Kisalföld logö

2017. 02. 28. kedd - Elemér 7°C | 15°C Még több cikk.

Mindenki megláthatja a rinocéroszait

Funtek Frigyes színész, rendező másfél éve a Győri Nemzeti Színház prózai tagozatának frissen kinevezett művészeti vezetőjeként adott interjút a Kisalföldnek. A Franciaország és Győr között élő művész azóta három darabot rendezett a megyeszékhelyen - a következő premierjére egy hét múlva kerül sor. A beszélgetést ott folytattuk, ahol akkor abbamaradt.


- Mi a véleménye másfél év után a színházról, a társulatról?

- Az a véleményem, hogy a jövő évadban is számítok rájuk... Nagyon pozitív szellemű emberekkel van "kibélelve" a győri színház. A harmadik darabot rendezem itt. Nem jelentett nehézséget a közös hang megtalálása, a világon minden színházban ugyanazt kell tenni. Inkább az a nehéz, hogyan lehet közös nevezőre hozni különböző stílusban dolgozó színművészeket. Például a Rinocérosz nagyon speciális, különös színdarab: igényli azt, mintha mindenki egy "bölcsőben" nőtt volna fel, ami azért nem alapvető egyetlen társulatban sem.

- A színház nagyrészt technika is. Lépések, beállítások, gesztusok, hangszínek, idők...

- És a pontosság. Ez főleg a most következő darabnak, az "Függöny fel!"-nek jellemzője: rendkívül erős koncentrációt, időben is nagyon pontos játékot követel meg minden színésztől.

- Egyfajta artistamutatvány?

- Ezt a szót eddig nem használtam rá, de jó. Kicsit hasonlít a zsonglőrködésre: fontos, hogy ne essen le a tíz karikából egyetlenegy sem. Miközben könnyedén, gördülékenyen zajlik a mutatvány.

Teremtés, fölemelkedés, kiáltás

- Kezdjük az első rendezéssel. A Pygmalion-történetből mit tartott fontosnak 2008-ban?

- Ami engem akkor érdekelt. Két dolog. Van egyszer az utcáról összeszedett lány, akiből hercegnőt faragunk, és van egy professzor, aki ezt az egészet elköveti. Mindig keresem azt a személyes kapcsot a műhöz, ami miatt a történetet úgy mesélem el, ahogyan. Szanyban, egy kis faluban születtem, és eljutottam Párizsig, ahol a Champs-Élysées egyik mozijában mutattak be egy filmet, amiben szerepem volt, és az ottani Nemzeti Színházban is játszhattam a budapesti Nemzeti után. Ez az út legalább olyan hosszú, mint a Pygmalionban hercegnővé válni. Azt kutattam, hogyan zajlik az ember életében ez a fölemelkedés. Másrészt érdekelt, mint egy ötvenéves embert, aki rendez és tanít: milyen az, amikor az ember megpróbál teremteni egy másik embert, és közben beleszeret. Tehát ez a személyes kapcsolatom kettőssége benne.

- Szülőfaluját említve a tánc, a tartás visszatérő szavai. Mennyire lehetséges 2010 pénzszegényes, átpolitizált Magyarországán egyenes derékkal "táncolni?"

- A kollégáimnak, akik az elmúlt húsz évet itt töltötték, sokkal nehezebb, mint nekem, aki visszamehet a lakásába valahol Nyugat-Európában. De tudom, látom, hogy nehéz. Morálisan is sokkal nehezebb, mint húsz évvel ezelőtt Magyarországon, ami nincs rendjén, mert 1990 után azt vártuk, hogy könnyebb lesz. Azt hiszem, a mai állapotra senki nem számított. Bizonytalan helyzetet érzek, egy kiáltást: "ebből mi lesz".

Egyedül maradni embernek

- Elérkeztünk a Rinocérosz alapproblémájához.

- Benne vagyunk derékig, bizony. Számomra ez a kisember furcsa jajkiáltása. Azt mondja: arra ítéltettem, hogy ember maradjak, és ez egy rettenetes, fájdalmas fölkiáltás. Nem tudom eldönteni, hogy belőle és általa mi lesz?

- Egy biztos. Egyedül marad.

