Kisalföld logö

2016. 12. 05. hétfő - Vilma -6°C | 4°C

Nem lett pünkösdi király

Ferenc Józsefet, a leghosszabb ideig ténylegesen hatalmon lévő Habsburg és magyar uralkodót 140 évvel ezelőtt pünkösd előtti szombaton – június 8-án – koronázták magyar királlyá.

Az uralkodó nem vereségként élte meg a kiegyezést, ami őszintén szólva nem is volt az. Inkább azt az érzést erősítette meg benne, hogy a birodalom békéjéhez és jólétéhez járul hozzá – állítja Gerő András történészprofesszor, a Habsburg Történeti Intézet vezetője. Az ünnepség az osztrák–magyar kiegyezés leglátványosabb aktusa volt. Az eredeti időpont pünkösdre esett, míg valakinek eszébe nem jutott a néphagyomány, hogy a pünkösdi király hatalma egy évig tart.

– Ugyan 1867 alapévszám, nekem mégis úgy tűnik, sokkal jobban értjük vesztett forradalmainkat, háborúinkat, mint a kiegyezést. Miért?
– Általánosabb kijelentést tennék, mint amire rákérdezett: a magyar politikai kultúra nem kompromisszumorientált. A társadalom jelentős részének az a minimális elvárása, hogy egy ügybe bele kell dögleni. Nálunk a forradalmi, radikális tettek esztétizálódnak, és elvész annak tudata, hogy a politika normálisan kompromisszumokon keresztül működik. Mindehhez úgy jön 1867, hogy a tankönyvekben máig erőteljes maradt az a kurucos megközelítés, amely mindig szemére hányja a kiegyezés megkötőinek, hogy nem vált függetlenné az ország. Arra persze nem tudnak válaszolni, mi lett volna az az erőtényező, amely képessé tette volna Nagy-Magyarországot arra, hogy függetlenül állja meg a helyét az akkori Európában.

– A kiegyezési folyamat Deák Ferenc 1865. húsvéti, névtelen cikkével kezdődött, és mintegy két évig húzódott. Mi tartott ennyi ideig?
– Az, hogy közeledjenek az álláspontok. Ferenc József sokkal többet engedett, mint a magyarok. Ő egységesen irányított, abszolutisztikus berendezkedésű birodalmat akart. Végül erről lemondott, és ugyan 1867 után is megmaradtak az abszolutisztikus irányítás lehetőségei, de Magyarország mégiscsak alkotmányos berendezkedésű lett, ahol tiszteletben tartották a liberális szabadságjogokat. Ferenc József azért is hajlott a kompromiszszumra, mert a diktatúra nagyon drága rendszer, amit mutat, hogy a birodalom államadóssága megháromszorozódott 1849 és 1867 között. Érdekelt volt tehát abban, hogy olcsóbbá tegye, különösen 1866 után, amikor hadserege Königgrätznél katasztrofális vereséget szenvedett a poroszoktól, s így Ausztria kiszorult a német egységből. Szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy amíg a katonaság erejét a belső rend biztosítása köti le, nemzetközi mozgástere igencsak leszűkül.

– Ferenc József vereségként élte meg a kiegyezést?
– Ő rendkívül kötelességteljesítő ember volt. Egy bürokrata hivatalnok és egy katona keveréke. Neveltetéséből adódóan egyrészt azt gondolta, hogy Isten kegyelméből uralkodik, másrészt, hogy az itt élő népeket kell szolgálnia. Nem vereségként élte meg tehát a kiegyezést, ami őszintén szólva nem is volt az. Inkább azt az érzést erősítette meg benne, hogy a birodalom békéjéhez és jólétéhez járul hozzá.

