Kisalföld logö

2016. 12. 11. vasárnap - Árpád -3°C | 8°C

Oroszország megsebzett medveként küzd egykori területein

Oroszország megkérdőjelezhetetlenül brutálisan viselkedik Grúziával szemben. Néhányan már párhuzamot vontak a jelenlegi események, valamint aközött, ahogyan a Szovjetunió 1956-ban megszállta Magyarországot, majd 1968-ban Csehszlovákiát.
Ők azt állítják: itt a bizonyíték arra, hogy a mai Oroszország a korábbi Szovjetunió – újabb kiadásban. Bármikor, amikor érdeke úgy kívánja, ugyanúgy, mint elődje, pusztító erőket indít harcba ahelyett, hogy dialógusra törekedne.
Ez a vélemény hordoz magában némi igazságot – de csak némit. Először is Oroszország valóban sokkolóan brutálisan viselkedett, de ezt arra adta válaszul, hogy a grúz hadsereg behatolt Dél-Oszétiába.


Provokáció történt. Ez a vitatott terület legálisan Grúzia része, ugyanakkor 15 éve szabad, és 70 ezer lakosa között jócskán vannak olyanok, akik orosz útlevelet birtokolnak. Ezenkívül nagyon sokan szimpatizálnak Oroszországgal.

A csapatainak rajtaütésszerű behatolásra parancsot adó grúz elnök, Mihail Szaakasvili bizarr módon valószínűleg úgy gondolta: az orosz kormányfő, Vlagyimir Putyin elég messze lesz az eseményektől, hiszen azon a napon a pekingi olimpiai játékok megnyitóján vett részt. De ezt gondolni Szaakasvili részéről óriási hiba volt. A grúz fegyveres erők ugyanis meglehetősen kis erőt képviselnek Oroszországgal szemben, amely hasonlóan elődjéhez, a Szovjetunióhoz, félelmetes katonai erővel rendelkezik. Hogyan képzelhette azt Szaakasvili, hogy Putyin nem fog válaszlépéseket tenni, ha Grúzia Dél-Oszétiába küldi katonáit? Ez egyszerűen felfoghatatlan. Ha Szaakasvili azt várta, hogy a NATO-erők a segítségére sietnek, akkor valószínűleg nem ebben a világban él, hanem valahol a felhők fölött jár.


Lehet, hogy Szaakasvili az amerikai nevelést kapott jó fiú megtestesítője, aki beszéli a demokrácia nyelvét, mégis ez alkalommal úgy viselkedett, mint egy faragatlan kaukázusi hadúr, aki híján van az államvezetéshez szükséges összes erénynek és alapvető értelemnek.

Tény, hogy nem lehet teljes mértékben párhuzamot vonni aközött, ami most, az olimpia napjaiban történik Grúziában, és aközött, ami 50, illetve 40 évvel ezelőtt történt Magyarországon és Csehszlová-
kiában. Gyakorlatilag és technikailag ugyanis Grúzia az agresszor, Oroszország pedig Grúzia lépésére aránytalanul nagy katonai erőkkel válaszolt. Különbség az is, hogy öt-hat évtizeddel ezelőtt az akkori Szovjetunió két „mellékbolygója" megpróbálta kivívni függetlenségét Moszkvában regnáló urától, és a Szovjetunió a szabadságukért harcoló nemzeteket a lehető legmegdöbbentőbb módon tiporta el.

Ne vonjunk tehát könnyelműen párhuzamot az 1956-os és 1968-as Szovjetunió, valamint a jelenlegi Oroszország között. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez az ország a hidegháború évei alatt legalább akkora erőt jelenített meg, mint a másik szuperhatalom, az Egyesült Államok, amely szintén erőből válaszolt a világ eseményeire. Lehet, hogy Oroszország könnyen péppé zúzza az aprócska Grúziát, és azt is szem előtt kell tartani: az elmúlt húsz esztendőben a szocialista blokk legnagyobb és legnépesebb országa a széthullása óta eltelt időszakban hatalmas pszichés traumán esett át. Az új, kimerült és legyengült Oroszországnak tehetetlenül kellett végignéznie, ahogyan korábbi csatlósai, a kelet-európai országok egymás után kötnek szövetséget a NATO-val és csatlakoznak az Európai Unióhoz. Oroszországnak azt is tudomásul kell vennie, hogy Ukrajnában – a legnagyobb lélekszámú elszakadt tagállamban – is a nyugatihoz közelítő kormányzat van hatalmon, ugyanúgy, mint Grúziában. És természetes, hogy ezek az országok is a NATO-hoz és az Európai Unióhoz akarnak tartozni. Mindeközben pedig Oroszország egyre inkább érzi: bekerítik a Nyugat-barát államok.