- Ez az egy. De nem rendszerekről akartam beszélni. Ha jól megnézi az ember az előadást, lehet emlékezni Hitlerre, vagy az elmúlt negyven év besúgó-hálózatos világára, vagy egy régi polgári világra, amire mi már Magyarországon emlékezni nem tudunk, mert van újfajta bürokrácia, ezért szerepel például egy brókerfiú a történetben. Azt szerettem volna kidekázni, hogy végül mindenki ráismerjen: hol látja a rinocéroszt? Nem akartam történelmi vagy politikai irányzathoz, szervezethez hasonlítani a rinocéroszságot. Annál veszélyesebb. Az embernek nagyon nehéz keresztüllátni a világon és eldönteni, hogyan maradhat meg benne embernek. Azt hiszem, a színház akkor gondolkodtat jobban, ha a felismerést maga a néző mondja ki: de hisz ez hasonlít valamire! Persze nem azt érzem, hogy katasztrófa lenne Magyarországon. A világban van nagyfokú elembertelenedés. Mindenhol más a színe, a szaga, a mechanikája, de sajnos ugyanaz történik mindenhol. Az agyak egyre uniformizáltabbak, mert a gyerekek pontosan ugyanazokat a meséket nézik a televízióban Kínától a bolygó túlsó feléig, pontosan ugyanazokra a reflexekre reagálnak, amire a világ akarja. Ez valami ördögi dolog, mert nem tudjuk, hogy mit akar ez a masina tőlünk, mit akar a gyermekeinktől? Akik valahogy másképp kezdenek működni. Egyre rémültebben nézzük.

- A fiatalok talán még nem értik.

- Nézze, érdekes dolog történt. A fiam Franciaországban él, színiiskolába jár, jól beszél magyarul, a lelke és élete egy része magyarságból áll. Megnézte az előadást, és azt mondta: papa, olyan jó lenne, ha ezt az én korosztályomban mindenki láthatná. Húszéves lesz, ebben a korban a fiúk nem "udvarolnak" az apáknak, de valami megfogta ebben a történetben, valamin elkezdett gondolkodni. Mert minden generációnak elölről kell kezdeni a gondolkodást. Ahogyan nekünk is, és mindenkinek, aki utánunk jön. Mi persze azt gondoltuk, majd okosan megoldjuk, és a mi gondolkodásunk majd jó lesz. Most nekik is el kell kezdeni, szükség van közöttük sok fiatalra, aki használni kezdi a fejét, és nem megy a csordával, nem üvölt, nem veszi föl azt a magatartásformát, uniformist, ostobaságot, és azt a műanyag-étkezést, amit a világ tuszkol bele az agyába, a lelkébe, az életébe. Erről szól számomra a mai rinocérosz-történet. De nem kell ehhez Franciaországban élő magyar fiatalember: volt itt a színházban egy 17-18 éves fiú, aki a darab után azt mondta: elhoznám a barátaimat Veszprémből, mert szeretném, ha ők is látnák.

Mindenki másképp orrszarvú

- Hiányolja a fiatalokat a nézőtérről?

- Nagyon nehéz erre válaszolni, mert bérleti rendszer van, és én leginkább a saját korosztályomat, és még idősebb embereket látok a nézőtéren. Nagyon szeretném, ha a diákok is minél többen itt lennének, megnéznék a darabot, és akár közösen beszélni is tudnánk róla. Roppant fontosnak tartanám, ha egyfajta gondolkodó, életünk alapelveit átgondolásra serkentő színház is eljutna a fiatalokhoz. Nem hiszem, hogy ők erre nem lennének nyitottak, szerencsére éppen az ellenkezőjét tapasztalom.

- Talán mert a rinocérosszá válás egyik veszélye, hogy nem vesszük észre. Fontos lehet megmutatni egy fiatal embernek, hogyan zajlik le az átalakulás.

- Nagyon furcsa átalakulások vannak ebben a történetben. Mint az életben. Van, aki véletlenül kerül bele, van, aki a tesze-toszasága miatt csúszik bele, van, aki bele akar menni, és van, aki ellenkezik, de mégis belekerül, van, aki megalkuvásból kerül bele - tehát rendkívül sokféle receptje van az ember életének. Ezek közül, ha egy kicsit gondolkodik a néző, felfedezheti ebben az előadásban szinte mindegyiket. Villanásszerűen, mert annyira van idő.

Funtek Frigyes
Funtek Frigyes

Akkor világszám, ha könnyed

- Ezután újra egy vígjáték következik a pályáján.

