Kisalföld logö

2017. 03. 23. csütörtök - Emőke 5°C | 19°C Még több cikk.

Fényesség a világban a költemény

Versek és arcok című sorozatunkban szombatonként olyan ismert személyiségekkel beszélgetünk, akiknek életében meghatározó szerepet kapott egy-egy lírai alkotás.

A héten Kurcsis László grafikusművész, a Műhely folyóirat művészeti szerkesztője mesélt – sok más mellett – arról, miként épült bele mindennapjaiba végérvényesen Pilinszky János tengerpartja.

– Számomra az igazi, a személyes, hús-vér találkozást a költészettel a hatvanas évek legvégén a győri Kassák-kollégium jelentette. Mindig a dolgok szélén, de jelen voltam. Így nekem a versről nem azok a közhelyes mondatok jutnak eszembe, amit az emberek könnyes szemmel elmondanak, hanem azok az élmények, amelyek a kortárs magyar irodalomhoz kötnek. Én sokakkal együtt szájtátva hallgattam Kormos Istvánt, Nagy Lászlót, a kortárs klasszikus költőket, azokat, akik azóta már angyalként figyelnek ránk. Még sokukat sorolhatnám, akik rangos és elválaszthatatlan személyiségei a mai magyar irodalomnak, és akikkel valamelyik győri presszó asztalánál együtt fröccsöztünk és megváltottuk a világot. A kegyelem egyik állapota volt mindez, ami ahhoz segített, hogy része lehettem a szépnek, az angyalok szárnysuhogásának – mesélte Kurcsis László.

Ady Cro-Magnonból

– Véletlen és természetes történés volt mindez, miként a Deák Lászlóval, a Parancs Jánossal való találkozások is. Aztán, mikor szabadabban lehetett külföldre menni, a párizsi Magyar Műhely alkotói vagy a tengerentúlon olyan alkotók, mint például Baránszky László, jelentették az irodalmat.

Kurcsis László bevallása szerint grafikáinak legmélyebb gyökere az irodalomig, a versekig ér, miközben némi – elsősorban keleti – filozófiával is találkozik. Azt mondja, miként rajzai is elsősorban kisméretűek, úgy vonzódik, szereti a művész a rövid, szinte már haikuszerű költeményeket.

Kurcsis László
Kurcsis László

– Katonakoromban – talán menedékként, talán kapaszkodóként – jó néhány verset gyűjtöttem magamnak, amelyek azóta is kísérnek az életem folyamán. Úgy szeretném, ha meghalok, ezeket temessék el velem. Ilyen például Pilinszky János, akivel már lassan negyven éve megtaláltuk egymást. Ahogy József Attilával, a számomra szinte felérhetetlen zsenivel is, aki mindent elmondott, amit elmondhat egy magyar nyelven író ember. Idézzük akkor először Pilinszkyt, akinek négy sora, „A tengerpartra", a sorsom része lett: „A tengerpartra kifekszik a tenger, / a világ végén pihen a szerelmem, / mint távoli nap vakít a szívem, / árnyéka vagyunk valamennyien." Ez nekem tizennyolc-tizenkilenc évesen a világot jelentette, aztán később meg is értettem. Azóta is újra meg újra keresem vele a találkozást.

Hátul a fény

– Vannak versek, amiket el kell olvasni tizennyolc évesen, aztán huszonöt, harmincévesen, majd később is. Számtalanszor! Így aztán egyre inkább kiteljesedik az egész, egyre többet ért meg belőle az ember. Ilyen még számomra a legmeghatározóbb, szintén Pilinszkytől, az „Egy szenvedély margójára". Még ma is nagyon nehéz úgy olvasnom ezt a verset, hogy ne szorulna el a szívem, hogy ne jönnének fel bennem azok az érzések, a vágyaim, amelyek megrendítenek: „Hangot sem ad a néma szakitás, / egy egész tenger zúgja mégis vissza." Hihetetlen szikárság, semmihez nem hasonlítható tisztaság lakozik ebben a versben, ahogy Pilinszkyben is. Minden sora a végső lecsupaszítás, amikor már nincs semmi más, csak valami fény ott hátul. A fény, amiben Isten és az angyalok tükröződnek vissza. A végső dolgok, amikor az ember átlép egy olyan tartományba, ahol valamikor élt, ahonnan kitaszíttatott. A mindenekfeletti, végső igazságból, ami felé Jézus, Buddha, Lao-ce tanításán keresztül ma is igyekszünk, mert a forrás az bizony egy. Ha egy pillanatra megadatik valakinek, hogy erre rátekintsen, akkor olyanokat tud írni, mint Pilinszky például a „Harmadnapon" című versében: „És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ. / Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szive – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die." Ez ilyen egyszerű!

