Kisalföld logö

2017. 06. 29. csütörtök - Péter, Pál 21°C | 31°C Még több cikk.

Jézus, Pilátus és a nép döntése

Hogyan zajlott le az emberiség történetének legizgalmasabb, talán legvitatottabb pere, a Megváltó elítéltetése?

Hogyan zajlott le az emberiség történetének legizgalmasabb pere, a Megváltó elítéltetése, és miért kellett elítélni, noha a római jog szerint – és a római helytartó, Pilátus szerint –  is ártatlan volt? Ezt a különböző szempontokból is érdekes kérdést járta körbe Réti Mária művészettörténész húsvét előtt, a soproni Liszt-szalonban rendezett vetített képes előadásán.
 
Jézus szenvedésének történetét az evangéliumok örökítették meg. Mind a négy evangélium tárgyalja a húsvét előtti hét eseményeit, melyeknek során a Megváltó pere és passiója lejátszódott, érdekes azonban összehasonlítani az írásokban megfogható eltéréseket, ill. a történelmi tényeket és helyzetet, amelyben Krisztus életének utolsó szakasza lejátszódott.

A szenvedéstörténet első eseménye a húsvét előtti vasárnap, virágvasárnap, amikor Jézus ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe, megkezdve ezzel működésének utolsó szakaszát, mely nyíltan a fennálló hivatalos renddel és a főpapokkal való összeütközéséhez vezetett. Az ünneplő tömeg azt a karizmatikus prófétát éljenezte, aki nemrég feltámasztotta Lázárt, most mint Messiást, az elnyomó rómaiak kiűzésére szerveződő mozgalom élharcosát, Izrael új királyát remélték elérkezni. A zsidó főtanács épp a népfelkeléstől való félelmében ekkorra már meghozta döntését: ennek az embernek vesznie kell, mert  „ha ekképen hagyjuk őt, mindenki hinni fog őbenne: és eljőnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind a helyet, mind e népet". (Jn. 11.48.) Ezért „jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen". (Jn. 11.50.) Sőt, azon tanakodtak, hogy a halálból feltámasztott Lázárt is megölik, eltüntetve ezzel Krisztus legnagyobb csodájának tanúbizonyságát. János evangéliuma szerint Jézus hat nappal húsvét előtt ment Bethániába, ahol Lázár és testvérei Mária és Márta házában vendégeskedett, és ide tért vissza a városból is esténként a Jeruzsálemben való bevonulás után. Másnap, (hétfőn) ismét a városban van: ekkor űzi ki a templomból az árusokat, majd kedden ismét a városban van, ekkor hangzanak el tanításai a templomban és párbeszédei a főemberekkel. Márk erről a napról jegyzi fel: „Két nap múlva pedig húsvét vala és a kovásztalan kenyerek ünnepe." (Mk. 14.1.) ekkor készítették el számára a húsvéti báránylakomát is. Az egyes bibliakutatások szerint ez kedd este volt, így próbálnak magyarázatot találni arra a nehézségre, hogy a passiótörténet eseményei valójában hosszabb időtartam alatt – keddtől nagypéntekig – zajlottak le. Ui.: A szenvedéstörténet eseménysora nem fér bele a csütörtöktől vasárnapig tartó háromnapos liturgiai időkeretbe. Ha meggondoljuk, a Krisztus elfogatása és elítéltetése közötti események valóban alig hihetően tulajdonképpen egy napban történtek volna, amint azt a továbbiakban megpróbáljuk végigkövetni.

