Kisalföld logö

2018. 04. 22. vasárnap - Csilla, Noémi 12°C | 25°C Még több cikk.

''Most nyíltan fogunk harcolni''

A 25 éves lengyel újságírónő, Hanna Adamiacka 1957 májusában öngyilkos lett, mert látta Magyarországot.

„Most nyíltan fogunk harcolni minden jogtalanság ellen!"

Hanna Adamiecka lengyel újságírónő az ’56-os magyar forradalomról annak idején hétrészes riportot írt. Ennek a cikksorozatnak az utolsó fejezetét, a Dunántúlon tett kalandos barangolások történetét, a győri élménybeszámolót s személyes találkozását Szigethy Attilával eredeti formájában közöljük. Az alig huszonöt éves újságírónő lengyel kollégáihoz hasonlóan kommunistaként érkezett Magyarországra, de az átélt fegyveres harcok hatására rövid úton kiábrándult a vörös eszméből. Riportjai az októberi forradalomról még megjelenhettek hazájában 1956 kora telén, később azonban a lengyel cenzúra szigorúan megtiltotta, hogy írásaiban a magyar eseményekkel foglalkozzon. Hanna Adamiecka a rákényszerített hallgatás következtében – amihez családi gondok is társultak – 1957 májusában öngyilkosságot követett el.

Hanna Adamiecka: Láttam Magyarországot – VII. Kirándulás a dunántúli országrészbe

Az autó elvesztésének nem lettek végzetes következményei ránk nézve. A Szabad Nép elől elkormányzott autót természetesen nem sikerült visszaszerezni. Lajos felbecsülhetetlen segítséget jelentett: másnap új autót szerzett és új sofőrt mutatott be nekem. Az autó egy zöld, kissé viharvert karosszériájú „Warszawa" volt. A sofőrt Jánosnak hívták, szép, markáns arcú fiú volt, egy ismert olasz művészre emlékeztetett. A forradalomig a párt Központi Vezetőségénél dolgozott.

Az országúton

Hála ennek a kincset érő közlekedési eszköznek, november 3-án végre megvalósíthattuk régóta tervezett vidéki utazásunkat. Ez az utazás valójában más körülmények között zajlott, mint ahogy azt három nappal korábban elgondoltuk. A szovjet tankok, amelyek október 31-ről november elsejére virradó éjszaka lánctalpaikon átgördültek a határon, szorossá vonták a gyűrűt Budapest körül. Az újságíróknak foglalkozásukból következően kicsit mindig „hitetlen Tamásoknak" kell lenniük.

Éppen ez volt az oka a mi utazásunknak is: először is saját szemünkkel kívántuk megnézni a második intervenciót, amely még nem érte el Budapest külterületét. Másodszor, ellenőrizni akartuk azokat a külföldön terjesztett rémhíreket, miszerint fegyveres horthysta bandák érkeznek folyamatosan Ausztriából. Legfőképpen pedig, ugyancsak ellenőrizni óhajtottuk az egymásnak szerfelett ellentmondó híreket a híres, győri székhelyű Dunántúli Nemzeti Tanácsról. Beszálltunk az autóba, amely értünk jött a Munkácsy Mihály utcai szállodához. Hatan foglaltunk bent helyet: Wiktor, Marian, Zygmunt, én, Árpi mint tolmács, és János. Ne csodálkozzanak az utasok meglehetősen nagy létszámán. A forradalom idején minden közlekedési eszköz befogadóképessége úgy tágult, mint a gumi. Előfordult, hogy olyan „Warszawával" utaztam Budapest utcáin, amelyben nyolc ember volt, nem számolva a géppuskákat, amelyekkel a fiúk fel voltak fegyverkezve. Előbb elmentünk még a Szabad Nép egykori épületéhez, ahol benzinnel és utazási engedéllyel láttak el bennünket. Aztán indulás.

Elhagyjuk a város külső területeit. Katonák a felfegyverzett nemzetőrökkel együtt lövegeket állítanak fel. A lövegek kicsik, és nem sok van belőlük. Csak a városon kívül látszik, hogy esett a hó, amely sötétes, piszkosszürke réteggel borítja be a mezőket. A legfrissebb eseményekről beszélgetünk. Tegnap megrázott bennünket az a hír, hogy Kádár János eltávozott a Parlament épületéből. Ettől kezdve három napon át semmit sem lehetett hallani róla. (…)