- Most egy egészen különleges, felhőtlen vígjátéknak kell hatni a nézőtéren. Úgynevezett könnyű műfaj, tehát sok és nehéz koncentrációt igénylő munkával jár. Az előbb a cirkuszi artistákról beszéltünk. Ugye az embernek, ha egy világszámot lát, az jut eszébe, hogy ez milyen könnyű. És akkor fantasztikus. Ha ebben a komédiában, aminek - most mondom - se füle, se farka, ezt meglátjuk, azzal szinte mindent láttunk. Ezzel is segítek az előadás kritikusainak. Hivatkozzanak nyugodtan rám, a rendező is megmondta. Nem a történet a lényeg, hanem a benne rejlő színészek, artisták, zsonglőrök.

- A mutatvány.

- Pontosan. Amivel véleményem szerint semmi baj nincs, mert a színházhoz mindig hozzátartozott a mutatvány, a bohózatok, komédiák, a vígjátékok, a nagy nevettetők, ugyanúgy, mint a nagy operettek, és ez jó játék, amire szükségünk van, akárcsak a közönségnek. Jó mérkőzés ugyanakkor, mert nem könnyű. Borzasztó sok nehézséget emel maga elé, s ha könnyed marad a tíz karikával folytatott zsonglőrködés, akkor elmondhatjuk a végén, hogy sikerült.

- Hány szereplőt kell egyszerre mozgatnia?

- Nyolc embert, de őket aztán megállás nélkül. Nincs üresjárat, "egyemberes" monológ a színpadon vagy hasonló. Próbálni is csak úgy lehet, hogy minden szereplő folyamatosan a színpadon van. Megállás nélkül, szó szerint egymásnak adják a kilincset a díszletben.

- De ha se füle, se farka, a mutatványon kívül valamiről mégiscsak szól?

- A színházról szól, színészekről és a színházi életről.

- Amennyiben minden színdarab valóságértelmezési kísérlet arról, amit láthatunk, vagy amit nem látunk, de mégis van, és befolyásolja azt, amit látunk...

- A színház erre különösen alkalmas terep. Van egy nagyon szépen festett díszlet, amiben játszódik egy történet, és mögötte nem láthatjuk, hogy mi minden történik, vagy történhetne -, vagy történt, vagy fog történni. A színháznak alapvető törvénye, hogy mindent besűrítsen alig két, két és fél órába. Ebben a komédiában látok egy díszletet, egy előadást, beöltözött szereplőkkel, szöveggel, és egyszer csak a fonákjára fordul a kép: látom azt, hogy mi van mögötte. Vagy mi lehetne. Majd a következő képben látom az előadást megint, elölnézetből, és itt már csak el tudom képzelni, hogy ha ez most így néz ki elölről, akkor vajon mi lehet mögötte. Tehát "egyszer elölről, egyszer hátulról, és még egyszer elölről". Igazából ez lehetne a címe.

- Egy tartalmas film, egy hangulatos előadás után mások a fények, a távlatok kint az utcán. Mit várhat itt a néző a kijárat után?

- Azt remélem, még egy darabig tud röhögni a poénokon. Tehát a színházból való kijövetellel nem lesz vége a jókedvének. Ha erről az előadásról jóízűen tud az ember kimenni, és még legalább két viccen, ami az előadásban elhangzott, még tud nevetni később is, vagy pár óra múlva a homlokára csap, és fölkacag, akkor nekünk már megérte.

Fél év itt, fél év ott

- Most hogyan működik az életében a francia-magyar kettős életforma?

- Ugyanúgy, ahogy jelen vagyok a rendezéseim közben: ebben az évadban kettő, a következő évadban megint kettő lesz, és még egy meglepetés. Tehát lesz két darab ugyanígy, mint most: egy a nagyszínpadon, egy a Kisfaludy-teremben. Két, számomra különös, komoly szerelemről lesz szó - de erről majd az ősszel beszéljünk. Aztán következik egy harmadik darab. Ez majdnem hat hónap jelenlét: az életem fele Győrben történik, a másik fele ott, ahol a házam van, és a családom új része.

- A Riviéra közepén, Cannes-ban nyáron csak a pihenésé a főszerep?

- Azt a helyet olyankor el szoktam hagyni, mert akkor nagy a nyüzsgés. Elmegyek föl, egészen Bretagne-ba.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Galambszépségek a kifutón

A hétköznapi embernek a galamb repül, s kétfélét különböztet meg: a postagalambot, meg azokat,… Tovább olvasom