Jézus a vacsora után a közeli Olajfák hegyére sétált ki tanítványaival, ez volt az az alkalom, ami az áruló Júdásnak lehetőséget biztosított a Mester „feladására", mivel a főpapok kifejezetten azt kívánták,  titokban történjen az akció és „Ne az ünnepen: hogy zendülés ne legyen a nép között.". (Mt. 26.5.) Jézust azonban  mindenütt nagy tömeg kísérte, ekkor elfogni tehát lehetetlenség lett volna. A Getsemánemajort azonban gyakran felkereshette Jézus, mert Lukács így ír: „És kimenvén méne az ő szokása szerint az Olajfák hegyére, követék pedig őt az ő tanítványai is." (Lk. 22.39.) Ezt tudván vezette ide az őrséget az áruló Jézus elfogására. A művészetben is gyakran ábrázolt jelenet egyik legszebb példája Giotto: Júdás csókja (Padova, Cappella Scrovegni), amellyel felfedi a katonáknak a mester kilétét. Mélyen megrázó, ahogy Jézus megbocsátó üdvözléssel fogadja a sorsát beteljesítő áruló ölelést: 'Jézus pedig monda néki: Barátom, miért jöttél? Akkor hozzámenvén, kezeiket Jézusra veték, és megfogák őt." (Mt. 26.50.) Jézus meg is mondja a törvény szolgáinak: „Mint valami latorra, úgy jöttetek fegyverekkel és fustélyokkal, hogy megfogjatok engem? Naponként nálatok ültem, tanítván a templomban, és nem fogtatok meg engem." (Mt. 26.55.)
Máté és Lukács és Márk ezután azt írja, hogy a főpaphoz vitték Jézust, aki akkor Kajafás volt, egyedül Jánosnál olvashatjuk, hogy: „És vivék őt először Annáshoz: mert ipa vala ez Kajafásnak, a ki abban az esztendőben a főpap vala." (Jn. 18.13.) Azaz: Annás, Kajafás apósa volt a korábbi évben a főpap. Ez abból a szempontból érdekes, mert megtudható, hogy először tehát ő hallgatta ki Jézust, még az elfogatás éjszakáján, és ezek szerint csak másnap vitték a főtanács előtti kihallgatásra.

János adja az események legrészletesebb leírását: Annás kérdezi ki először a tanítványai felől és „az ő tudománya felől". Ezen a tulajdonléppen nem hivatalos kihallgatáson a kérdésekkel remélte, hogy valami olyan kijelentést tétethet vele, ami később ellene fordítható a nagytanács előtti, hivatalos kihallgatás során. Jézus azonban nem adott semmilyen felvilágosítást a főpapnak, vagyis élt a vádlott hallgatási jogával, hiszen nem volt köteles maga ellen bizonyítékot szolgáltatni, mivel tudta, amit mond, minden felhasználható ellene. A vád köteles bizonyítani,  világosan és jogszerűen utasítja vissza a kérdéseket. „Én nyilván szólottam a világnak: én mindenkor tanítottam a zsinagógában és a templomban, a hol a zsidók mindenünnen összegyülekeznek: és titkon semmit se szólottam. Mit kérdesz engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit szóltam nékik: imé ők tudják, amiket nékik szólottam." (Jn. 18.20–21.) A válasz egyértelmű, nem véletlen, hogy a felbőszült poroszló arcul üti – ez az első ütés, ami Jézust éri a passió során –, amiért  tiszteletlennek tartja a főpap iránt. Jézus egyébként neki is megválaszol: „Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságomról, ha pedig jól, miért versz engem?" (Jn. 18.23.) Voltaképpen csak ezen a kihallgatáson hangzik el tőle védekezésnek értelmezhető kijelentés, a továbbiak során tulajdonképpen Jézus magatartására a passzivitás jellemző: nem válaszol az ellene felhozott vádakra, tulajdonképpen az eseményeket hagyja a maguk útján megtörténni, és csak a kulcsfontosságú helyzetekben nyilatkozik, mint majd látható lesz. Az eredménytelen kihallgatás után: „Elküldé őt Annás megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz." (Jn. 18.24.) Az éjszakából időközben reggel lett, mert – amint azt Jézus megmondta –  Péter az elfogatás után megtagadja félelmében mesterét, mielőtt hajnalban megszólal a kakas. Lukácsnál: „És amint nappal lett egybegyűle a nép véneinek tanácsa, főpapok és írástudók, és vivék őt az ő gyülekezetükbe." (Lk. 22.66.)  