Ezeket a folyamatokat tekintve Oroszország jelenleg nem más, mint impotens néző. Amikor a brit és amerikai vezetés alatt álló NATO 1998-ban elhatározta Szerbia bombázását, és ezzel megindultak a törekvések Koszovó felszabadítására, Oroszország semmit sem tehetett azonkívül, hogy a kritika szavaival illette a beavatkozást. A korábbi szuperhatalom tehetetlen volt, és nem tudott semmiféle támogatást adni szláv testvéreinek Szerbiában. Emiatt pedig Moszkva mélyen megsértve és megalázva érezte magát.

Megjegyzem, azok a nyugati vezetők, akik most éppen Oroszország kioktatásán fáradoznak Grúzia megleckéztetése miatt, igazán megkérdezhetnék maguktól: vajon bűnösök-e? Bűnösök-e abban, hogy képmutató módon katonákat küldtek Koszovó megszállására, valamint később Irakba is, miközben valójában ezekhez az országokhoz egyetlen nyugati államnak sem volt köze?
Az Amerika által vezetett Nyugat úgynevezett humanitárius megfontolásokból vívott háborúkban vesz részt, méghozzá a demokrácia nevében. Oroszország egy régi konfliktust élesztett most újra a beavatkozással.


Oroszország visszanyerte a többi állam elvesztett bizalmát az 1990-es évek óta eltelt időben, ugyanakkor az olaj- és a gázmezők segítették gazdasága megerősödésében. Ha ma bárki is felelőssé tehető az ország nemzetközi megítéléséért, az nem más, mint a korábbi KGB-tiszt, Vlagyimir Putyin. Sok nyugati szem számára Putyin nem más, mint az egykori Szovjetunió brutális megtestesülése, aki megsiratta egykori hazája széthullását. Így van ezzel sok más orosz is. Ezért van az, hogy Putyin rendkívül népszerű az övéi körében, és népszerű a Grúzia katonai lépésére adott válasza is. Az oroszok ebben is támogatják Putyint. Természetesen az újjáéledő Oroszország a Nyugatnak a korábbinál sokkal nagyobb és sokrétűbb problémát jelent, mint amit jelentett az 1990-es években. A Putyin-kormány ugyanis ellenségeivel a leggyalázatosabb módon bánt és bánik el.

Csak egy kis kétség merült fel azt illetően, hogy ki és hogyan ölte vagy ölette meg Londonban a korábbi KGB-ügynököt, Alekszandr Litvinyenkót 2006 novemberében. A gyilkosságot valószínűleg nem civilek követték el.
Ami a Nyugat számára még ennél is aggasztóbb, hogy az orosz olaj- és gázkészleteknek köszönhetően a Nyugat zsarolhatóvá válik. Erre már volt is példa, méghozzá 2006 januárjában, amikor Moszkva egyszerűen elzárta a gázcsapokat Ukrajna irányába. Ez pedig bármikor megtörténhet a nyugati országokkal is, akár gázról, akár politikai diskurzusról beszélünk.
Egyes elemzők szerint Oroszország arra akarja Grúziát rávenni, hogy nagyobb ellenőrzési lehetőséget adjon neki a Grúzián áthaladó, Azerbajdzsántól Törökországig húzódó gázvezeték felett.


Azok után, hogy korábbi csatlósai Nyugat-baráttá váltak és megszűnt a Szovjetunió egysége, nem meglepő, hogy Oroszországban némi paranoid tendencia látszik kibontakozni. Azonban senki nem szeretné, ha újabb hidegháború venné kezdetét. Oroszország nem egyenlő a Szovjetunióval. Nem szabad hinnünk azoknak a politikusoknak, akik azt bizonygatják, hogy mégis az.

Oroszország kíméletlen benyomulása Dél-Oszétiába a helyi párbeszéd figyelembevételével vizsgálandó, és erkölcsileg csak annyiban védhető, mint Belgrádnak a nyugati erők általi bombázása, amelyben nagyon sok ártatlan civilt megöltek.

Ragaszkodhatunk ahhoz, hogy Oroszországot medvének lássuk, de olyan medvéről van szó, amelyiknek barlangja van, ahová bármikor visszahúzódhat, ha tüske megy a talpába.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Halálodra nincsenek szavak

A halálra nincsenek szavak. Se jók, se rosszak. Megnevezhetetlen, mert valószínűtlen, amikor… Tovább olvasom