Kisalföld logö

2017. 02. 19. vasárnap - Zsuzsanna -3°C | 7°C Még több cikk.

Jelképekkel nem pótolható

Zászlódíszbe öltözött középületek, lakóházak köszöntik az idei október 23-án is nemzeti ünnepünket, ám az ünneplők által lobogtatott, egymástól jelképtartalmukban is erősen különböző zászlók korántsem bizonyítják a nemzet egységét.
Valójában mit tekinthetünk a Magyar Köztársaság jelképének? Erről, és 1956 mai megítéléséről Germuska Pál történésszel beszélgettünk, az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs Intézetében.

– A Magyar Köztársaság nemzeti jelképeit, beleértve a címert és lobogót, az Alkotmány meghatározza. Pontosan leírja, hogyan néz ki a nemzeti lobogó, hogyan kell felfüggeszteni, milyen címert kell azon elhelyezni. A többi magyar jelkép a nemzeti hagyomány részeként van jelen különféle ünnepeinken – hangzik Germuska Pál rövid összefoglalója.

– Az ötvenkét évvel ezelőtti október 23-ról ma sokan és sokféle módon emlékeznek meg, s egymásnak sok kisebb-nagyobb részletben ellentmondó értékeléseket olvashatunk, hallhatunk az akkori eseményekről. A valódi történéseket s azok hátterét azonban csak kevesen ismerhetik, s akik úgy vélik, hogy igen, azokról ki dönti el, hogy az igazságot tudják-e?

– Ott látom a legnagyobb problémát, hogy keveset beszélünk az igazán fontos dolgokról. Az 1956-os magyar hősiesség természetesen része nemzeti büszkeségünknek, ám az emberek jelentős része talán nem is érti, valójában mit is ünneplünk. A 2006-os év őszén történtek is azzal szembesítettek bennünket, hogy mekkora szakadék van az ismeretek terén a történészszakma, a viszonylag tájékozott olvasóközönség és az úgynevezett átlagember között. Az utóbbiak fejében – anélkül, hogy bántani akarnám őket – tökéletes zűrzavar van a közelmúlt történéseiről, de 1956-ról is. Rengeteg a kérdés, amire nem tudnak választ adni: miért tört ki a forradalom, miért úgy zajlott, ahogy, miért úgy ért véget, miként véget ért? A közvetlen beszélgetések, találkozók alkalmával ugyanakkor azt tapasztalom: csak úgy özönlenek a kérdések, s ez óriási információhiányra és egyben információéhségre is utal. Az ilyen alkalmakkor az is egyértelműen kiderül, hogy nemcsak a forradalmat átélőket és a diákokat érdekli a magyar múlt és közelmúlt, hanem a mai középgenerációt is.

– Mivel okolható akkor a tudás hiánya?

– Vagy a szakma végzi rosszul a munkáját, vagy a közvetítő csatornákkal van gond. Engedjen meg egy példát. Két évvel ezelőtt egy közvélemény-kutató intézet kétezer felnőtt állampolgárt kérdezett meg, mit tudnak az ötvenhatos forradalom céljairól, okáról. A megkérdezettek 14 százaléka úgy hitte, hogy a forradalom fő céljai közé tartozott Magyarország NATO-hoz való csatlakozása, 7 százaléka pedig meggyőződéssel állította: a felkelők vissza akarták állítani a királyságot! Ezeknek a hiányosságoknak is köszönhető, hogy a politika mindmáig a saját maga igénye szerint próbálja – esetenként sikerrel – átírni a történelmet.

– Vajon a mai fiataloknak milyen példát mutatnak egykori, forradalmat kirobbantó kortárs-elődeik?

– Ha összehasonlítjuk az 1848-as és az 1956-os hősöket, a mérleg egyik serpenyőjében bőséges a választék példaképekből és jelképpé nemesedett történésekből, helyszínekből – derült ki az összevetésből. A negyvennyolcas fiatalok dicsőségtábláján ott a Pilvax forradalmár társasága, a tizenkét pont, a dicsőséges tavaszi hadjárat története s a bukást idéző Világos és Arad helyszíne. És előttük világít Táncsics, Petőfi, Bem apó, Kossuth, Széchenyi neve. Ezzel szemben ötvenhatról csak a Széna tér meg a Corvin köz „ugrik be" emblematikus helyszínként a maiak tudatába, s a pesti srácok mítoszához csak néhány nagy név, így Maléter Pálé, s persze Nagy Imréé társul pozitív hősként.

Germuska Pál szerint 1956 történelmi eseményei időben még túlságosan közeliek ahhoz, hogy letisztult értékelést kapjanak a társadalomban. Úgy véli, legalább száz évnek kell még eltelni ahhoz, hogy egységes legyen a közvélemény is ötvenhat megítélésében. Addig? A még élő, akkori résztvevőket, szemtanúkat engednünk kell megnyilatkozni, a társadalomnak pedig józan mértékkel és kellő távolságtartással kellene megvitatnia a huszadik század súlyos kérdéseit, benne az ötvenhatos eseményeket is. Sokkal nagyobb türelemmel és bizalommal kellene viszonyulnunk mindehhez, hiszen nem Brüsszelben fogják előírni, mit kell ünnepelnünk, és hol a helye nemzeti hagyományainkban október huszonharmadikának. A történész azonban bizakodásra lát okot:

– A negyvenedik évfordulóra, 1996-ra az ’56-tal kapcsolatos tudományos ismeretünk jórészt összeállt, kiforrt. Az elmúlt tizenkét évben ugyan sok új eredmény gazdagította ezt az ismeretanyagot, de ezek lényegében nem írták újra tudásunkat. A főbb szereplőkről már nem folyik vita – nem változtak, és nem is fognak.

– Az 1848-as forradalomnak és szabadságharcnak a jelképe ma is a kokárda. Ötvenhat jelképe lehet a lyukas zászló?

– Azt hiszem, ez teljesen egyértelmű. De azt is illene pontosabban tudni, mit jelent a folytonossági hiány nemzeti lobogónk közepén...




Az ötvenkét évvel ezelőtti október 23-ról ma sokan és sokféle módon emlékeznek meg. Ezelőtt két évvel az ötszázforintosra is felkerültek a megemlékezés szimbólumai.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Tóth Ilona ’56-os forradalmár története a tánc nyelvén

A Győri Balett Junior Programja keretében november 23-án és 25-én mutatja be Tóth Ilonáról, az… Tovább olvasom