Ez a következő nap a történet egyik legizgalmasabb része, hiszen itt dőlt el Jézus sorsa, saját népének elöljárói és bírósága előtt, az itt tanúsított magatartásán múlott tulajdonképpen, hogy mit ítélnek felőle, dacára annak, hogy a főtanács vezető tagjai már előre eldöntötték sorsát, tehát ez egy jól felépített „koncepciós per" volt, de érdekes észrevenni az eseményekben, hogy itt a történések tulajdonképpen „megfordulhattak volna" – elvileg és akár „jogilag" is! A nagytanácsban ugyanis voltak Jézusnak követői, amint azt János írja is:  „sokan hívének őbenne, de a farizeusok miatt nem vallák be, hogy ki ne rekesztessenek a gyülekezetből" (Jn. 12.42.) és a tanács többi tagja sem volt meggyőződve bűnössége felől, enélkül pedig a népszerű tanítót elítélni, ráadásul a rómaiak kezére adni nem voltak hajlandók. János evangéliumában érdekes módon kimarad a Kajafás vezette nagytanács előtti tárgyalás, és azzal folytatja, hogy Kajafástól a törvényházba, azaz Pilátus elé vitték, de a többi evangélium – amelyek viszont az Annás-epizódot hagyják ki! – részletesen közlik a nagytanács előtti tárgyalást.

Az elítéltetéshez a perrend szerint legalább két tanú egybehangzó nyilatkozata volt szükséges, hogy bizonyítékul szolgáljon, és a vádpontok csak a főtanács számára is elítélendő bűnöket, pl. izgatást, vallási vagy világi törvényszegést bizonyítottak. A vádlottnak módja volt a tanúvallomásokkal szembeni védekezésre, vagy élni a hallgatás jogával. Jézus a főtanács előtt ez utóbbit tette: hiszen nyilvánvaló volt nem tudnak ellen két olyan, minden lényeges kérdésben egybehangzó vallomást tevő tanút előállítani, akik elmarasztaló vádat hozhatnának fel ellene. Felmerülhetett Jézusnak a vezetők elleni támadása, a templom megtisztítása, mint izgatás, a szombattörés mint vallási törvényszegés, de még így sem volt elegendő bizonyíték, arra, hogy a nagytanács nagyobbik részét meggyőzze Jézus bűnössége felől. Ezt Máté és Lukács külön kiemeli, hogy hamis bizonyságot kerestek róla, „és nem találának. És noha sok hamis tanú jött elő, mégsem találának." (Mt. 26.60.) „Mert sokan tesznek vala ugyan hamis tanúbizonyságot ellene, de a bizonyságtételeik nem valának egyezőek." (Mk. 14.56.) Az evangélisták többször utalnak arra is, hogy Jézus ezalatt semmit sem szólt, a főpap előtt is élt hallgatási jogával, és semmit sem válaszolt az ellen felhozott vádaskodásokra. Úgy tűnt, hogy a tárgyalás eredménytelenül zárul, és Kajafás veszni látta az ügyet, mert végső eszközhöz nyúlt: akárcsak Annás, olyan kérdést tett fel Jézusnak, amire a válasz kikerülhetetlen volt, de amit a gyülekezet akár el is fogadhatott, vagy – amire a főpap számított – Jézus ellen fordítható lehetett. Világosan kitűnik az evangélium soraiból, hogy Kajafás utolsó próbálkozásként akarja kicsikarni a vallomást: „Az élő Istenre, kényszerítlek téged, hogy mondd meg nekünk, ha te vagy-é a Krisztus az Istennek fia?" (Mt. 26.63.) A kérdés azért volt sorsdöntő, mert a nagytanács egy része – Jézus híveként – ezt hihetőnek tartotta. Eddig nem tudták ugyanis rábizonyítani, hogy Messiásnak tartotta volna magát – ezt Jézus nyilvánosan soha nem állította magáról, tanítványainak is megtiltotta, hogy ezt terjesszék róla. Önmagában ez a kijelentés nem lett volna elítélendő, ha igaz, csak istenkáromlásként volt üldözendő. A dolog azon fordult meg: a gyülekezet elfogadja-e a választ igaznak vagy sem? Felelt tehát Jézus a főpapnak egyértelműen és világosan megvallva: „Én vagyok." Azt is hozzátette: „És meglátjátok majd az embernek fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel." (Mk. 14.62.) Ekkor Kajafás az általános megdöbbenést kihasználva fordította a helyzetet Jézus ellen: megszaggatva ruháját kiáltotta: „Mi szükség van még tanúkra?  Hallottátok a káromlást. Mi tetszik néktek? Azok pedig halálra méltónak ítélték őt mindannyian." (Mk. 14.63.64.) A tanács egy részét tehát meg kellett győzni Jézus istenkáromló bűnössége felől, ennek alapján ítélték el, de még így is lehettek a tanácsban olyanok, akik nem értettek egyet az ítélettel, de félelmükben nem mertek ellenvetést tenni.

