Kisalföld logö

2017. 09. 22. péntek - Móric 11°C | 17°C Még több cikk.

Kolompoló szódások, jegesek

A hatvanas években bizony csak a jeges járt olykor teherautóval, a szódást ló húzta, az ószeres gyalog jött.

„Gyí a ló, gyí a ló, gyí a trapp-rapp" – énekelte az ország negyvenöt után. A hatvanas években bizony csak a jeges járt olykor teherautóval, a szódást ló húzta, a nép pedig örült, ha kétkerekű Csepelre jutott. Az ószeres lovas kocsin vagy gyalog jött, s végképp nem volt autója a köszörűsnek vagy a drótostótnak sem. Egy volt bennük a közös: kiabáltak.

„A szódás két kövér ló vontatta stráfkocsin hordta szét a szódát a faluban, nagyokat kurjongatva, nekünk, gyerekeknek pedig az volt a dolgunk, hogy ne felejtsünk el kiszaladni az ajtófélfa mellé odakészített üres szódásüvegekkel a kocsihoz. A szódáson is csak trikó volt ilyenkor, nagy, erős ember volt a szódás, kövér, és erősen izzadt, lenyűgözve bámultuk hatalmas idomait, amikor egyetlen lendülettel lekapott egy teli üvegekkel megtöltött ládát, aztán vissza is lendítette a kocsira, soha nem az üveget emelte ki a rekeszből, mindig az egész rekeszt repítette a földre a platóról." (Zalán Tibor: Eltévedve, Kortárs folyóirat)

Négy forint volt egy jégtábla

Bizonyára kezd felderengni már a kép a közép- és idős korosztály képviselői szemében. És ahogy megjelenik előttük a két szürke ló, amelyeket például a ménfőcsanakiak képzeletében a nemrég megboldogult R. Jancsi bácsi hajt az idők végezetéig, úgy változik át az emlék hanggá: a nyerítés, a prüszkölés, de leginkább a kolomp hangjává. Akárcsak manapság a fagylaltos kocsiknak, a hatvanas évek szekérfuvarozóinak is volt saját „zenéje". A lakók nagyon jól tudták, hogy éppen ki érkezik, mert más hangon szólt a kolomp a jeges, máshogy a szódás kezében. Az utca képéhez ekkor a ló még sokkal inkább hozzátartozott, mint a teherautó, és ha virtuális körképet készítünk a letűnt szakmákról, felidézve a tágas belső udvarokban szétáradó kurjongatásokat, akkor a jegessel illik kezdenünk. Már csak az időbeliség miatt is, mivel ez a jellegzetes figura ment ki a divatból leghamarabb, a hatvanas évek elején, amikor a családok megvették az első Szaratov hűtőgépet.

– A fiatalok már biztosan nem tudják, azt hiszik, hogy a jégszekrény a mai fagyasztó szinonimája. Egy szigetelt, csapófedelű ládára kell gondolni, amiben a hús, a tej már várta, hogy a családból valaki meghozza a tábla jeget. Jött a teherautó, és – erre minden velem egykorú emlékezhet – azt üvöltözte: „Itt a jeges, a jegeees!…" – idézi fel a már soha fel nem hangzó kiáltást a győri köszörűs, Nyuli Imre. Igen, ezt nem felejtette el senki: megállt a kocsi a hentes vagy a közért előtt, az egyikük vállon vitte az üzletbe a nagy táblákat, ezalatt a másik jeges kiszolgálta a lakosságot. – Vödrökkel álltunk és kértünk egy fél vagy negyed táblával. Egy egész hasáb négy forintba került. Nyáron igen kellett sietni  a vödörrel, amit a jég miatt csak a pereménél lehetett megfogni. Gyerekként nagyon szerettem nézni, ahogy a jeges belevágja a csákányát a táblába – emlékszik Nyuli Imre. A győri iparosról még esik szó, mivel feleségével, aki a Hoffmann köszörűsdinasztia leszármazottja, a vándorköszörűsökre kevesebb nosztalgiával emlékszik, mint az átlagpolgár.

