Kisalföld logö

2016. 10. 01. szombat - Malvin 13°C | 23°C

Mi is lehetnénk angyalok!

Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni,
és ami annál sokszor nehezebb: képes a szeretetet elfogadni is.

„Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni,
és ami annál sokszor nehezebb: képes a szeretetet elfogadni is" –
vallja Simon András grafikus. Az egyvonalas rajzok jeles mestere
számos alkotásában megörökítette karácsony üzenetét. A művészszel
– sok más mellett – az ünnep igazi tartalmáról beszélgettünk.

– A betlehemi történés egyszerre égi és földi, a kisded arcában egyszerre ragyog az ember és Isten arca!

– Gyönyörű ünnep a karácsony! Gyönyörű történet, amely valóban az égben és a földön is játszódik, de szomorúan tapasztalhatjuk, hogy jó ideje másként viszonyulunk a karácsonyhoz, miként azt a betlehemi jászolbölcsőben megszületett Jézus látnisz eretné. Mert hát a karácsony nem az ajándékozásról, nem a materiális javak összehalmozásáról, és nem a kielégítetlen szeretetszámlák ajándékokkal vagy ami még borzasztóbb, készpénzzel való kifizetéséről szól, hanem egészen másról. A mennyei Atya ajándékozó szeretetéről. Arról a csodálatos isteni szeretetről, amellyel a Teremtő a zsákutcába fordult emberiséget, mintegy utolsó lehetőséggel, Fiával, bármilyen furcsa születéskor a haláláról beszélni, Fia kereszthalálával ajándékozta meg. A Szentháromságban átélt szeretettöbbletet adta oda, hogy boldogítson. Az emberiség, úgy tűnik, nem tudott élni ezzel a szeretettel... Vég nélkül tengődött az önzés, az üres halmozás és a gyűlölködés útvesztőiben. Amikor Isten látta, hogy boldogtalan az emberiség, utolsó szalmaszálként mentséget ajánlott: elküldte Fiát, a számára legkedvesebbet. Magát a Fiút, hogy az Ő szeretetén keresztül bennünket is megtanítson szeretni. Jézus egész életében arról beszélt, hogy minden szava, minden cselekedete föntről, az Atyától való. Nekem a karácsony, azon kívül, hogy nagyon szép családi ünnep és nagyszerű lehetőség arra, hogy az ember ápolja, erősítse szeretetkapcsolatait, elsősorban mégis az Atya végtelen, nagylelkű ajándékozó szeretetének az ünnepe. Ezt az ünnepet, aki szeretettel, hittel és vágyakozással merül bele az égiek, Isten keresésébe, mindennap megtapasztalhatja. – Ezért mondhatjuk, hogy a szokássá vált, valamit kiváltó ajándékozás kényszerével ellentétben maga a karácsony az ajándék!

– Szellemi és lelki ajándék. Miként egymásnak, mi magunk is ajándékok vagyunk. Ki kellene végre már szakadni abból a hihetetlen súllyal ránk nehezedő megfelelésikényszerből, aminek tükrébe tekintve úgy véljük, hogy szeretetünket csakis materiális ajándékokon keresztül fejezhetjük ki. Tartsuk magunkat annyira szépnek, jónak és értékesnek, hogy mi magunk vagyunk, a mi szeretetünk, a másik ember felé irányuló feltétel nélkülisz eretetünk az ajándék. Az, hogy szeretetben tudunk élni. Ott, ahol ez hiányzik, ott a karácsony csak pár napos fegyverletétel, hidegháborús fegyverszünet. Pár nap csend, amikor a hétköznapok sok-sok bosszúságát, szeretetlenségét a szőnyeg alá söpörjük, és amikor elmúlik az ünnep, akkor minden újra előkerül.

– Említette az önzést. Úgy tűnik, az emberek elvesznek önmagukban. Nem látják, nem érzik a körülöttük lévőket. Ugyanakkor, ha észrevennék a másik arcát, a másik lelkét, gondját-örömét, finom rezdüléseit, akkor az adni- kapni teljességének örömében fürdőzhetnének...

– Így van! A karácsony az odaajándékozás és az ajándék elfogadásának az ünnepe. Akkor tudjuk csak mélységében ünnepelni és emberi kapcsolatainkba is belevinni a belőle meríthető szeretetet, ha saját magunkban rendet teszünk. Például megbocsátunk. Megbocsátunk önmagunknak, a velünk élőknek, családtagjainknak, szüleinknek, gyermekeinknek, párunknak, embertársunknak, de megbocsátunk magának Istennek is, hogy nem olyan tökéletes testűnek, lelkűnek teremtett minket, mint amit mi szeretnénk...