A passiótörténet evangéliumi részletei nem mondják, hogy az ítélet konkrétan mikor történt: Márk és Máté egyértelműen azt írja, reggel vitték a római helytartó elé, hogy a halálos ítéletet jóváhagyassák. A főtanácsnak nem volt joga halálos ítéletet hozni, csak a vádlott bűnösségét dönthette el, de az ítéletet a római helytartó Poncius Pilátus kellett jóváhagyja, ill. a római igazságszolgáltatással kellett végrehajtatni. Valószínűsíthető, hogy a nagytanács előtti tárgyalás és a Pilátus előtti ítélethozatal, ill. az azt követő események nem fértek bele a következő egy napba, hiszen még Heródeshez is átküldte Pilátus a foglyot, megpróbálván ezzel kibújni a felelősség alól.
Pilátus előtt Jézus ugyanolyan módon passzívan viseltetett az események során, mint eddig. Mégis nyilvánvaló, hogy a helytartó jól látta a helyzetet, és tőle telhetően próbálta menteni a vádlottat. Az evangéliumi leírásokból épp az derül ki, hogy Jézus mindvégig hagyja ismét az eseményeket a tragikus végkifejlet felé haladni, és saját érdekét – és életét –  védendően semmiben sem működik együtt Pilátussal kihallgatása során.

Jézus elítéltetéséhez a helytartó előtt ezúttal új vádpontokat kellett felhozni. Azért ugyanis,  hogy valaki prófétának, vagy Isten fiának tartja magát, esetleg azt állítja, hogy lerombolja a jeruzsálemi templomot, a római helytartó – érthető módon – senkire nem szabja ki a római törvények szerint a bűnösök számára legsúlyosabb, halálos ítéletet. Három vádpontot hoztak fel ellene: izgatja és félrevezeti a népet (mint hamis próféta) az adófizetést tiltja a császárnak, és magát Messiás királynak tartja. Arra számítottak, hogy Pilátus, mint lázítót, különösebb tárgyalás nélkül elítéli Jézust. Pilátus azonban értesült a dolgokról előre, azaz, hogy irigységből adták őt törvénykézre, és érdemben vizsgálta meg az ügyet. A lázítás és adófizetés elleni propaganda nem sokat számíthatott előtte – az evangéliumok nem is vesztegetnek rájuk szót – hiszen a rómaiak az adót erős kézzel és jól szervezetten így is, úgy is behajtották, és csírájában fojtottak el minden lázadást. A harmadik vádpontban azonban, hogy valaki népének új királyává kiáltja ki magát, viszont kikérdezte a vádlottat. Jézus azonban a kérdésre csak annyit felel: „Te mondod." Ezt egybehangzóan írja Máté, Márk és Lukács is, Jánosnál visszakérdez: mások állítják-e ezt vagy Pilátus állítja. Pilátusnak itt ad a legrészletesebb választ isteni küldetéséről és országáról, mely nem e világból való. Azért jött a világra, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. (Jn. 18.36–37.) Pilátus meg is győződik a vád alaptalanságáról és mondja a főpapoknak és a sokaságnak: „Semmi bűnt nem találok ez emberben." (Lk. 23.4.) A vádaskodók azonban ismét felzúdulnak: fellázítja a népet egész Júdeában Galileától mind ez idáig. Pilátus ezt hallva megpróbál kibújni a döntés felelőssége alól: ha Jézus galileai illetőségű, akkor ügyében Heródes Antipász az illetékes, átküldte tehát a foglyot hozzá. Heródes Antipász, Júdea negyedes fejedelme ekkoriban a városban tartózkodott, és már egy éve feszült volt a viszony a helytartóval, Pilátus tehát kiengesztelni szándékozott őt azzal, hogy átengedi neki az ítélkezés gesztusát is. Heródes hallott Jézus tevékenységéről, és kíváncsi volt az egész országot lázba hozó csodatévő prófétára. Jézus azonban előtte sem volt hajlandó semmit mondani, ezért a fejedelem és környezete csalódottan és cinikusan kigúnyolta és – ítélethozatal nélkül – visszaküldte Pilátushoz. „És azon a napon lőnek barátok egymással Pilátus és Heródes."(Lk. 23.12.)

