Kisalföld logö

2017. 07. 27. csütörtök - Olga, Liliána 16°C | 20°C Még több cikk.

Ferenczi József, a kíváncsi újságíró

Ferenczi József, a Kisalföld örökös tagja örökmozgó, nyüzsgő, mesélő, kérdező. Sokan ismerik, sokakat ismer.

Mi a titka a jó újságírónak? A kíváncsiság. A kedv, hogy a zsurnaliszta örömmel mutasson be olyan eseményeket, embereket, melyre nemcsak ő, de az olvasók is kíváncsiak lehetnek. Ferenczi József, a Kisalföld örökös tagja ilyen ember. Örökmozgó, nyüzsgő, vibráló, mesélő, kérdező. Sokan ismerik, sokakat ismer.

Apám, apám – szokta volt mondogatni, mikor egy-egy történetbe belekezd. Mi, a kollégái és az olvasók pedig csak figyelik. Ma, az életében egyébként is különlegesnek számító napon most nem tőle, hanem róla olvashatnak.

Pontosan hat esztendővel ezelőtt írta bele kis naplójába Ferenczi József újságíró élete párja, Ilonka: „A láz nagyon elfárasztja. Mikor bementem a kórházba, boldog mosollyal fogadott. Nem adhatja fel! Nem! Nem!" Kollégánk akkor egy halálos kórral küzdött meg. Legyőzte a légiós betegséget, és azóta is ontja magából a híreket, glosszákat. Emblematikus figurája a Kisalföldnek.

„A lapnál annyi, de annyi jó kollégával dolgoztam együtt! Ezért irigyeltek szerintem az országban minket. A jó társaságért. De még jobban irigyeltek az olvasóinkért. Egyetlen megyének nincs olyan jó olvasóközönsége, mint a Kisalföldnek. Sokan úgy tartották, kizárt dolog, hogy egy alig négyszázezer lakosú megyének százhatezer példányban elfogyjon a napilapja. Márpedig amikor az ETO az első kétfordulós bajnokságot megnyerte, ennyi példányban fogyott a Kisalföld. Az olvasók azzal is kifejezték, hogy fontos számukra lakóhelyük, hogy a Kisalföldet olvasták."

Ferenczi József negyvenkét éve a Kisalföld újságírója, majd főmunkatársa. Mindig is arról álmodozott, újságíró lesz, mégsem a lap az első munkahelye:
„Apám kórházi főgépész volt. A négy gyerekkel ő szerettette meg az újságolvasást. Kinéztük szinte a kezéből a lapot. Azóta megszállott újságolvasó vagyok. Ám a számomra mindig is vonzó pályára csak egy kis kitérővel tudtam eljutni. Negyvenhárom évvel ezelőtt a győri egészségügyi osztályon dolgoztam. A főnököm engem küldött el egy eseményre, ahol egy igazi kisalföldes újságíró mellé sodródtam. Kulcsár Lászlónak hívták. Azonnal mondtam neki, milyen régi vágyam, hogy egy élő újságíróval beszéljek. Elmondtam neki, hogy gyerekként már beleszerettem az újságírásba. Erre azt kérdezte: miért nem írok valamit?"
Ferenczi Józsefnek csak ez a kis biztatás hiányzott. Rögtön írt egy kis színes történetet, amit beküldött a szerkesztőségbe. Megjelent. Az akkori főszerkesztő, Lónyai Sándor ezután Rácz Ernőt küldte el hozzá. Az üzenet így szólt: „Öregem, téged fel kéne vennünk."

„Sok élményre emlékszünk az életünkből, illatokra, képekre, szituációkra. Amit én soha nem fogok elfelejteni, az az a pillanat, amikor főállású újságíróként beléptem a szerkesztőségbe. Máig magam előtt látom a folyosót, a benyíló titokzatos irodákat, a kíváncsi kollégákat, akik barátokká váltak az évek alatt. A titkárságon szinte egész nap frissen főzött kávé illatát is érzem."

Kollégái, talán éppen az örökös tagság díj miatt is egyre-másra kérdezik, dolgozik-e már a könyvén. Azon a művön, amely elmeséli egy érdekes pálya érdekes történeteit. Ő ezt a kérdést hallva szerényen elmosolyodik:
„Érdekesebbnek érzem, hogy megmaradnak a saját élményeimnek. Annál nagyobb dolognak nem tartok semmit, mint azt, egy napig élő újságban megjelent, amit írtam. Hiszen ki is derült, az újság sem egynapos dolog. Ám a világot ez jelenti. Ráadásul kiderült, nem a perc művészei vagyunk csak. Ha valakit véletlenül megbántottam azzal, amit írtam, az évekig emlékezett rá, mint ahogy az is, akiről jót jegyeztem le. Remélem, az utóbbiakból több van."

Ferenczi József sportos újságíró. Még télen is sokszor látható, amint kerékpárjával igyekszik egyik riportalanyától a másikig. Mostanában újra kocog is. Nagykálóban, szülővárosában kezdett el futni. Mivel focicsapat nem volt, maradt az atlétika. Saját edzéstervet dolgozott ki, saját maga szervezte útjait a versenyekre. Küzdött és nyert. Akárcsak az újságírópályán. Sok munkával sokat.

„Sok riportot írtam, ám érdekes módon vonzódtam mindig a téglaégetőkhöz. Hihetetlen rabszolgamunka volt. A kemencébe berakták a nyers téglát, majd a forrót kiszedték. Egyszer megkérdeztem egy munkástól: »Uram, mondja már meg, mi az istennyila az öröm ebben?« Rám nézett és azt válaszolta: »Nem tudja elképzelni, mekkora boldogság a műszak végén az, hogy végignézek a soron, ezt mind-mind én készítettem. A téglákat elnyelik a házak, beburkolja őket a vakolat. De nélkülük nincs ház sehol a világon...«"

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szük Ödön, a száguldó fotóriporter

Talán nincs is olyan család Győrben, amelynek valamelyik tagját ne fotózta volna le az elmúlt 35… Tovább olvasom