Kisalföld logö

2017. 04. 29. szombat - Péter 4°C | 13°C Még több cikk.

Megtorlás, 1849: esztelen kegyetlenség

A társadalom többsége amnesztiát várt a jogosnak tartott küzdelem után, de Ferenc József, Schwarzenberg miniszterelnök és Haynau a megtorlás híve volt – nyilatkozta portálunknak Katona Tamás történész az 1848–1849-es szabadságharcot követő megtorlásról.

Hozzátette: a nyugati világ úgy gondolta, hogy a császári-királyi hadsereg történetében példa nélkül álló, esztelen kegyetlenség nem menthető semmivel.


– Hogyan fogadta az ország közvéleménye a szabadságharc bukását? Csalódással vagy belenyugvással?

– Pokoli nagy csalódásként élte meg a társadalom, mert úgy gondolta, hogy egy ilyen igazságos ügy, amikor Isten és természet adta jogokért harcol egy ország, nem szenvedhet kudarcot. Szomorú, hogy rögtön megszületett egy kibúvó, amelyet maga Kossuth talált ki vidini levelében. Ehhez tudni kell, hogy a tábornokok nem akarták őt elfogadni az emigráció vezetőjének. Bem József és Perczel Mór katonai vezetést akart, Szemere Bertalan pedig azzal érvelt, hogy miután Kossuth augusztus 11-én lemondott kormányzói posztjáról, miniszterelnökként ő maradt a legmagasabb funkcióban lévő kormányférfiú. Ha Szemere nem megy el egy tanulmányi kirándulásra Görögországba vagy ötödmagával, abszolút illegálisan, alighanem kézbe is kaparinthatta volna az emigráció irányítását. Kossuthnak ki kellett találni valamit arra, hogy lemondása nem érvényes. Az volt a legjobb mentség, hogy kikényszerítették. A vidini levéllel megszületett Görgey árulásának mítosza, amin az emberek akkor természetesen kapva kaptak. Ma már csak néhány futóbolond áll elő ezzel az ósdi szöveggel, magára valamit adó történész nem.


– Mennyire vált reménytelenné a magyar ellenállás 1849 augusztusára?

– Teljesen. Görgey harmincezer emberrel állt Világosnál, közte hatezer fegyvertelen újonccal. Puskánként 1,7 golyójuk, ágyúcsövenként egy csatanapra elegendő lőszerük volt. A lőszergyártás már nem működött, a nagy szegedi lőszerraktár július 31-én felrobbant. Egy csatát még megvívhattak volna. Ezt Görgey az osztrákok ellen vállalta is volna, az oroszok ellen azonban nem. Úgy gondolta, ha már muszáj, akkor az oroszok, és nem az osztrákok előtt kell letenni a fegyvert, mert az utóbbit a világ úgy értelmezhetné, hogy törvénytelen zendülés bukott el, és a lázadók meghódoltak az uralkodó előtt. Azt akarta jelezni: a túlerő legyőzött bennünket, de elveinkből nem engedünk. Az oroszok ráadásul a magukat megadók büntetlenségét nem, de életét garantálták. Ezt az ígéretet aztán Haynau nem tartotta be.

Katona Tamás
Katona Tamás


Kossuth látta a kenyértörés előjeleit


– A lehető legtökéletesebb hadvezetés mellett, a lehető legtöbb szerencsével is elbukott volna a szabadságharc?


– Igen. Az 1849. júniusi orosz beavatkozással katonailag eldőlt a kérdés. Több mint kétszeres túlerő állt szemben a honvédsereggel. Az oroszok kétszázezer katonával vonultak be az országba, további hatvanezren pedig a határon álltak.


– Ilyen körülmények között miben lehetett bízni?

– A honvédseregnek időnyerésért kellett harcolnia. Megtette, amíg bírta, a politika azonban – bár jó helyen keresgélt – néhány hónap alatt nem tudott megoldást találni. Kossuth pontosan látta, hogy a nyugati hatalmak és az oroszok között előbb-utóbb kenyértörésre kerül sor, amelynek előjelei furamód éppen az emigráltak körül kialakult vitában sejlettek fel.

Bécs és Szentpétervár már 1849 őszén követelte Isztambultól, hogy adja ki a magyar és a lengyel menekülteket. A török kormány ezt nem tette meg. Sőt, angol és francia csatahajók érkeztek a Dardanellákhoz, hogy egy esetleges orosz lépéssel szemben erőt mutassanak. A krími háború azonban magyar szempontból későn, csak négy év múlva robbant ki. A XX. században is volt egy magyar forradalom, aminek a nyugatiak örültek, lovagiasan befogadták menekültjeiket, de cserbenhagytak minket.


– Milyen büntetésre számított az ország a vereség után?