Pilátus előtt ismét ott van a néma fogoly és az egyre jobban zsivajgó-zúgó sokaság, valamint a főpapi elöljárók: a vádaskodás újra kezdődik. Pilátus ismét azt mondja, semmi bűnt nem találtam ez emberben, de még Heródes sem, semmi halálra való dolgot nem cselekedett.  A tömeg kívánságára hagyatkozva amnesztiával próbálja megmenteni. Mivel húsvét ünnepe jött, egy foglyot kegyelemben részesíthetett, ezért feltette a kérdést, kit kíván a tömeg, Jézust vagy Barabbást, akit valóban lázításért és gyilkosságért ítéltek el. Máté még egy érdekes epizódot is közöl: Pilátushoz miközben az ítélőszékben ül, felesége egy emberrel üzenetet küld: „Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban őmiatta." (Mt. 27.19.) Pilátus valószínűleg egyet is értett a tanáccsal, megjegyzendő, hogy itt is utalás van arra, hogy közben eltelt egy nap! Pilátus próbálja a tömeg döntésére bízni a dolgot, ismeretes, hogy a nép hogyan döntött.
Ezután talán Lukács soraiból olvasható ki a legvilágosabban a helytartó viselkedéséből az a szándék, hogy mindenképpen ellenezte a halálos ítéletet: „Pilátus azért ismét felszólala, el akarván bocsátani Jézust." (Lk. 23–20.) De a vádlók ellenszegülnek és erősködnek, „feszítsd meg őt! " Utolsó, igen gyenge pszichológiai érzékre valló megmentési kísérletével a tömeg szánalmára igyekezett építeni, és megkorbácsoltatta Jézust, remélvén, hogy a vér „lecsillapítja" a kedélyeket: „Megfenyítvén őt azért elbocsátom." (Lk. 23.16.) Maga a korbácsolás, ill. fenyítés önmagában is elegendő lett volna a törvény előtti elégtételhez, bár bizonyos esetekben a halálbüntetés egy formája, és  a keresztre feszítés mellékbüntetése is lehetett. Az evangéliumi sorokból és a korbácsolást követő eseményekből azonban nyilvánvaló: a helytartó ennyivel beérte volna és valóban az volt a szándéka, hogy szabadon bocsássa az ártalmatlannak tartott „Messiást". „Ímé kihozom őt nektek, hogy értsétek meg, nem találok benne semmi bűnt." (Jn. 19.4.) A megkorbácsolás ítéletével azonban elszámította magát: mire Jézus a katonák brutális megverettetése után a nép elé lépett, valóban nem volt többé az a jelenség, akitől ez a nép Izrael felszabadítását remélte. Jánosnál azonban a legrészletesebben olvashatjuk az ezt követő eseményeket: Pilátusnak – négyszemközt! – Jézus még mindig messiási küldetéstudata teljes erejével felel: a helytartónak semmi hatalma nincs rajta, kivéve, ami felülről adatott, ezért nagyobb a bűne azoknak, akik kezére adták őt. Mivel a papi fejedelmek is ezzel vádolták, tudniillik, hogy Isten fiává tette magát „Pilátus még inkább megrémül vala". (Jn. 19.8–9.) és bemenvén kérdezte Jézust, amire a fenti választ kapta: „Ettől fogva igyekszik vala Pilátus őt szabadon bocsátani." (Jn. 19.12.) Látnivalóan  távol tartotta volna magát a kellemetlen ügytől, de a papság ragaszkodott a halálos ítélethez, noha Pilátus ennek felelősségét is rájuk hárította volna azzal, hogy vigyék el ők, és feszítsék meg, mert ő nem talál benne semmi vétket. A helytartó politikai hatalmánál fogva valóban megtehette volna, hogy a megkínzott foglyot szabadon engedi, és ezt látták azok is, akik a tömeget manipulálva hangadókként a papság elöljáróival az élen sürgették a halálos ítéletet. Ennek kicsikarására még egy utolsó kétségbeesett – és alig burkolt  – fenyegetést irányoztak a helytartónak: nincs királyunk, csak császárunk, „ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja: valaki magát királlyá teszi ellene mond a császárnak"! (Jn. 19.12.) Pilátus rögtön meg is értette a célzást és fel is mérte a – most már saját karrierjét is – fenyegető veszélyt. A „császár barátjának" lenni nem pusztán metaforikus értelmű kifejezést, hanem komoly politikai tartalmú címet jelentett, aki ezt magáénak tudhatta, a római arisztokrácia legfelső köreibe tartozott, a császár bizalmi állású tisztviselőjének, a távoli provinciában pedig a római hatalom megtestesítőjének számított, elvesztése a kegyvesztéssel járt, ami egyúttal a bukott politikus halálos ítéletét is jelentette. Pilátus mint helytartó a provincia belső békéjéért, a rendért volt felelős, ezt kérdőjelezte volna meg, ha szabadon bocsát egy olyan bűnöst, aki a fennálló rendet veszélyezteti, és mint önjelölt király kétségbe vonja Róma hatalmát. Pilátus ugyan tisztában volt azzal, hogy Jézus esetében szó sincs erről, de azzal is tisztában volt, hogy Rómába gyorsan, és nem éppen hamisítatlanul érnek a hírek. Saját hatalmát – és végső soron a karrierjén túlmenően az életét – mégsem akarta kockáztatni. Péntek, az ünnep előkészületének napja volt: a városban hatalmasra duzzadt az ünnepre feljött zarándokok tömege. A felheccelt nép és a papság erőszakos fellépése végül arra kényszerítette, hogy jobb lelkiismerete ellenére kimondja a halálos ítéletet. János még  a pontos időt is feljegyzi: „Vala pedig húsvét péntekje: és mintegy hat óra." (Jn. 19.14.) Tehát kb. déli tizenkettő lehetett.   

