Álmos kisvárosi délután. Az utcákon zuhog az eső, a színház büféjében néhány korán érkezett művész kávézik, uzsonnázik. A falon
Makay Sándor ötletes rajzai a pályatársakról.
– Szeretek itt – mondja nemes egyszerűséggel
Laklóth Aladár, akinek ez a második évadja a Petőfi Színházban. – Jól érzem magam Sopronban; a városban és a színházában is. Talán túl sokat is voltam egy helyen, a Madáchban, érdemes volt váltani. Mégis ide is az utolsó pillanatban érkeztem...
– Utolsó pillanat...? – Na jó, utolsó óra. Van még öt-hat évem, hogy a hősszerelmes szerepét megkapjam, aztán valami más jön; új karakterek.
– Jó is, hogy említi a hőst és a szerelmest. Ugye tudja, hogy most Laklóth Aladár az ügyeletes szívtipró Sopronban?
– Tényleg? Nem tudtam. Hát ez van, amikor úgy soproni színész az ember, hogy nem él itt a városban.
– Azért kap rajongói leveleket, nem? Az interneten van több rajongói klubja is...– Az internetet használom, ha szükségem van rá, de céltalanul nem szörfözgetek. Régen naponta 20–30 levél is várt a portán, manapság már a rajongók is e-maileket és SMS-eket küldenek.
 |
| Másfél éve újranősültem, Bendegúz fiam héthetes- mondta Laklóth Aladár. |
– Válaszol? – Mire? A kétszavas üzenetekre, az ismeretlenek jópofáskodó poénjaira?
A tartalmas levelekre igen, válaszolok, de az üres, sokszor magyartalan, minden mondanivalót nélkülöző üzenetekre nem. Ezek dühítenek. Leiratkoztam a közösségi portálokról is, amikor láttam, milyen felszínesek. Ez nem az én világom. Ezen a téren is a felborult értékrendet látom: nem a szorgalommal jár a siker. A nézők ma már jobban szeretik a csibészeket.
– Ezen a felborult értékrenden hogyan változtatna? Vállalna esetleg közéleti szerepet?– Szívesen vállalnék, igen. De ez egyelőre kimaradt az életemből. Bár ma mindennek erős és félreérthető politikai vetülete van, én a szó hagyományos értelmében konzervatív vagyok. Szerintem a tízparancsolatnál jobbat még nem találtak ki, nekem a becsület, a másik ember tisztelete alapvető. Fájdalmas azzal szembesülni, hogy mások nem így vannak ezzel, senki nem becsül semmit és senkit. És akik tehetnének ez ellen, azok is a háttérbe húzódnak, teret engedve a kalandorok nyomulásának. Értékes emberek ülnek csendesen, ölbe tett, legfeljebb ökölbe szorított kézzel a fenekükön és várnak. Nem érzik jól magukat ebben a világban, de nem tesznek ellene semmit...
– S ezzel ők is tisztességtelenné válnak? Így gondolja? – Igen, kicsit ők is azzá válnak. Hisz hallgatnak...
– Szilárd, konzervatív értékrend – családi?
– Édesapám katonatiszt volt, szigorúan fogott bennünket. Én már más stílusban bánok a gyerekeimmel, de a végeredményt tekintve sok mindenben igazat adok neki. Szép gyerekkorom volt, a húgommal és az öcsémmel ma is nagyon szoros a kapcsolatom. Akik ismernek bennünket, azt mondják, Isten jókedvében teremtette a Laklóthokat...
– A saját gyerekeinek is átadja ezt az értékrendet?– Törekszem rá. Anna, a nagylányom nagyon tehetséges kosaras, ő gyakorlatilag már felnőtt.
– Például mit? Tisztességet vagy érvényesülést?– Az alapokat. Először is, könyveket adok majd a kezébe. Annak idején apám nyolckor szigorúan leoltotta a villanyt. Egyetlen módon lehetett megmenekülni a korai alvás elől: ha az olvasást választottuk. Nem is volt kérdés. Aztán persze megszoktuk, rákaptunk, s egy idő után életelemünkké vált a könyv. A másik nagyon fontos alapkő a hit. Jó, ha van vallása is az embernek, de hite mindenképpen legyen. Hit nélkül cél sincs. Nyilván nem parancs nyomán alakul majd ki Bendegúz hite. Nekünk inkább terelgetnünk kell, a lehetőségeket kell megadnunk a helyes válaszokhoz és választásokhoz. Fontosnak tartom azt is, hogy ne kapja készen az élet dolgait, dolgozzon, küzdjön meg érte. Csak így fogja értékelni, megbecsülni az elért célt. Meg kell tanulnia, hogy semmi sincs önmagától és semmi sincs önmagáért. Sportolnia is kell majd, hogy mit, azt már ő döntheti el. És szeresse a hazáját, érezze azt, amit a szülei: jó itt élni, jó itthon lenni – akkor is, ha másutt szebbnek látszik az élet.
 |
– A soproni Petőfi az anyaszínháza, de a fővárosban is vannak feladatai. Működik ez a kétlakiság?– Működik, de nem egészséges ez a megoldás. Sokkal több időt kellene együtt töltenünk a soproniakkal. Mi itt szerepet tanulunk, próbálunk, fellépünk és elutazunk. Én mondjuk igyekszem tudatosan vállalni például az ünnepeken való részvételt, szavaltam a hűség napján és március 15-én is, de még ez is kevés ahhoz, hogy a helyiek azt mondhassák: ez a mi színészünk, a mi színházunkban. Pedig így kellene...
– Vállalná a vidéki életet, az itt élést?
– Ha a színész perspektívát, néhány tervezhető évet kap az anyaszínházától, vállalná. Én is. Egy jó szerepért elmegyünk mi bárhová. Aki mást állít, nem mond igazat – és valószínűleg nem színész. Sajnos a mai magyar valóságban ez sem ilyen egyszerű: nem lehet tervezni, jó, ha egyetlen évadot látunk előre. Semmi nem biztos: sem a státus, sem az igazgató személye, de még a színház profilja sem... Buta rendszer ez így. Van egy nagy kalap, amibe mindent beleszórnak, aminek köze van a kultúrához, meg talán még mást is. Aztán a sok bába között elveszik a gyerek.
– Egy kollégája ezt úgy fogalmazta meg, hogy csak haknizni jönnek Sopronba...
– Kicsit talán sarkos a kijelentés, de igaz.
– Mi kell az önálló színházhoz: pénz, paripa, fegyver?
– Akarat. A város akarata.
20°C
Hozzászólok! 