A győriek a vagongyárban köszörültettek

De még egy gondolatra visszatérve: a jegesembernek megvolt az a hátránya, hogy nem mindenki tudta kivárni. Körülbelül hetente jött, ezalatt a tábla éppen „elfogyta magát".  Akinek azonban gyakrabban kellett a jég…
– Naponta hoztam a biciklimen – meséli egy győri asszony. – Apám akkor betegeskedett, és jegelni kellett a fejét. Ilyenkor nem segített a megbízható fuvaros. El kellett mennem a jéggyárba, ami ott volt a vágóhíd mellett Gyárvárosban. Nem is emlékszem igazán ezekre az emberekre, a köszörűsökre inkább. Pedálos masináik voltak, lábbal hajtották őket – idézi fel az ötvenes-hatvanas éveket a névtelenséget kérő olvasó.
Állítólag előre kellett alkudni a biciklin érkező köszörűssel, mert utóbb igen nagy számot bírt mondani. Az üzlettulajdonos Nyuliné Hoffmann Klára szerint Győrben jóval kevesebb volt a vándorköszörűs, mint máshol, mivel a jónép a vagongyárba hordta a késeit.
– Amióta oda nem mennek élezni, nekünk is megnőtt a forgalmunk. Mi nem viseltettünk túl jó szívvel a vándorköszörűsök iránt: nem adóztak, igen olcsó árat szabtak és rontották a legálisan működő üzletek forgalmát. A dédanyám – az alapító felesége – már a század elején petíciót nyújtott be Győr városához, hogy tegyen szigorú lépéseket ellenük – szolgál adalékkal a késbolt üzletvezetője

„Használt ruhát, cipőt veszek!"

Nagy kurjongatója volt még a „Csinibaba-korszaknak" a drótostót, vagy bádogos, ha úgy előkelőbb. Őt a jobb minőségű alumíniumedények hódítása tette munkanélkülivé, az ugyanis minden rendes házban aranyszabály volt: fazekat nem dobunk ki. A nélkülözhetetlen házaló a drótokból foltot készített és munkája gyümölcseként a lábos tovább húzta egy fél évvel. Ekkoriban még minden háznak volt belső udvara, s ezek a jellegzetes figurák ott folytatták a „direktmarketinget", s mindig volt egy-két lakó, aki leszólt az ablakból: „Várjon, egy perc és lent vagyok." A bádogos volt az a kiváltságos, akit általában beengedtek a lakásba, mert a nem mindig jó arcú köszörűs legtöbbször csak a folyosóig jutott az öntöttvas gépével. Persze az, aki el akarta adni használt bútorát, kénytelen volt beengedni otthonába az ószerest is. Rá emlékezhetnek a legtöbben, mivel az ország számos részén, falvakban és a budapesti nyolcadik kerületben még a nyolcvanas évek elején is fellelhető volt. „Használt ruhát, cipőt, rongyot mindent ve-
szeeek…" – óbégatott végig az utcán. A szerencsés ószeres kifoghatott egy költözést is, amikor néhány régi szekrény is a kocsijára került. Előfordult, hogy két ezüsttálcát is elvitt ingyen, mondván, hogy „árukapcsolás" nélkül nincs üzlet.

Matusz-szikvíz valódi üvegben

Farkasné Matusz Teréz
„És emlékeztek még a szódás kocsira? Lovak húzták, a pasas a bakon rázogatott egy kolompot, és kiabálta, hogy „Szóóóódááás!!! Szódavizes!". Télen utána akasztottuk a szánkót, s volt, hogy egyszerre tízet is végig húzott az utcán" – így szól egy internetes fórumozó emlékezése.
Persze, hogy emlékeznek. Félliteres és egyliteres szódásüvegek – valódi üvegek! – vártak minden házban a cserére, s ha megszólalt a jól ismert kolomp, általában a gyerek feladata volt lerohanni, mint manapság a fagylaltos kocsihoz.
A Matusz féle szikvíz sok idős számára ma is fogalom Győr környékén, jól lehet, a céget 1954-ben államosították. A Budapestről Győrbe költözött alapító lánya, Farkasné Matusz Teréz ma is féltve őriz egy szifont és egy plakátot. Ennyi maradt az elvtársak után.
– A győri Kossuth utcában volt a gyár, az apáméknak kétfejű szódásüzeme volt. Ez azt jelentette, hogy a vállalkozás éppen az öttagú család eltartására volt elegendő. Kint volt az udvaron a lovas kocsi, amin főleg a Győrtől nyugatra eső falvakban terítették az árut, például Enesén, Rábapatonán és Ikrényben. A városban a vendéglőknek szállítottunk, a Csákányéknak többek között. Gyönyörű öntött üvegei voltak apáméknak, eleinte még két decist is lehetett tőlük venni. Az ónfejben ott volt a piros-fehér zöld jelzés, és a Matusz-név.
– Aztán ötvennégyben beállított három férfi az üzembe. Lekapcsoltatták a villanyt és még azt sem engedték meg a apáméknak, hogy szertartásszerűen igyanak egy búcsúpohár szódavizet. Az összes üveget elvitték, a gyárat egy hónap alatt felszámolták. Évtizedekkel később, amikor az utcabeli házakat felújították, találtunk a szomszédságban egy eldobott üveget, amit a keresztfiam ma is féltve őriz. S ugyanakkor került elő egy plakát is: „Matusz János", és rajta az üzlet háromjegyű telefonszáma. Bekereteztük és elzártuk az emlékeinkkel együtt.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szük Ödön, a száguldó fotóriporter

Talán nincs is olyan család Győrben, amelynek valamelyik tagját ne fotózta volna le az elmúlt 35… Tovább olvasom