Ácson

Első megállóhelyünk az út mentén fekvő Ács. Takaros kocsma, a kályhában élénken lángol a tűz. A hideg Budapesten elszoktunk már a meleg belső tértől. Mindannyian a lehető legközelebb húzódunk a tűzhöz. Enni itt sem igen van mit. Ezért száraz Badacsonyit iszunk, a vendégszerető házigazda újabb és újabb palackokat hoz a pincéből.
Egyre szűkebben vagyunk a kocsma kis belsejében. Falusi gazdák érkeznek, hogy szót váltsanak a jövevényekkel. Még egy munkás is eljön a közeli cukorgyárból, aki beszél oroszul. Mágikus erővel hat közlésünk, hogy lengyelek vagyunk. Az emberek beszélni kezdenek. Megtudjuk, hogy éjszaka nagy létszámú tankoszlop haladt át Komárom irányába. A városban elfoglalták a hidakat és a vasútállomást. Megszállták a székesfehérvári repülőteret is. A parasztok időrendben beszélik el az események menetét falujukban. Október 25-én tüntetés zajlott le, ahol számos környező falu parasztjai, cukorgyári munkások, vasutasok vettek részt. Régebben minden környező föld a Zichy grófhoz tartozott. Akkoriban nem volt könnyű Ács lakosainak az élete. De most sem volt jó. „Nem akarunk több jogtalanságot – mondják –, származzon az bárhonnan is, sem a Zichy gróftól, sem Rákosi uralmától. Most nyíltan fogunk harcolni minden jogtalanság ellen!"

Ugyanezen a napon megalakult a helyi forradalmi bizottság. „Nincs ott egy kommunista sem – mondja keserűséggel egy rövidkabátos öreg paraszt –, százötvenen voltak a faluban, de rögtön az elején visszaadták a tagkönyvüket, lemondtak a pártról. Jól ismerem őket, tudom, mind olyanok voltak, akik csak karrierre vágytak." Megkérdezem: „Biztos abban, hogy ezek kommunisták voltak?" Az öreg szemeiben csodálkozás ül. Abban a pillanatban jövök rá, mennyit ártott, hogy a kommunizmus fogalmát azzal azonosították, amit a régi rendszer képviselt. Itt nem ismerik a kommunizmus igazi ízét, helyette mérget adtak nekik. Ezért lesz nehéz az egyszerű emberek elméjében ezt a két fogalmat szétválasztani.

Ugyanez az öreg beszél a falujukból mindennap Budapestre küldött élelmiszerről. Az őt támogató fiatal fiú válaszol arra a kérdésemre, hogy milyen politikai párthoz tartoznak: „Nem akarunk most politizálni, előbb megvédjük a forradalmat és a szabadságot, azután meglátjuk, melyik párt lesz igazán forradalmi, melyik fogja a legjobban szolgálni a nemzetet. Abba fogunk belépni." A mellette álló parasztok, egykori béresek meggyőződéssel adnak igazat a fiúnak. Mikor elindulunk, szívélyesen elbúcsúznak tőlünk, útravalóul két hasas üveg borral látnak el bennünket.

Győr

Még mielőtt elrepültem volna Budapestre, Varsóban elterjedt a hír: egy magát kinevezett ellenkormány alakult Nyugat–Magyarországon, ami valószínűleg fasiszta kormány, és saját szakállára igyekszik tárgyalásokat folytatni a Nyugattal. Ma már nem emlékszem, milyen külföldi forrásokból származott ez az információ. Az igazsághoz tartozik, hogy a lengyel tudósítók is, ahol csak lehetett, megpróbáltak híreket gyűjteni arról, mi történik az ország nyugati részében. A Magyarországra való érkezésem előtt hallott hírek aztán cáfolatot nyertek.

A budapesti kommunista aktivisták jól ismerték Sz. Attilát (Szigethy Attilát – a fordító megjegyzése), a Dunántúli Nemzeti Tanács vezetőjét. Budapesten azt mondták: „Ha Sz. áll a Tanács élén, akkor egy szó sem igaz az ilyen híresztelésekből." A győri Nemzeti Tanács azokra a forradalmárközpontokra emlékeztet, amelyekben már megfordultam. A folyosókon fegyveres emberek járkálnak, valaki a fáradtságtól kimerülten ülve szunyókál, két tiszt a jegyzetei fölé hajol a kihűlt kályha mellett.
Sz. Attila – óriási termetű, lenbajszos ember – forgalmas, emberekkel teli szobában fogad minket. Sz. író, forradalmi parasztaktivista, és a forradalom kitöréséig a pártlap újságírója. Elmondja a dunántúli bizottság történetét. Október 23-án az ifjúság tüntetése zajlott le Győrben, ami teljesen békés jellegű volt. Egészen másnap reggelig senkinek sem volt fegyvere a tömegben. A tüntetőkre elsőként az ÁVH-s gyilkosok kezdtek lőni – igen, így mondja Sz.: gyilkosok.