– A társadalom többsége amnesztiát várt a jogosnak tartott küzdelem után, és erre már volt történelmi előkép. A Rákóczi-szabadságharc végén, 1711-ben a magyarok letették a fegyvert a nagymajtényi síkon, és a magukat megadók büntetlenséget kaptak. 1849-ben nem ez történt, mert Ferenc József, Schwarzenberg miniszterelnök és Haynau is a megtorlás híve volt. Schwarzenbergnek, ennek a halovány vámpírnak azt is sikerült kitalálnia, hogy ne az uralkodó keze lássék véresnek, hanem pusztán egy tábornoknak. Haynaut teljhatalommal ruházták fel, és elrendelték, hogy nem kell jóváhagyásra a császár elé terjeszteni a halálos ítéleteket, hanem elég csupán utólag bejelenteni a megtörtént kivégzéseket. Így az ő nyakába varrhatták a megtorlást, a nyugati világ ugyanis úgy gondolta, hogy a császári-királyi hadsereg történetében példa nélkül álló, esztelen kegyetlenség nem menthető semmivel.



˝Jutalom˝ golyók


– Hány áldozata volt a megtorlásnak?

– Több mint száz embert végeztek ki, körülbelül kétezret küldtek börtönbe, és akkor még nem beszéltünk a besorozottak sokezres tömegéről.


– Ismert, hogy a máig ható traumát okozó aradi tizenhárom kivégzésére azért október 6-án került sor, mert egy évvel korábban azon a napon lincselték meg Bécsben Latour hadügyminisztert. Miért pont ők kerültek bitó alá, illetve a kivégzőosztag elé?

– Aradon vezető katonákat állítottak hadbíróság elé, többnyire tábornokokat, hadtestparancsnokokat. Haynaunak nem ez volt az eredeti terve. Ő olyan rögtönítélő eljárás híve volt, amelynek során csak azt kellett bizonyítani valakiről, hogy a császári-királyi seregben tisztként szolgált, utána a forradalom oldalára állt, és fegyverrel harcolt az uralkodó ellen. Ezután a vádlottat azonnal átadták a papnak lelki vigaszra, és felakasztották vagy – ha nem volt hóhér – agyonlőtték.

Augusztusban ennek szellemében kezdték el a kivégzéseket. Ezt a gyakorlatot állította le az osztrák minisztertanácson hozott határozat, amelynek értelmében ugyan gyorsított eljárású, de haditörvényszéki és nem rögtönítélő tárgyalást kellett tartani, s csak a legbűnösebbeket szabadott kivégezni. Az utasítást Grünne gróf – Ferenc József későbbi főlovászmestere, Vécsey Károlynak egy nőügy miatt halálos ellensége – vitte Haynaunak. A teljhatalmú tábornok ingerülten írta Radetzky tábornagynak, hogy ha a parancs negyven órát késik, sokakat már az akasztófán talált volna. Így csak egy ember csapódott a tizenkét tábornokhoz, akinek semmi keresnivalója nem volt ott: Lázár Vilmos alezredes. A IX. hadtest élén azért ő tette le a fegyvert, mert a többi parancsnok már kimenekült az országból. Valójában nem kellett volna ott lenni Dessewffy Arisztidnak sem, akit a magyar–török határról hívott vissza volt huszártársa, Liechtenstein herceg azt ígérve, kijárja neki a kegyelmet. Haynau később azt mondta Liechtensteinnek: megkegyelmeztem, hiszen nem felakasztották, csak agyonlőtték. Dessewffy egyébként 1849. július 5-én nősült a pesti bazilikában, onnan rögtön a csatatérre lovagolt, és soha többet nem látta feleségét.

Nagysándor József az I., Damjanich János, Knezich Károly, Leiningen-Westerburg Károly a III., Poeltenberg Ernő a VII. hadtest parancsnoka volt. Török Ignác az utászokat és az erődöket felügyelte. Ő mentette meg Komárom várát az osztrák ostrommal szemben annak 1849. áprilisi felmentéséig. Láhner György hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelő volt a szabadságharc egyik legnélkülözhetetlenebb és legrokonszenvesebb embere, gyönyörű olasz feleséggel és egy ötéves kislánnyal. Aulich Lajos a II. hadtest parancsnokaként, valamint az utolsó hadügyminiszterként is tevékenykedett. Vécsey Károly az V. hadtest élén 1849 nyarán bevette Aradot és ostromolta Temesvárt. Ezért kellett utolsónak meghalnia – de ezt Grünne gróf is így akarta. Jellemző történet: Vécsey apja a magyar királyi nemesi testőrség kapitányaként szolgált lovassági tábornoki rangban. Külön írt a hadbíróságnak, hogy vizsgálják meg, az elítéltek között van-e császári-királyi kamarás, és ha igen, fosszák meg ettől a méltóságától. Jól tudta, hogy a fia az. Ez az aulikus magatartás különösen visszataszító példája. Kiss Ernő irányította az Országos Főhadparancsnokságot. Sem ő, sem Schweidel József – aki a változó fővárosok helyőrségparancsoka volt – nem vezényelt csapatokat a császáriak ellen, ezért őket nem felakasztották, hanem ˝csak˝ agyonlövették. Ez volt a sorsa Dessewffyn kívül Lázárnak is, akik az osztrákok előtt tették le a fegyverüket. Jutalmuk három-három golyó lett.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ágaskodjunk Isten felé

Jókai Anna írónő vallja: az irodalom nem létezik olvasók nélkül, akiknek lelkében szomjúság van, és… Tovább olvasom