sopronpusztai határhoz. A csoportot annak rendje és módja szerint útlevél-ellenőrzéssel átléptetjük. Visszafelé ugyancsak okmányellenőrzést tartottunk volna. Az NDK-sok átléptetéséről, átengedéséről természetesen szó sem lehetett. Ám előtte hiába kértük a szervezőket, adjanak listát a résztvevőkről, azt soha nem küldték meg. Kértük a szervezőket, biztosítsanak a helyszínen rendezőket is, ez sem így történt. Magának a pikniknek a helyszíne mintegy két kilométerre volt a későbbi határáttörés helyétől. Oda pedig áradt a sokaság. Így aztán, amikor a határnál az engedélyben szereplő időpontban, 3 óra előtt 5 perccel egy nagyobb tömeg megjelent, azt hittük, arról a bizonyos magyar–osztrák társaságról van szó. Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált számunkra, keletnémet csoporttal állunk szemben, köztük sehol egy magyar. Igaz, két nappal azelőtt a kerületparancsnok módszertani útmutatást, intézkedési tervet adott az útlevéllel nem rendelkező és nagy tömegben a határhoz érkező keletnémetekkel való eljárásra. Ez persze nem vonatkozott az ideiglenes átkelőhelyen engedéllyel átlépőkre. Legfőbb célunk azt volt, hogy nyílt, konkrét összetűzésre ne kerüljön sor. Tehát a keletnémetek első hulláma, mintegy ötven fő, nyugodt léptekkel, zárt alakzatban, de a határ irányába haladt s a még zárt kapu előtt mintegy 4–5 méterre állt meg. Elöl tagbaszakadt, izmos fiatalok, atletikus termetű, erős felnőttek, a csoport közepén az idősebbek, asszonyok és gyerekek. Ekkor váratlanul pezsgő durrant, s erre a jelre óriási lendülettel meglódultak a keletnémetek: az útlevélkezelőket félrelökték s egy pillanat alatt áttörték a kaput. A meglepetésszerű akcióban jelentős volt a keletnémetek erőfölénye, nem tudtunk ellenállni. A határ osztrák oldalán állók kitörő ovációval fogadták a fejleményeket.


Zsíros kenyér teával

Határőreink között akadt olyan, aki ezekben a pillanatokban egy elesett idős keletnémetet felsegített, egy másik a leejtett kisgyereket adta vissza anyja kezébe. A határáttörést látva, azonnal felhívtam felettesemet, Kovács Gyula alezredest, aki elrendelte a határzárást. Ahogy lehetett, visszaállítottuk a maradványokban heverő kaput, amely felé ekkor már – látva az első lendület elsöprő sikerét – az NDK-sok folyamatosan kezdtek áramolni. Csoportunk – kötelességünknek és eskünknek megfelelően – megpróbált néhány kifelé tartó keletnémetet elfogni, kiemelni a menetből. De mintha tudták volna, nem szabad nekünk ugrani, nem támadtak bennünket. Vissza is szállítottunk több mint ötven embert a bázisra, ahol kaptak zsíros kenyeret és teát, egészségügyi ellátást. Aztán kivizsgálták az események körülményeit és elengedték őket. Láttuk tehát, semmi értelme nincs itt és most a határőrizetnek. Felvetődött bennünk: irányított, szervezett akció zajlott le a szemünk előtt, annyira patentül működött az egész. Egyébként pontosan erre az időpontra időzítették az akkori 168 óra című magazinműsor riporterei azt a rádióinterjút, amit élőben készítettek felettesemmel. Ott voltak mellette, világosan hallhatták a fejleményeket és a fegyverhasználat tilalmának hangsúlyozását. A kialakult visszás helyzetet viszont kezelni kellett: a határátlépési engedély magyaroknak és osztrákoknak szólt, nem a keletnémeteknek. Kovács Gyula ekkor az országos parancsnokhoz, Székely Jánoshoz fordult, aki engedélyezte a határátkelő további működtetését. Azt mondta, biztosítani kell a magyar–osztrák delegáció visszatérésének lehetőségét, noha a nagy kavarodásban igazából fogalmunk sem volt arról, ők átmentek-e vagy sem.

– Így aztán este 6-ig lóháton, kocsival, motorral, gyalogosan, biciklivel a sopronpusztai határon jöttek-mentek az emberek, mint a búcsúban – részletezte a piknikes nap eseményeit Róka István. – Megbecsülni sem lehetett, hányan lépték át a határt. Természetesen később kivizsgálták az ügyet, s jelentés is készült az eseményekről. Senkivel szemben nem kezdeményeztek fegyelmi vizsgálatot, nem volt beosztásból való felfüggesztés, felelősségre vonás sem. Ugyanakkor valószínűsítem, hogy ha valaki akkor és ott tűzparancsot ad, talán még most sem lenne szabadlábon...


Menekülőre tilos lőni!

Utólag visszaemlékezve az eseményekre, nem lehet nem észrevenni, hogy a keletnémetek egész világot megrengető nevezetes határáttörésének előzményei szoros összefüggésben álltak egymással – összegzett Róka István. – A határőrség életében korábban már nagy változást hozott az elektromos jelzőrendszer lebontása, majd a fegyverhasználati tilalom elrendelése: menekülőre tilos lőni. Ezt csak akkor tehettük volna, ha a kialakuló helyzet a határőr testi épségét veszélyezteti, azaz, ha a menekülő rátámad az egyenruhásra. Annál a nevezetes határáttörésnél is igen fegyelmezettek voltak a keletnémetek, semmiféle provokációt vagy erőszakos fellépést nem tanúsítottak határőreinkkel szemben. A tömegkatasztrófát tehát egy BM-rendelet már hónapokkal azelőtt megakadályozta. Az előzményekhez tartozik még, hogy 1989 tavaszán, nyarán a keletnémetek szökési kísérlete tömegessé vált. Mivel hazánkba szóló útlevéllel rendelkeztek s a jelzőrendszert megszüntettük, gyakorlatilag szabadon megközelíthették a magyar–osztrák határt. Onnan csak egy ugrás volt a szabad világ. Mindez köztudottá vált a keletnémetek körében. A soproni határőrség a helyzet megoldására javaslatot dolgozott ki, amit a legfelső szintre is elküldtünk. Mindez nagymértékben elősegítette a későbbi történések sikeres kimenetelét. Mindazonáltal a határőröknek jogukban állt feltartóztatni a gyanúsan viselkedő embereket, de a megállásra felszólító jelzések semmit sem értek. Ilyen viszonyok között sok határőrben felvetődött a kérdés: minek vagyok én itt? E tényezők gyakorlatilag már akkor előrevetítették a határőrség megszűnésének hazánk EU-hoz való csatlakozása utáni képét.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szárcsa

A szárcsa (Fulica atra) hímje és nősténye távcsővel figyelve nem különböztethető meg egymástól. A… Tovább olvasom