Program a mára és a holnapra

Megválasztották a nemzeti tanácsot, a munkások, a parasztok, az értelmiség és a katonák képviselői lettek a tagjai. November elsején megalakították a bizottság vezetését a következő összetételben: egy munkás, egy katona és egy újságíró. Arra a kérdésre, hogy milyen pártok képviseltetik magukat a bizottságban, Sz. azt mondja: „Előbb meg kell erősíteni a forradalom vívmányait, azután lesz idő foglalkozni párttevékenységgel." A bizottság feladatairól érdeklődünk: „Megszilárdítani a forradalom vívmányait, a termelési eszközöknek az állam tulajdonában kell maradniuk. A Dunántúli Nemzeti Tanács támogatása a Nagy Imre-kormány számára attól függ, hogy a kormány azt fogja-e tenni, amit a nép akar. Az utóbbi napok arra mutatnak, hogy ez így lesz." Eközben értesülünk arról, hogy a mai napon eltávolították a kormányból Rákosi és Gerő utolsó híveit is.

Sz. arról is beszél, hogy a nemzeti egység a szabadságért vívott harcban jött létre, s a kormány támogatása nem merülhet ki szóbeli nyilatkozatokban, ennek mindenekelőtt gazdasági segítségben kell kifejezésre jutnia. Ezért nevetséges makacsság volna további sztrájkokkal gyengíteni a kormányt. A Dunántúli Nemzeti Tanács a sztrájk beszüntetéséről szóló felhívással fordul minden politikai párthoz. Ma minden üzem megkezdte a termelést Győrben. Megtudjuk még, hogy ma reggel jelentős szovjet fegyveres erők nyomultak be a városba. A magyar fegyveres alakulatok igyekeznek nem provokálni összecsapásokat. Még ütőképesebb szovjet erők sorakoztak fel a kisvárosok környékén. Ezek a csapatok Záhonynál lépték át a határt. Az osztrák határhoz vezető összes út le van zárva. A határon szovjet tankok állnak. Senkit sem engednek be a túloldalról. Ezek a harckocsik tegnap sok járművet tettek tönkre az utakon.

A bizottság tagjai cáfolják azt, miszerint az osztrák határon keresztül bármilyen fegyveres alakulatok vagy emigráns csoportok érkeztek volna: „Ellenőrzésünk alatt tartottuk és tartjuk az utakat." Megkérdezzük még, miképp terjedt el a szóbeszéd a győri kormányalakításról. Sz. megmagyarázza: „Kamaszok tüntettek itt Győrben, akik bizottságunkat kormánnyá akarták kikiáltani. Akkor kimentem hozzájuk és megkérdeztem: „Tisztában vagytok azzal, hogy az kabaré volna és nem kormány?" Igyekeztem megmagyarázni nekik, miért értelmetlen ez a követelés, és miért kell a Nagy Imre-kormányt támogatni. Ez meghozta a kívánt eredményt."

A kommunista

Beszélgetésünk során az ablakból odafordult hozzánk egy vékony, fiatal, szelíd arcvonású fiú. Hadnagyi egyenruhában van, jól beszél oroszul. Segít a tolmácsolásban. Arra a kérdésre, milyen a bizottság viszonya a kommunistákhoz, előveszi a párttagsági könyvét. Nem titkolja, hogy itt a bizottságban is dolgoznak kommunisták. Eddig még nem tud semmit a Magyar Dolgozók Pártja feloszlatásáról. Ennek híre mély hatást gyakorol rá. Azt mondja: „Kommunista voltam, az vagyok, és az is maradok. Holnap pedig elmegyek befizetni a tagdíjat." A kijáratnál félrehúz, és lázasan kérdezősködik Lengyelországról, a lengyel október eseményeiről. Úgy kívánja ezeket a híreket, mint egy falat kenyeret. Látható meghatottsággal hallgatja, amit mondok, s azután gyorsan elszáguld, hogy mindezt megossza elvtársaival.

Kitartóan megyünk az osztrák határ felé. Megyünk, annak ellenére, hogy hol a járókelők, hol a határtól visszaküldött vámosok, hol a magyar katonák lépten-nyomon megállítanak bennünket, és figyelmeztetnek: „Ne menjenek tovább, ott tankok állnak!" Elhagyjuk az utolsó magyar őrtornyot. Végre a határsorompónál vagyunk. Egy éles fénycsóva állítja meg az autót. Kiszállunk. „Állj!" A szovjet katona mögött, aki minket megállított, lidércnyomásszerűen tűnnek elénk a tankok idomtalan tömegei. Állunk. Megkérdezzük, ami minket a legjobban érdekel: „Senki sem mehet át a határon?" „Senki – hangzik a felelet –, az teljességgel ki van zárva! A határ teljes hosszában senki és semmi nem fog átjutni a túloldalról."