              
Az evangéliumi leírások alapján a passiótörténet nem tudható, pontosan hány nap alatt is zajlott le: legkevesebb 18 óra, de ami az események alapján valószínűsíthető, talán három nap is lehetett az utolsó vacsora utáni letartóztatástól, a keresztre feszítésig. Ha csütörtök este fogták el Jézust, és éjjel ítélkezett ügyében a nagytanács, ahonnan péntek reggel vitték Pilátus elé foglyukat, alig valószínű, hogy a Pilátus előtti tárgyalás, a Heródes Antipászhoz tett kitérő, utána az ismételt Pilátus előtti folytatása az eseményeknek: a korbácsolás, ítélethozatal aligha zajlottak le egyetlen délelőtt – a nagypéntek délelőttje – során. A történet szempontjából és Krisztus passiójának átélése szempontjából ennek az a különleges jelentősége, hogy a szenvedéstörténet eszerint nem „mindössze" 18 órán át tartott, hanem lehet, három napon át, három nap kínzásait, ide-oda hurcoltatásait, két éjszakát a börtönökben a brutális őrök és katonák kényének-kedvének kiszolgáltatva, étlen-szomjan, mosdatlanul kellett Jézusnak végigszenvednie, a végén a borzalmas korbácsolással – ami önmagában is egy halálbüntetéssel felért – és végül a halálok legszörnyűbbikével a keresztre feszítéssel befejezve. Ha az evangéliumokat a „sorok között" figyelmesen olvasva, így követjük végig a történetet, talán újabb szellemi-érzelmi revelációként hatnak ránk a Biblia egyébként jól – de talán sosem eléggé jól – ismert sorai.

Réti Mária művészettörténész   

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kis magyar valóság – tíz mai családmodell

Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus szerint fel lehet nőni családon kívül is, de azok a feltételek, amelyek szükségesek az egészséges személyiségfejlődéshez, csak ép családban adottak. A legfontosabb az apróságokat ölelő biztonság, amelyet a szülők egymás iránti szeretete táplál. Ahol ugyanis a szülők külön-külön szeretik a gyerekeiket, de egymással nem tudnak kijönni, a gyerek szorong, veszélyben van. Tovább olvasom