– Deákék viszont kaptak hideget- meleget a kompromisszumért.
– Természetesen kaptak kritikát, de például a legerősebb ellenzéki politikus, Tisza Kálmán – a későbbi miniszterelnök – néhány év után beállt a kiegyezést támogatók táborába. Persze a szemére vetették, hogy szögre akasztotta a bihari pontokat, de ő erre azt válaszolta a parlamentben: lehettem volna következetes Tisza Kálmán, de lettem volna következetlen hazafi. A dualista korszakban a legnagyobb ellenzéki erő, a Függetlenségi Párt az ország teljes függetlenségének eszméjét képviselte, amikor azonban 1906 és 1910 között kormányra került, semmit sem tett ezért. Szavakban kurucok voltak, de tettekben nem. Belátták, ha az ország valamilyen ok miatt függetlenné válna, megszűnne Nagy-Magyarország; nemcsak egyszerűen a nemzetiségi tömegek miatt, hanem azért is, mert mögöttük már nemzetállam állt, Románia és Szerbia. Krúdy Gyula írta viszszatekintve erre az időszakra, hogy Ferenc József alatt százféleképpen lehetett beszélni, de csak egyféleképpen kormányozni.

– Az emigrációban élő Kossuth élesen tiltakozott a kiegyezés miatt, mert úgy vélte, halálra ítélt birodalomhoz kötötte hozzá magát az ország. Az idő, néhány évtizeddel később, beváltotta a jóslatot. Mit gondol erről?
– Azt, hogy a látszat ellenére az idő nem igazolta Kossuthot. Én abba a generációba tartozom, amelyik megérte a Szovjetunió szétesését, ami még húsz évvel ezelőtt sem volt elhihető. Egy birodalom nem tart örökké: ha valaki azt állítja, elpusztul, még nem mondott semmit. A Monarchia Magyarország számára erős fejlődési pályát nyitott. A dualista rendszer 1900 körül kezdett korrekcióra szorulni. Valamiféle agrárreformra, a választójog kiterjesztésére, a nemzetiségi kérdés rendezésére lett volna szükség, az akkori osztrák és magyar politikai elit azonban válaszképtelen maradt. Ez azonban nem 1867, hanem a századforduló problémája. Ráadásul a Monarchia végül nem a belső feszültséghalmazba rokkant bele, hanem abba a nagyhatalmi akaratba, amely a világháborút követő békerendszerben jelent meg. Hozzáteszem: a Monarchia utolsó időszakát sokan szétrohadt világnak írják le, holott hadserege a németnél másfél-két hónappal, az orosznál egy évvel tovább kitartott.

– Biztosan a ©vejkből olvassák ezt ki.
– Igen, de ha a cseh ezredek úgy viselkedtek volna, mint ©vejk, a Monarchia jóval hamarabb megadja magát. ©vejk sokkal inkább a közép-európai idióta szimbóluma; úgy tűnik, Közép-Európa van annyira irracionális, hogy csak idiotizmussal élhető túl.

– Meglepő párhuzam vonható Ferenc József és Kádár János között: mindketten kivégzésekkel kezdték, haláluk után közvetlenül mégis a legnépszerűbb történelmi személyiségek közé kerültek. Hogyan látja ezt?
– Megint a politikai kultúrára kell utalnom. A magyarok gondolkodásukban, nyíltan nem szeretik a kompromisszumokat, másfelől viszont elképesztően pragmatikusak. Megtanulták, hogy a viszonyokat tisztelni kell, és azokon belül akarják elérni azt, ami számukra békét jelent. Nem a zsarnokokat szeretik tehát, hanem a békés konszolidációkat – miközben nagyon nagy a szájuk. Ha Libényi János merényletkísérlete sikerül Ferenc József ellen 1853-ban, akkor az uralkodónak nem lenne semmifajta pozitív emlékezete. Ugyanígy Kádárnak sem, ha mondjuk 1962-ben meghal – mint ahogy a rövid ideig hatalmon lévő Szálasinak vagy Rákosinak sincs. A magyarok azonban szeretik a békés konszolidációkat, ezért mind Ferenc József, mind Kádár esetében számít nekik a következő néhány évtized, amit békében tölthettek el, azzal a biztos tudattal, hogy ötről a hatra jutnak.

Hancz Gábor

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Az Adria legnagyobb tengeri csatája

Szinte pontosan kilencven éve hatalmas győzelmet aratott a Monarchia flottája az Otrantói-szorosban… Tovább olvasom