Kisalföld logö

2017. 09. 25. hétfő - Eufrozina, Kende 10°C | 18°C Még több cikk.

Eldobott kőnek tekintem magamat

Szeretetből és szigorúságból, kőből és virágból összegyúrt hajlíthatatlan férfi. Az öniróniát, a játékot is szereti, hiszen ezek nélkül nem lenne olyan fiatalos, pedig a vállát 70 év terhe nyomja. Ő Balczó András, az öttusasport történetének legnagyobb alakja, akivel – születésnapján köszöntve – életről és sportról beszélgettünk.
– Születésnapunkon sokszor megfeledkezünk a másik „hősről". Az édesanyjáról milyen emlékeket őriz?

– Szelíd asszony volt, akihez menekülni lehetett. Művészi ambíciói voltak, festegetett falvédőket, bibliai jelzőket. A ’40-es évek végén, az ’50-es évek elején nagyon rosszul álltunk, mint minden evangélikus pap családja, aki nem adta be a derekát a hatalomnak. Szegényen éltünk. A derűjét soha nem veszítette el, nagyon szerette a kertet, a kedvencei voltak a rózsák. Tanítóképzőt végzett, szerette a zenét és kántori minősítést is szerzett. Én az érmeimet soha nem tettem el, ő egy kartonlapra plüssbevonatot tett, arra akasztotta és földíszítette, mint egy házi oltárt.


– Édesapja evangélikus lelkész volt. Mikor lépett be először a templomába?

– Templomba járásomnak a kezdetére nem emlékszem. Édesapám szigorú ember volt, fel sem vetődött, hogy ne menjünk el. A harcait vívta a gyülekezetben, a kollégák között, a hívekkel, az államegyházi hivatallal. Egyszer beidézték, s azt mondták neki: „Nézze, Balczó elvtárs." Azt felelte rá az ’50-es évek első felében: „Én önnek nem vagyok elvtárs!" Ez akkor életveszélyes volt. Ez a mai napig jó érzés, s arra gondolok, át kell adni másoknak ezeket a jó emlékeket. Állva maradni, nem feladni.


Felmentek érte a dombra

– Mikor döntötte el, hogy öttusázó lesz?

– Tizenhat évesen már tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Mindig megragad, ha látom, valaki megindul gyerekkorában, s ez az út szinte már viszi, nem ő viszi az utat, az repíti előre. 1954 szeptemberében, az évnyitó hajnalán a barátommal lovagolni voltunk, elestünk és eltörtem a kulcscsontomat. Az osztályfőnököm felállított és harsogva mondta: „Pap az apja, nem jó tanuló, ráadásul még össze is törte magát. Az öttusa-világbajnokság lovagló számát akarja megnyerni." Akkor nagyon elcsodálkoztam: ilyen félreértést, én az összetett versenyt szeretném megnyerni.


– A sok győzelemből nekem a budapesti világbajnokság a legkedvesebb. Ezrek mentek föl a közeli dombra, hogy együtt futva segítsenek Balczónak.

– Nem zavartak meg, inkább repítettek. Az, hogy feljöttek az emberek, egész biztos spontán dolog volt.


– Hogyan látja harminc év távolából a Küldetés című filmet?

– Szerencsés pillanat volt, hogy Kósa Ferenccel összedugtuk a fejünket, s megszületett a film. Sokat köszönhetek neki, sok embert megismertem: Nagy Lászlót, Ágh Istvánt, Kiss Ferencet... Ebben a körben a nemzethez való kötődésem, ami megvolt korábban is, erősödött. Tanúja vagyok az erőfeszítéseimnek, a töprengéseimnek, a kétségekkel való birkózásaimnak. Visszanézve az életemre, úgy látom, minden mögött ott van az isteni szándék, ahogy Ady mondja: „Ha néha-néha győzök, tudom, ő járt előttem, kivonva kardját, megelőzött." A közelmúltban megkérdezték tőlem a televízióban: „Ön büszke ember?" Kicsit mély ütés egy ilyen kérdés, de nem voltam felkészületlen. A büszkeség és a gőg nagyon közel van egymáshoz. Az én esetemben azért nem vetődhet fel, mert tudom, amim van, azt Istentől kaptam. Így van a Bibliában: „Mid van, amit nem kaptál?"