Kurcsis László szerint a vers is, mint minden művészet, egy beavatási lehetőség. Nem több és nem kevesebb. A művészet önmagáért létezik, azért, hogy valamiféle fényesség legyen a világban.

A karcos zsenik

 – Fontos számomra  Kondor Béla. A festő-, a grafikusművész, aki gyönyörű verseket is hagyott ránk. Kevesen tudják, de ő nagyon jelentős költő volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ezek a sorok: „Úgy érzem néha, hogy jó vagyok / szelíd és engedelmes. / Enyhet adó, bizalmas, / igaz és jó, mint az angyalok. / Majd angyal vagyok, vagy szeretnek. / Vagy szeretnek az angyalok. / És nincsenek angyalok." Gyönyörű! Kondor Béla az életével tett pecsétet arra, amit alkotott: a rajzaira, a verseire. Mindenhol mutatnám az alkotásait, a festményeit, grafikáit, a költeményeit. Az igaz, a hiteles, a karcos zseni Kondort. A lecsupaszított angyalszárnyú művészt. A nem szépet, a nem szépelgőt, hanem a hitelest. Egymás mellett állhatnak Pilinszkyvel.

Ahogy mondja, ha versről van szó, megkerülhetetlen József Attila, aki akarva-akaratlan a hitről beszél. Kurcsis László számára meghatározó, rajzaihoz illő költeménye a „Reménytelenül".

– Folyamatosan munkál bennem: „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, / Szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. / Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén, / ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. / A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog. / Köréje gyűlnek, szelíden nézik, nézik a csillagok." Ez olyan, mintha az ember becsuk egy Pilinszky-kötetet, és kinyit egy József Attilát. Aztán közben kiderül, hogy ugyanarról beszélnek: a halálról, az életről, a szépségről, a szerelemről, arról, ami az embert meghatározza. Aztán, ha van egy szálkánk abból a bizonyos keresztből, akkor mindent megértünk. Mindent! Távolabbra visz, de mégis hasonló, sok minden miatt szokatlan, furcsa élmény számomra Pátkai Tivadar barátom „távirat"-sora: „Szeretlek, halálig hordozlak, mint bűneit az eretnek." Én rajzoltam meg Tivadar verseit, nem tudok az ilyen mondatoktól szabadulni. Érdekesen találtak egymásra a sorok és a vonalak. De említhetném az unokanővéremmel, Siklósi Horváth Klárával együtt készített köteteket is. Ezeknél a könyveknél a rajzok nem illusztrációk, hanem egyenrangú társai a verseknek, a szövegeknek. Segítik, erősítik egymást: „Istennek csak egy arca van / az is láthatatlan, / a Sátánnak számtalan, / mind itt van / bennünk, – nincs fölmentés." Gyakran írok mostanában kiállításaim homlokára Lao-cétól néhány mondatot: „Az út magába véve árny és köd, köd és árny, hol képek rejlenek, árny és köd, hol dolgok rejlenek. Mélység, köd, hol magvak rejlenek." Ezek a sorok, amiktől kész a vers, kész a kiállítás. Amikor kész a csoda, a gyémánt, ami felragyog. Amikor megtörténik valami. A vers!
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Elment a magyar nóta nagyasszonya

˝Visszanézek életemre, elmerengek csendben, felém jönnek hosszú sorban, kiket úgy szerettem...˝… Tovább olvasom