Kisalföld logö

2017. 12. 16. szombat - Etelka, Aletta 2°C | 6°C Még több cikk.

Gigantikus álom a víz alatt

1912. április 14-én éjszaka korának legnagyobb óceánjáró gőzhajója, amelyet három éven át építettek, első útján jéghegynek ütközött. Az „elsüllyeszthetetlennek" hívott Titanic két óra negyven perc alatt süllyedt az Atlanti-óceán mélyére. A hajózás történetének eddigi legnagyobb katasztrófája 1517 áldozatot követelt.
1985. szeptember 1-jéig a tragédia okai rejtve maradtak, ekkor sikerült dr. Robert Ballard expedíciójának felfedezni a roncsok pontos helyét. Többéves kitartó munka során, speciális robottechnológia kifejlesztésével tudták a 4000 méter mélyen lévő tárgyakat felszínre hozni.

Merülés a roncshoz

Megtiszteltetés és izgalom – így jellemezhetném érzéseimet, amikor kiderült, hogy kiválasztottak a 2000. évi expedícióra, melynek célja kutatás és feltárás a Titanic roncsainál – emlékezik az életét meghatározó napra Tom Zaller, a kiállításokért felelős alelnök. Hosszú éveket töltött a leletek tanulmányozásával, míg végre megpillanthatta a tengerfenéken a hajót.

A Titanic roncsa St. Johns, Új-Fundland partjaitól kb. 740 kilométerre található és 4000 méter mélyen az Atlanti-óceán fenekén. Különleges mélytengeri tengeralattjárókra volt szükség a roncs eléréséhez. A Mir I. és a Mir II. két ilyen típusú tengeralattjáró, az orosz kutatóhajó, az Akademik Keldysh fedélzetén. St. Johnsból hajózott ki Titanic-szakértőkkel, történészekkel és restaurátorokkal, hogy találkozzanak a Keldyshhel a Titanic roncsa felett.

Tizennégyszer merült le a két tengeralattjáró a roncshoz. Amikor Tom Zallerre került a sor, észrevette, hogy a 13. merülő csoport tagja volt. Szerencsére nem babonás ember, de egy pillanatra azért elgondolkodott, mégiscsak 4 kilométer mélységbe készül: „Természetesen az érzéseim nagyon vegyesek voltak, amikor két orosz útitársammal beszálltam a tengeralattjáróba. Hasra kellett feküdnöm, hogy elférjünk – amikor lezárták a fedélzeti ajtót, egyértelművé vált, hogy valóban merülni fogunk.

Szebb, mint amilyennek képzeltem

A hely, ami felé tartott, az, ahol az „elsüllyeszthetetlen" Titanic nyugszik. A mélységmérő először 10 métert, majd 100, majd 1000 métert mutatott. Ahogy egyre mélyebbre kerültek, úgy növekedett a hőmérséklet a tengeralattjáróban. Meleg és „ragadós" 33 Celsius-fok volt, amikor bezárták az ajtót. A tengeralattjáróban az óceán mélyén 3 Celsius-fokot mértek. Ahogy elérték a 3000 méteres mélységet, Jenna, a tengeralattjáró kormányosa előrement, hogy visszavegye a tengeralattjáró irányítását. A pillanat már közel volt.

„ 3844 méternél egy könnyű koccanást éreztem, ahogy leértünk a tengerfenékre. »Tom – mondta Jenna –, megérkeztünk, itt vagyunk az orrnál.« Visszafordultam az ablakomhoz, kibámultam a sötétbe és csak vártam és vártam. Hirtelen a Mir külső fényei betöltötték az óceán mélyét. És ott volt a Titanic, a hajó legeleje éppen felettem tornyosult. Ott volt, egyenesen, szilárdan, éppúgy pihent, ahogy 1912-ben elsüllyedt. Sokkal szebb volt, mint azt magamban korábban elképzeltem. Csak bámultam lenyűgözve, izgatottan.

A kapitány utolsó percei

Egy perc után lassan és halkan elindultunk az orr mellett, elhagytuk a hatalmas vasmacskákat, amelyek még mindig ott lógtak a hajó két oldalán, majd végül az orrkorlát felett megpillanthattam a Titanic elejét. A hajó első fedélzete felett haladtunk. Lenéztem és az első és második rakodótér nyílásait láttam. Éppen a hajó törött elülső árboca felett tartottunk. Ugyanez az árboc tartotta az árbockosarat, ahonnan a hajóőrszemek először megpillanthatták a végzetes jéghegyet. Ahogy a hajó jobb oldala felé fordultunk, elhaladtunk E. J. Smith kapitány kabinja mellett. A kabin külső fala levált, így teljes belátásom nyílt a kabinba, olyan volt, mint egy mozidíszlet – de természetesen ez nem hollywoodi alkotás volt. Láttam a fürdőkádját, a helyet, ahol valamikor az ágya állt, és a szoba hátsó részében az ajtót, ami a kapitányi hídra vezetett."
Smith kapitány 1912. április 14-én este kilenckor tért vissza kabinjába. Éppen pihent, amikor a Titanic súrolta a jéghegyet 23 óra 40-kor. És bár sok utas nem is érezte az ütközést, Smith kapitány azonnal felismerte, hogy valami nincs rendben a hajóval. A feljegyzések szerint amilyen gyorsan megérkezett a hídra, máris intézkedni kezdett.

„Ahogy benéztem a kabinjába, Smith kapitányra gondoltam. Ez az ember több százszor kelt át az Atlanti-óceánon minden baleset nélkül. Megígérte a feleségének, ha visszatér a Titanicról, végleg visszavonul. A katasztrófa után fél órával a kapitány már tudta, hogy a Titanic halálra van ítélve. Tudta, hogy bárcsak elég lenne a mentőcsónak a 2228 utasnak és legénységnek. Tudta, hogy valójában ez lesz az utolsó útja...
Ahogy folytattuk a roncs felfedezését, eszembe jutottak a korábban olvasott történetek az utasokról, a legénységről, feleségekről, aki elszakadtak férjeiktől, gyerekekről, akik a szüleiktől, és néhány családról, akik együtt maradtak a végsőkig. Tudtam, hogy a Titanichoz tett látogatásom nemcsak egy egyszerű kaland volt, hanem kiváltság, hogy ott lehettem a megrendítő emberi drámák helyszínén. Új felismerésekkel és érzésekkel gazdagodva hagytam el a roncsot. Azon a napon megértettem, hogy mindenki, aki a Titanic részesévé válik, felelősséggel tartozik történetének megőrzéséért. Folytatnunk kell a feltárt leletek kiállítását olyan formában, hogy az méltósággal és tisztelettel adózzon azok emlékének, akik életüket vesztették, és azoknak, akiknek az életét örökre megváltoztatta a tragédia."

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A Legjobb lélek díja

Európa országai közül csak a Budapesti Műszaki Egyetem Kórusa vett részt az Indonézia fővárosában… Tovább olvasom