– Gyakran kell szembesülnünk azzal, hogy nehezebb kapni, mint adni...

– Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami annál sokszor nehezebb: képes a szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet apró kis gesztusainak elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül megajándékozni valakit. Amikor szeretetet adunk, akkor – mint kezdeményezők – az erő pozíciójában érezzük magunkat, és gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat. Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett állapotában valakihangtalanul hozzánk simul és rongyos tarisznyájából szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk. Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből és zavartan szembesülünk az új helyzettel. Nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyenkonyhájának konyhafőnöki szerepében. Most minket is étellel kínálnak. „De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen!" – zsörtölődünk valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékonyan, nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek. De valaki nem tágít. Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit. S akkor meg kell látnunk, hogy szeretete elsősorban nem nekünk szól. Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét. Meggyőződésem, hogy valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében.

– Hogy állunk az igazi megbocsátással? A Miatyánk egyik legsúlyosabb mondata, hogy Isten úgy bocsássa meg a vétkeinket, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!

– Önzők vagyunk és sajnos nemcsak értékeinkhez, hanem a velünk, bennünk élő negatívumokhoz, rossz megszokásainkhoz is ragaszkodunk. Például a beidegzetten rossz kapcsolatainkhoz, a haragunkhoz, a nehezteléseinkhez. Azt érezzük, persze legtöbbször tévesen, hogy nekünk van igazunk és ez a hamis érzés – önmagunk szerint – kicsikét értékesebbé tesz bennünket a másik embernél. Szörnyű kimondani, de a haraghoz való ragaszkodás sokakat éltet. Azt látom, hogy addig, amíg valaki nem érzimagát igazán nyomorultnak a ránehezedő sok-sok nehézség, harag és gyűlölet miatt, addig képtelen – nemhogy igazán, hanem egyáltalán – megbocsátani. Addig hamis jóérzéssel dédelgeti magában azt a hamis visszaigazolást, hogy ha én haragszom valakire, az azt jelenti: ő megbántott engem és nekem van igazam.

– Az emberi dolgok után kicsit beszéljünk arról, hogy Simon András, a művész, miként használja, üzeni tovább a karácsonyi jelképeket.

– Ezt a jelképrendszert úgy örököltem, de a magam öntörvényű módján igyekszem személyességgel megtölteni. Én a szent párt, a Szent Családot mindig úgy ábrázolom, hogy a képben a testi érintés, az ölelés benne legyen. Középkori képeken látni, hogy pompás ruhába öltözött királyok és a szülők szeretetével övezve a kőre szórt pár szál szalmán ott fekszik a kis Jézus. Csodálkozik az ember: hogyhogy nem didereg, hogyhogy nem fázik a kisded, pedig senki nem ér hozzá, nem melegíti. Nyilván abban a korban kötöttségek voltak az emberábrázolásban. Én a betlehemi történetet úgy értelmezem, hogy a karácsony Isten csodálatos ölelése az emberiség felé. Ennek az ölelésnek kell érződnie minden jelképben, ami az ünneppel kapcsolatos.

 – Ez az ünnep az angyalokról is szól. Ünnepkor kérdezhet ilyet az ember: mennyire élnek közöttünk?

– Annyira élnek köztünk, amennyire hiszünk bennük, no, de ez egy szkeptikus válasz. Én hiszem, hogy létezhetnek angyalok, akiket védő-óvó feladattal küld megsegítésünkre a Mindenható. Azt is gondolom, aki hiszi ezeknek a szeretetlényeknek a létét, annak ez a hit nagyon megkönnyíti a hétköznapi életét. Általuk mindig, minden helyzetben valamiláthatatlan ölelő szeretetet tapasztalhat. Én egy kicsit továbbfejleszteném az „angyal" fogalmát. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is lehetnénk már itt, a földön angyalok. Mégpedig úgy, hogy úgymond hivatásszerű, belső megéltséggel és szüntelen közvetítenénk egymás felé Isten szeretetét. Akkor milehetnénk annak a másik embernek, embertársainknak az angyalai. Egymás angyalai lehetnénk!

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Akit megtalálnak a könnyes, szép és kíméletlen sorsok

„Sanyarú életutakkal találkozom, mintha talán nem véletlenül hozna össze olyan emberekkel a sors, akiknek támaszra van szükségük. Megtalálnak azok a történetek, amelyek könnyesek, szépek, ugyanakkor olykor kíméletlenek – vallja a Ménfõcsanakon élõ Nimsz Béla, akit idén a Kisalföld a megye „legemberibb emberének” választott. Tovább olvasom