Kisalföld logö

2017. 01. 19. csütörtök - Sára, Márió -8°C | -1°C

Koccintás harmonikával, tangó nélkül

„Ha Ray Charles élne, vállalhatna dupla fellépést, mert a felét Weszely Ernő gond nélkül átvállalná tőle" – kezdte a hangversenyt a koncertmester.

„Ha Ray Charles élne, nyugodtan vállalhatna dupla fellépést, mert a felét Weszely Ernő gond nélkül átvállalná tőle" – így kezdte a győri filharmonikusok farsangi hangversenyét a koncertmester. És valóban: a társulat meghívására Győrben fellépő vak harmonikás-zongorista elvarázsolta a közönséget, s megcáfolta azt a régi sznob felfogást, hogy „a harmonika nem hangszer".

– Előre szóltak, hogy a hangszerét még véletlenül se nevezzem tangóharmonikának, mert erre nagyon érzékeny…

– Igen, ezért elég mérges szoktam lenni, mert az a harmonika, amin tangót játszanak, még csak nem is hasonlít az enyémhez. Ez az általánosítás körülbelül olyan, mintha valaki látna egy cigányzenészt, és azután minden hegedűt „csárdáshegedűnek" nevezne. A mai hangszer még a néhány évtizeddel ezelőtti, ’30–40-es évekbeli önmagához képest is rengeteget fejlődött, főleg játszhatóságban.

– A jazzben mégis kuriózumnak számít.

– Tényleg különleges ebben a műfajban, de a legjobb helyről kaptam megerősítést, hogy nekem ezen kell játszanom. Tizenhárom éve Münchenben játszottam egy jazzklubban, amikor bejött George Benson, a nyolc Grammy-díjjal kitüntetett világsztár egy csapat fekete zenész kíséretében. Hallott játszani, majd azt mondta, a világért el ne hagyjam a harmonikát! Sok arca van ennek a hangszernek, a tangótól a magyar nótáig, a francia sanzontól az olasz dalokon át a szvingig mindent elő lehet vele adni. A harmonika nagyon impulzív, mivel levegő segítségével szólaltatom meg, már a mozgásommal is egészen érdekes dinamikát tudok belevinni a játékba.

– Azért az nem mindennapi, hogy egy egész nagyzenekart választ partnernek!

– Ez az igazán nagy buli! Játszottam már nagyzenekarral Gerschwint, Liszt-rapszódiát, zongoraversenyt. A zenekar ilyenkor repes. A sok „kötelező" Mozart-, Haydn- és Beethoven-szimfónia után ezek a harmóniák felüdülést jelentenek. Igaz, ezeket a zenészeket annak idején arra nevelték, hogy a harmonika nem hangszer, ráadásul a többségük kottából játszik, erre jövök én, aki teljesen fejből, csak a fülemre hagyatkozva zenélek. Érdekes koccintás ez a muzsikával, ami mindegyikünktől nagy tudást igényel. Nekem például ismernem kell az egész  hangszerelést, hogy tudjam, hova tehetem bele a saját elképzelésemet.

– Belefér?

– Bele. Ezek a muzsikusok nagyon intelligens emberek, pontosan tudják, hogy mikor mi a szerepük. Ez az intelligencia kell ahhoz, hogy az én ösztönös és az ő tudatos játékuk találkozzon – akár a különböző irányból érkező poharak.

– Jól látom, hogy a jazz, a blues kezdi visszanyerni a rangját?

– Meglepően jó hírekkel szolgálhatok. Nemrég a Művészetek Palotájában tartottam egy Ray Charles-emlékkoncertet, és a magas jegyárak ellenére annyian voltak, hogy már egyetlen pótszék sem fért be. Az emberek egyre inkább beleunnak az egyhangúságba, a kereskedelmi rádiók által ömlesztett trutyiba, és hát ne felejtsük el, hogy mi, harmincan felüliek is vagyunk néhányan ebben az országban... Hiszek abban, hogy minél inkább gyarapodnak az emberek anyagilag, annál inkább jellemző lesz, hogy felöltöznek és elmennek egy jó koncertre, hiszen ma már egy Budapest–Győr távolság sem távolság. Visszajönnek a régi nagy zenék; szerintem a Beatles óta egyébként sem nagyon történt semmi ezen a téren. Csak az elektronika fejlődik, bármit bárhogyan meg lehet szólaltatni, de ez már nem igazi muzsikálás. Inkább egy nagy kísérlet arra, hogy a zenészek mivel tudnak tetszelegni.

– Mégis sokan beállnak a sorba, köztük a régi nagy nevek is.

– Ha bevállalom Lagzi Lajcsit, hogy jobban éljek, akkor meghazudtolom a tanáraimat, becsapom önmagam, és a gyerekeim előtt kérdésessé teszem a tisztességemet. Akkor hiába mondom, hogy tanulni érdemes, nem fogja nekem elhinni senki.

– Annak ellenére, hogy van egy kis pejoratív csengése a szónak, ma sem szégyelli, hogy bárzenészként kezdte a pályáját. 

– A bárzenélés nagy dolog, mert mindent meg lehet tanulni: hogyan kell bánni az emberekkel, kezelni bizonyos szituációkat, meg persze rengeteg dalt, ami gazdagítja az ember zenei repertoárját. Bárzongorista koromban előfordult, hogy egy részeg alezredes rám fogta a pisztolyát, mert nem tudtam a nótáját. Egyből megtanultam... Tanulni egyébként mindig, mindenből lehet; a hetvenes években például cigányzenészekhez kéredzkedtem be játszani, mert meg akartam érteni a hallásuk titkát.

– És rájött?

– Nem nagy titok; a dolog nyitja az úgynevezett hétfokúság, ami Bartók szerint slendrián, s bár való igaz, hogy ő jobban megharmonizálta ezeket a dalokat, a cigányzenészek zsenialitását senki nem vitatja. A cigányzenekar egyedülálló alkotása a zenei mindenségnek, szégyen, hogy az ország kiengedte a kezéből és hagyja elsorvadni azt a zenei exportkincset, amit Yehudi Menuhin is tátott szájjal lesett. Hagyták elszintetizátorosodni, s amivé lett, arra már nem kíváncsi Erzsébet királynő.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Győrből motorozott Afrikába

A "Magyar Dakar"-nak is titulált afrikai túraverseny a Budapest-Bamakó fapados sivatagi futam 2005. december 26-án a Hősök teréről rajtolt el . A majdnem nyolcezer kilométeres, télből a sivatagba tartó embertpróbáló küzdelemnek győri résztvevője is volt. Horváth András Zoltán BMW motorkerékpárral vágott neki a távnak. Fél évig készült a viadalra és egy fél évet fog pihenni utána. Tovább olvasom