Kisalföld logö

2017. 01. 21. szombat - Ágnes -9°C | 1°C Még több cikk.

Kockásfülű ˝édesanyja˝ biztos a dolgában

Kippkopp és Tipptopp, Boribon és Anninpanni, a Kockásfülű nyúl – lassan a harmadik nemzedék nő fel Marék Veronika újra és újra kiadott meséin, amelyek szinte gyógyító terápiaként adnak választ a kicsik kérdéseire és félelmeire.

– Húsz perce figyelem a dedikálást, s meglepett, mennyi régi kiadású, szüleiktől örökölt mesekönyvet hoznak aláíratni a gyerekek. Van jövője a Pokemonok, Supermanek és Disney-hősök világában egy végletekig egyszerű, vonalasan megrajzolt játék mackónak vagy gyerekfigurának?


– Mindig meghat, hogy mennyi, gyerekkézből kiszedett példány bukkan fel ilyenkor! Szerencsére vannak szülők, nem is kevesen, akik próbálnak tartani egy színvonalat, s különválasztják az értékeset az értéktelentől. Az ő teljesítményük, hogy minőségi meséket is olvasnak, néznek a gyerekek, s valljuk be, ez nem kis feladat.


– Pedig önnek sosem meséltek a szülei, ezért ˝kényszerült rá˝ arra, hogy négyévesen megtanuljon olvasni. Másnál ez éppen fordítva van: ha nem kapnak korán könyvet a kezükbe, maguk is elkerülik a betűket...

– Nálam ez szerencsére így alakult, valahogy mindig ösztönösen vonzottak a könyvek. A családunkban természetes volt a nagy könyvtár, orvos szüleim sokat olvastak, de ahhoz túl elfoglaltak voltak, hogy nekem meséljenek. Amikor csak lehetett, bemerészkedtem apám szobájába, s valóságos felfedezésnek éltem meg, ha sikerült rábukkannom egy-egy nekem való könyvre. Mivel éreztem a mesélés hiányát, a saját gyerekeimnek már nagyokat olvastam. Végigvettük a klasszikusokat – Toldit, János vitézt s persze a Két kicsi hódot, a kedvencemet – és szinte észrevétlenül váltak maguk is olvasókká. Először a nagy olvasott a kicsinek, aztán mindegyikük külön-külön fedezte fel az újabb könyveket.

Marék Veronika
Marék Veronika

– Szinte gyerekként vált maga is meseíróvá. Mi adta meg a kezdő lökést?

– Egyszer felmentem a színészfejedelem Somlay Artúr özvegyéhez, s a lánya holmija között találtam egy érdekes angol mesekönyvet. Már a címe is megfogott – ˝Mégiscsak jó iskolába járni˝ –, az pedig teljesen elvarázsolt, hogy nem volt szép. Hogy nemcsak gyönyörűséges mesefigurákról lehet gyönyörűen írni, hanem fanyarul, humorosan is, pedig a könyv gyakorlatilag tanmese volt. Ekkor ötlött fel bennem, hogy én is szeretnék ilyet írni, s egy este alatt rajzoltam és írtam meg az első mesémet. Édesapám vitte be a Móra Kiadóhoz, s amikor behívtak, mintha egy vizsgán lennék, rögtön a kezembe adtak egy papírlapot, hogy rajzoljak. Később derült ki, hogy a szerkesztő nem hitte el, hogy valóban egy kamasz lányé a mese...


– Említette, hogy maga is meglepődött, amikor egyszer valaki azt mondta, ezek a mesék komoly problémákról szólnak. És tényleg, mintha mindegyik egy-egy kedves, gyengéd terápia lenne a kicsik félelmeire: az elhagyatottságra, a kirekesztésre, a barátság buktatóira. Valószínűleg gyógyítanak a meséi...

– Szeretném ezt hinni, szeretném, ha a gyerekekkel valami jó történne, ha elolvassák a meséimet. Talán hozzásegítik őket, hogy higgyenek, hogy van megoldás a gondjaikra. Minden mesében ugyanolyan helyzetekkel, problémákkal találkozunk, mint a való életben, s ez alól az én történeteim sem kivételek. Kippkopp és Tipptopp története például komoly – szerintem elsősorban női – dilemmát vet fel, amikor az otthontalan kis hős keresi a helyét a világban. Próbál más bőrébe bújni, megfelelni mindenkinek, másnak látszani, mint ami valójában, de végül csak akkor lesz boldog, amikor jön valaki, aki önmagáért szereti. Ugyanezt átéltem én is a válásom után, amikor kerestem a kapaszkodót, az elfogadó társat...


– Sokan lenézik a gyerekirodalmat, pedig egyesek szerint gyerekeknek a legnehezebb írni. ˝Teszteli˝ a meséket, mielőtt megjelennek?

– Régebben volt ilyen kontroll, a saját gyerekeim személyében, akiknek mindig előre odaadtam olvasni a meséimet, s bizony előfordult, hogy azt mondták valamire, szamárság. Ma a szerkesztőm kisfia és lánya olvassa el őket először, bár ennyi év után már pontosan tudom, mit szeretnek és mit nem a gyerekek.


– Japánban hatalmas kultusza van a meséinek, 460 ezer példánynál tart a kiadásuk, s minden évben megjelenik egy-egy könyve. Nem beszélve a hozzá kapcsolódó iparágról, hiszen például Laci, az oroszlán figurájával bögrék, füzetek, hátizsákok tucatjait árulják. Mi az oka ennek az óriási sikernek?

– Különösen Laci, az oroszlán lett sikeres, ami engem is megdöbbentett. Sokáig – habár természetesen örültem neki – én sem értettem az okát, míg végül valaki elmagyarázta, hogy a hagyományos japán értékrendben keresendő a magyarázat. A japánok ugyanis nagyon tragikusan fogják fel a kirekesztettséget, amiről a mesém szól. Felrajzolja a magányos gyereket, aki bármelyik osztály bármelyik gyereke lehet, hiszen egyetlen perc alatt ki lehet kerülni a peremre. A könyv egy kicsit megoldást nyújt, bátorságot és erőt ad... ez ragadta meg a japánokat. Különös világ az övék. Volt olyan felnőtt ember, aki azt írta, hogy a gyerekmesém segített neki feldolgozni az édesanyja halálát... El tudja képzelni, hogy egy magyar férfi ilyet írjon?
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Gyerekek veszélyben

Hetente jelennek meg hírek megrontott gyerekekről, az internet a pedofilok egyik vadászterülete. Tovább olvasom