Győr-Moson-Sopron - kisalfold.hu

– Pozsgay Imre államminiszter 1988. október 26-án Győrben azt nyilatkozta, hogy „az elektromos jelzőberendezés erkölcsileg, technikailag és politikailag elöregedett". Ez a kijelentés új idők új szelének az egyértelmű nyitánya volt?

– Pozsgay a nyolcvanas évek közepétől kezdve egyre merészebben igen sok követelést és célt fogalmazott meg. Övé volt ekkor a reformpolitikai főszerep, jelentősége a rendszerváltozás előkészítésében roppant nagy. Az idézett, nyilvánosan elhangzott kijelentéssel ő emelte politikai szintre az elavult, lebontandó vasfüggöny problémáját. Ám „új idők nyitányának" ez egymagában még nem nevezhető. A vasfüggöny lebontása és a határnyitás az akkori perspektívában csupán egyike volt a sok 1989-es magyarországi eseménynek.

– Nagy László „a Páneurópai Pikniket és az 1989. szeptember 11-i határnyitást" elemző történelmi tanulmányában hosszasan írt arról a groteszk tényről, miszerint a Szovjetunió beszüntette a telepített határzár további gyártását, így a rozsdamentes drót utánpótlását csak nyugati importtal lehetett volna megoldani, ami jelentős devizamennyiséget igényel. Az idő vasfoga koptatta drótok és a súlyos pénzhiány valóban ilyen komoly szerepet játszottak a viharos eseményekben?

– A „devizaérvet" annak idején elsőként Székely János, a határőrség országos parancsnoka használta egy, a Belügyminisztériumnak címzett beadványban. A pénzhiány a jelzőrendszer lebontásában egyébként valóban döntő tényezőnek bizonyult.


„Nem emlékhely, hanem kegyhely volna"

– A magyar kormánynak hány forgatókönyve volt a határnyitásra?

– Lényegében csak egy, ami megvalósult. Bár az igaz, hogy eleinte gondolkodtak más megoldásokon is: éjszaka az NDK-sok számára titokban kinyitni a határt vagy különvonaton kiszállítani őket. Az efféle terveket azonban, főleg a keletnémetek egyre nagyobb száma miatt, végül el kellett vetni.

Oplatka András újságíró-történész tudósítóként és szerkesztőként harmincöt évig dolgozott az egyik legnívósabb svájci lapnál, a Neue Zürcher Zeitungnál. Pályafutását Stockholmban kezdte, majd Párizs és Moszkva után budapesti állomáshellyel fejezte be. Közben magyar szépirodalmat, Mikszáthot, Jókait, Karinthyt fordított németre. Jelenleg a Bécsi Egyetemen és a budapesti német nyelvű Andrássy-egyetemen tanít. Történelmi munkáiban nem csupán a XX. századot kutatja, írt Széchenyi-biográfiát is. 1956 óta Svájcban él.

– Azt tudjuk, hogy miért pont Sopronra esett a választás? Hegyeshalomnál sokkal nagyobb tömeget lehetett volna „szélnek ereszteni".

– Ez félreértés. Az augusztus 19-i Páneurópai Piknik színhelyéül Sopront, pontosabban Sopronpusztát az eseményt rendező akkori ellenzéki pártok választották. Más kérdés, hogy a kormány ezt kihasználta. Ekkor mintegy 650 NDK-s lépte át a határt.

– Bella Árpád, az ideiglenes határátkelő helyszíni parancsnoka szerint „nekik elfelejtettek szólni a határnyitás valódi céljáról", s ha lőnek a katonák, „nem emlékhely, hanem kegyhely volna a határon". A magyar kormány azért nem szólt a határőrségnek, mert nem bízott a felsővezetésben?

– Hogy a Páneurópai Piknik előkészületei alatt mi történt, ma sem tudjuk egész pontosan. Németh Miklós miniszterelnök a pikniket a határnyitás próbájának szánta, tesztelni kívánta a szovjet reakciókat. Tény ugyanakkor az is, hogy a határőrség alsó szintjére olyan parancs, hogy „hagyni kell a keletnémeteket, menjenek isten hírével", nem érkezett. Így Bella alezredes csak a józan esze szerint cselekedhetett, amikor úgy döntött: nem igyekszik megakadályozni, hogy az NDK-sok tömege átlépje a határt.

– A szovjet katonákkal mi volt a helyzet? Közel százezren állomásoztak hazánkban, s akár második ’56-ot is rendezhettek volna.

– Tudtommal a létszám 80 ezer volt. A Szovjetunió reagálása valóban bizonytalannak tűnt. Magyar–szovjet tárgyalásokra a kérdésről nem került sor, de a magyar diplomácia 1989 augusztusában számos alkalommal feszegette a szovjet álláspontot, és végül – ma tudjuk: helyesen – arra a meggyőződésre jutott, hogy a kockázat vállalható.


Németh, Horváth, Horn és Pozsgay

– Úgy nyilatkozott: kutatásai szerint a szovjet birodalom olyan szinten a végét járta a nyolcvanas években, hogy a moszkvai kommunista vezetőknek egész egyszerűen már nem volt erejük Magyarországgal foglalkozni. Ha ez így van, akkor kijelenthetjük, hogy a magyar politikusoké a dicsőség?