A határon

Visszafordulunk. Száz méterre, az őrtoronynál, magyar katonák állítanak meg bennünket, kiparancsolnak az autóból, bevezetnek egy szobába, ahol az egész szakasz a rádiót hallgatja. Jelentéseket kaptak arról, hogy a figyelmeztetések ellenére a határhoz hajtottunk. Gyanúsak vagyunk, azt hiszik, hogy megkíséreltünk átjutni a határon, valószínűleg menekülő ÁVH-sok vagyunk. Két civil érkezik motorkerékpáron. Az egyik – simára fésült, szőke hajú – jól beszél németül; a másik nyúzott, sovány férfi sárcipőben. Ez a sárcipős különösen dühös: „Ismerem már az ilyeneket, itt a külföldi útlevelek sem segítenek." De mit lehet tenni, az útlevelek hitelesek, a fényképek hasonlítanak ránk, ezért végül úgy döntenek, hogy elengednek minket.

Viszont úgy tűnik, hogy Árpi és János jelenléte itt, a határon számukra semmivel sem igazolható. Mindkét fiúnak megparancsolják, menjenek velük. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez barátaink agyonlövésének vagy legjobb esetben letartóztatásának veszélyével fenyeget-e. Így vagy úgy, közöljük, hogy egy pillanatra sem válunk meg tőlük. Így hát a motorkerékpárt követve mindannyian együtt megyünk a nemzetőrség épületébe.

A szerencse néha nem hagyja el az embert. Az íróasztal mögött, vállán keresztbe vetett fegyverrel ülő fiúról kiderül, hogy János ismerőse, régebben együtt jártak vidékre. De még a sárcipős férfi kétségeit is el kell oszlatni. Végül őt is sikerül meggyőzni. Továbbindulunk.

Visszatérés Budapestre

A visszaút csigatempóban zajlik. Minden faluban megállít minket a fegyveres őrjárat. A forradalom résen van. Az egész országban a forradalmi rend a kötelező. A sötétből fegyveres alakok bukkannak fel. Figyelmesen ellenőrzik az útleveleket, aztán megszorítják a kezünket: „Mondjátok meg lengyel testvéreinknek, hiszünk nekik, közel állnak hozzánk és kedvesek számunkra." Érezzük, hogy a velünk való kézfogás reményt ad ezeknek a sötét, nyirkos éjszakában a szovjet tankoktól hemzsegő országutakon őrködő fiúknak.

János mesterien veszi a kanyarokat. Elhagyunk egy hosszú, a falvakból Budapestre húst szállító teherautó-oszlopot. A hajnal még mozdulatlan, de az eddig kihalt gyárak kéményei most ontják magukból a füstöt. Véget ért a sztrájk. A nemzet teljes támogatást nyújt a forradalomnak és a kormánynak. Árpi terveket sző: „Holnap munkába megyek, esténként jelentkezni fogok a nemzetőr osztagomban. Ezért holnap már tolmács nélkül kell boldogulnotok." Az egyik utolsó őrhelyen, már közvetlenül a város előtt, elmondják nekünk, hogy éppen most haladt át erre negyven harckocsi.

A fővárosban még sűrűbbek az ellenőrzési pontok. Megint elámulunk a példás fegyelmen. Most autós őrjárat bukkan elő a sötétből, elállják az utunkat, ellenőrzik az iratokat. Viccelődünk, hogy érdemes lenne idehozni a rendőreinket, és beiskolázni őket a nemzetőrökhöz. A szívünkbe remény költözött. Ez a csodálatra méltó rend, fegyelem, nyugalom és komolyság annak feltételezésére sarkall minket, hogy a folytatódó fegyveres beavatkozás ellenére minden jól fog végződni. Szívélyesen elbúcsúzunk két derék barátunktól, megbeszéljük, hogy holnap délelőtt 11 órakor értem jönnek. Nem, nem holnap – ma, hiszen már november 4-e, éjjel két óra van.

Lefekszünk aludni. Négy órakor lövések ébresztenek bennünket. Megkezdődött a támadás Budapest ellen.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A megváltó utolsó hét szava

A Győri Balett új, különleges táncelőadást mutat be, A Megváltó utolsó hét szava a kereszten. Tovább olvasom