– Latinovits Zoltán a röpülés boldogságáról beszél.

– Visszanézve nem találom magamban az érdemszerző mivoltot. Eldobott kőnek tekintem magamat, amelyik nem lett büszke arra, hogy repül, hiszen eldobták. A Példabeszédek könyve jutott eszembe: „A harcra a lovat felnyergelik ugyan, de a győzelmet az Úr adja." Ez pontos és szép megfogalmazása annak, hogy vannak tennivalóink, de a dolgok kimenetele nem a mi kezünkben van, nekünk csak a hűséget kell szolgáltatni, hogy Isten a legjobban rendezze életünket.


Mindig jött egy „utolsó" gyerek

– Nem látja kilátástalannak a holnapot?

– Mostanában sokszor úgy gondolom, látva világunkat, egyre kilátástalanabb az, hogy a nemzet lábra álljon vagy meginduljon valami jó. Nincs fény, amely megvillanna nekünk, s kezdene jó irányba haladni életünk és a nemzet gondolkodása. Meggyőződésem, hogy egyszer ébredés fog a világra szakadni. Akkor az emberek 180 fokkal ellenkező irányba fognak fordulni, másként gondolkodni. Csak az a fontos, hogy a pillanatot éberen várjuk. Ha nem következik be az életünkben, nem azt jelenti, hogy valamit elrontottunk, mert a végső elszámolásnál mindenképpen az lesz amaz igaz bírónak a kérdése: mit tettél, felismerted, hogy ezt lehetett volna csinálni, de te a haszon kedvéért mást cselekedtél?


– Az országjárásokról jó volt hazatérni?

– Megnősültem 1962-ben, négy év múlva elváltam. Az átlag élsportoló életét éltem. Biztos voltam benne, hogy semmi nem fog változni, mert józan, normális ember vagyok. De 1975-ben mi sem volt hőbb vágyam, hogy a megismert tornászt feleségül vegyem. Házasságkötés előtt el kellett mennünk tanácsadásra, kérdőívek kitöltésére. Az egyik kérdés az volt: hány gyereket szeretnénk. Bennem az volt, hogy több gyereket valamilyen szempontból könnyebb nevelni, mint kevesebbet. Sutyorogtam a vallató nőnek a fülébe, hogy négyet-ötöt. Amikor jöttünk kifelé, kérdeztem a menyasszonyomat, mentünk ötven métert a lejtős úton a kijárat felé, és ott kiderült, hogy ő is ötöt mondott.


– Gyorsan jöttek a gyerekek.

– Nagyon boldogok voltunk. Egy... kettő... három... négy... öt... Az ötödik után éreztük, hogy megérkeztünk, a tervek megvalósultak. Vége. És akkor jött a hatodik gyerek, aki meglepetésként ért bennünket. Utána mindig érkezett egy „utolsó". De mindig nagyon boldogok voltunk. Mindannyian. Tennivalónk van sok, elsősorban a feleségemnek, én mímelem a csapatmunkát, igyekszem színlelni a nagy odaadó szorgalmat.


Díj – kézfogás nélkül

– Miért nem ment el a nemzet sprtolója díjátadásra?

– Mikor meghallottam, hogy lesz a kitüntetés, gondoltam, megint egy sarkos helyzetbe kerülök. Rögtön tudtam, nekem nem szabad elmennem a díjátadásra. Nem szabad a kézfogásommal – ami nem ér többet, mint bármelyik magyar emberé, de kevesebbet sem – a hatalmat hitelesíteni. Most a negyedik kormány van hatalmon, az első, Antall Józseffel az élen meghozta azt a liberális abortusztörvényt, amit én törvényhozás útján végrehajtott tömeggyilkosságnak tekintek! Mind a négy kormány bűnös abban, hogy a magzatokat meg lehet ölni. Egy olyan nemzetnél, amelyik fogy és pusztul. De az a legnagyobb tragédia, ami az anyáknak, az apáknak, az orvosoknak a lelkében történik. Az ölést nem lehet semmiféleképpen engedélyezni. Én egy ilyen kormány vezetőjéhez nem mehetek el kézfogásra.

Fenyvesi Félix Lajos

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Teniszlegendák testközelből

Az egyetemes sporttörténet egyik legnagyobb rivalizálása a múlt héten Magyarországon fejeződött be.… Tovább olvasom