– Hát ezt azért talán mégsem. Hogy a Szovjetuniónak 1989 késő nyarán már túl sok baja volt, kimerült, ezer sebből vérzett, és így nem volt ereje arra, hogy a magyarországi fejleményekkel foglalkozzon, esetleg beavatkozzon, ezt moszkvai interjúpartnerek mondták nekem egybehangzóan, a legvilágosabban Alekszander Jakovlev, annak idején a politikai bizottság tagja volt. Gorbacsov pedig beszélgetésünkben úgy nyilatkozott: fegyveres beavatkozás 1989 nyarán már teljesen kizárt volt. A magyar vezetés helyesen értelmezte a légkört és kihasználta az így adódó tágabb játékteret.

– Ha a határnyitás történelmi tettéről fel kellene állítani képzeletbeli dobogót, akkor az ön szemében melyik három magyar politikus léphetne fel ide?

– Sorrendben Németh Miklós kormányfő, Horváth István belügyminiszter, Horn Gyula külügyminiszter és különdíjat adnék még Pozsgay Imrének.

– Az igaz, hogy Németh Miklós a parlamenti dolgozószobájában ajánlotta fel Helmut Kohlnak a határnyitást?

– Nem. Helmut Kohl 1989-ben csak decemberben járt Budapesten. Ekkor már túl voltunk mindenen. Németh a nyugatnémet kancellárt augusztus 25-én a Bonn-Gymnichben tett titkos látogatásán tájékoztatta a magyar döntésről, hogy kiengedik a keletnémeteket.

– Könyvének legfontosabb szereplőivel hányszor volt alkalma személyesen beszélni a sorsfordító eseményről?

– Összesen több mint hetven interjút csináltam mintegy 40–45 személlyel, ami azt jelenti, hogy közülük jó néhánnyal többször is beszélgettem.

– Horn Gyulával sikerült találkoznia, vagy súlyos betegsége megakadályozta ezt?

– Horn kétszer fogadott engem hosszabb beszélgetésekre még sajnálatos, súlyos betegsége előtt.

– A rendszerváltást követő harmadik miniszterelnökünk határnyitásban játszott szerepét hogyan ítéli meg?

– Külügyminiszterként Horn Gyula nem volt abban a helyzetben, hogy önállóan hozzon meg nagy horderejű döntéseket. A végső szót a miniszterelnök mondta ki, övé volt a politikai felelősség. Tisztában vagyok vele, hogy éles ellentétben áll azzal, amit a német közvélemény Hornról tart. Horn egyébként az augusztus 17-i kormányülésről készült jegyzőkönyv szerint ott és akkor még ellenezte a határnyitást. A végső döntés után – ez augusztus 22-én volt – viszont azonosult a határozattal, lojálisan képviselte, s ő és a külügyi apparátusa jelentős szerepet játszott a lépés diplomáciai biztosításában.


Emlék a szögesdrótból és a falból

– Helmut Kohl emlegette, hogy „a magyarok verték ki az első téglát a berlini falból". Mennyire túlzott, politikusi gesztusról van itt szó?

– Metaforáról van szó, de azt gondolom, hogy a kép pontos. A magyar döntés valóban hihetetlen mértékben felgyorsított egy erjedési folyamatot, ami két hónappal később a berlini fal leomlásához, majd Németország egyesítéséhez vezetett.

– Ha már szóba került a német kancellár: a keletnémetek honnan tudták, hogy Sopronnál van a gyülekezőpont? Súgtak esetleg a nyugatnémetek?

– Sopron ugyebár a Páneurópai Piknik színhelye augusztus 19-én, az első, „kis" határnyitás zajlik itt le. Az országban tartózkodó keletnémeteknek ekkor feltételezhetően mind a magyar, mind a nyugatnémet „szervek" súgtak: ha ezen a napon délután egész véletlenül Sopronpusztán lennének, nos, akkor még az is előfordulhat, hogy átléphetik a határt.

– Az NDK-s menekültek között voltak a Stasinak ügynökei?

– Igen, s erről már akkor is sokan tudtak. Ennek megfelelően az NDK-sok közt, a menekülttáborokban igen bizalmatlan volt a hangulat.

– Ön a Neue Zürcher Zeitung közép-európai tudósítója volt. A vasfüggöny összeomlásakor személyesen volt szerencséje Berlinben, Prágában, esetleg Sopronban járni?

– Nem volt szerencsém: mivel 1989-ben éppen nem tudósítója, hanem Zürichhez kötött külpolitikai szerkesztője voltam a lapnak. A magyar határnyitásnak nem voltam szemtanúja, az eseményt annak idején a lapomban Zürichben csupán kommentáltam. De azért 1989 számomra szakmailag mégsem volt rossz év: tudósítottam Pestről az első szabad március 15-ről, júniusban Nagy Imre temetéséről és október 23-án a köztársaság kikiáltásáról. Júniusban Varsóból az első, részben szabad választásokról, novemberben pedig végigkövettem az újságom számára Prágában a „bársonyos forradalmat", majd az ezt követő év elején jártam még Bukarestben.

– Végezetül: milyen tárgyi emlékeket gyűjtött a vasfüggönyről?

– Prózaian: húsz centi hosszú szögesdrótdarabot. Ajándékba kaptam egy magyar politikustól, aki megesküdött, hogy a drót a magyar–osztrák határról származik. Őrzök még egy maréknyi betonmaradékot a berlini falból.

A kormány által elrendelt határnyitás 1989. szeptember 10-én éjfélkor volt, amikor is hivatalosan minden átkelőhely megnyílt a keletnémetek számára. Ettől kezdve november elejéig, a berlini fal leomlásáig mintegy 50 ezer keletnémet távozott Magyarországon keresztül Nyugatra.