Kisalföld logö

2017. 11. 18. szombat - Jenő 3°C | 8°C Még több cikk.

El kell számolni Istennek, embernek egyaránt

Első találkozásuk a nyolcvanas években történt. Azóta töretlen szeretet, barátság köti össze a világhírű balettművészt és a bencés főapátot. Markó Iván és Várszegi Asztrik a napokban a győri Médiaklub vendégei voltak.

Párhuzamos beszélgetésen osztották meg közös élményeiket, emlékeiket, egymáshoz illesztett, derűs-bölcs gondolataikat a szépszámú közönséggel. Felidézték hasonló hangulatú gyermekkorukat, az útra indító éveket, az őket ölelő végtelen szeretetet, Pannonhalmához fűződő „szerelmes" kötődésüket.

Beszéltek „Isten földi székhelyéről", Jeruzsálemről is, ahol mindketten jártak és választ kaptak az élet és a mulandóság kérdéseire. Szó esett találkozásaikról és botránkoztató szolgálatukról is. Végig közös nevezővel!

Jeles vendégei voltak a győri Médiaklubnak: Várszegi Asztrik és Markó Iván. A párhuzamos beszélgetést azok a közös élmények és helyek irányították, amelyek a két, különböző szolgálatban helytálló egyéniség, a bencés főapát és a világhírű táncművész életének évtizedek óta közös nevezőt adnak.

Útra indító évek

Várszegi Asztrik: – Gyermek- és ifjúkorom Sopronhoz köt, sok-sok kapott szeretettel. Az akkori küzdelmes években elhordozott fájdalmak később a hivatásban, a szerzetesi szolgálatban érzékenységgé, arannyá váltak. Már az iskolában szembesültem azzal, milyen az, mikor az ember másként gondolkodik. Aztán a küzdelmek erősítették meg bennem, hogy szelíden, de következetesen ragaszkodni kell a saját életeszményünkhöz.

Markó Iván: – Az ötvenes évek elején még nem volt divat zsidónak lenni.
Nagyapám hite meghatározta egész családunk lelki-szellemi életét. Apró gyermekként csodáltam szikárságát, nemes tartását. A szép magyar öregembert. Négyéves koromban vitt el az imaházba, ahol hozzá hasonló idősekkel találkozott, akik nem féltek Rákositól, de félték a Mindenhatót. Négyéves voltam, mikor egész testemben felrobbant bennem a tánc. Első gyermekkori szereplésem óta magamnak tudhatom az emberek bizalmát, szeretetét, de ezzel együtt az irigységet és a legszörnyűbbet, az árulást is.


Pannonhalma

Markó Iván: – Győri időszakomban nagyon sokat jártam ott. A gimnázium diákjaival találkoztam, ők pedig jöttek a balett előadásaira. Beleszerettem Pannonhalmába. A minőségbe, a tradícióba, a fegyelembe, a nyitottságba. Pannonhalma istenáldotta hely.

Várszegi Asztrik: – Hozzáteszem: szent hely. Szerzetesként mondhatom: az öröm és a boldogság, az Isten-tapasztalás forrása. Jómagam egybenőttem Pannonhalmával, bárhová megyek, mindig honvágyat érzek iránta. Így amilyen gyorsan tudok, visszatérek a hegyre.

Várszegi Asztrik
Várszegi Asztrik

Jeruzsálem

Markó Iván: – Mikor annak idején Béjart együttesébe kerültem, egyik első utunk Jeruzsálembe vezetett. A Mindenható városába. A szemem, a szívem azonnal és teljesen befogta Isten földi székhelyét. A siratófal közelsége, az, hogy megérinthettem, tudatosította bennem: megérkeztem. Az élet diadalát és a mulandóságot hirdeti az ősi fal. Mikor a homlokomat hozzászorítottam, úgy éreztem, beleolvadok. Átadtam magam, a fal pedig befogadott és azóta sem enged el. Gyógyít engem ez a város!

Várszegi Asztrik: – Nekem hosszú évtizedekig Pannonhalmán az „Ékes Kapu", a „Porta Speciosa" volt Jeruzsálem, hiszen azon keresztül vonulnak a szerzetesek a templomba, a „mennyei Jeruzsálembe". Ez volt a szívemben, de vágytam az igazi látására is. Négy éve meghívtak Sion hegyére, az ottani bencés kolostorba papot szentelni. Mikor megérkeztem, kísérőm felvitt az Olajfák hegyére, ahol a felkelő nap fényében pillanthattam meg Jeruzsálemet. Akkor értettem meg, hogy az Úr Jézus miért sírt akkor, meglátta a várost. Életté vált bennem. Vonzott az óváros, a fal, amit igazán csak akkor ért meg az ember, ha látja... Nekem nagyon kedves még a Szent Sír temploma is... Nincsenek zsidó gyökereim, de a keresztény hit értelmében is mindannyian Ábrahám gyermekei vagyunk.

Markó Iván
Markó Iván

Találkozások

Várszegi Asztrik: – Természetesen sok meghatározó találkozást említhetnék. Szerzetestársaimat, II. János Pál pápánkat, de most az egyik különlegesből idéznék néhány pillanatot. Nálunk járt a dalai láma. Az az ember, akit már gyermekkorában kiválasztottak, felnőttként vallási szabályok kalodájába kényszerítettek. Számára Pannonhalma kiváltságos pillanatnak bizonyult, amikor kicsit kiszabadulhatott. Ennek a találkozásnak ez adta a sajátos lényegét. Mikor rákészültem, azon gondolkodtam, miről beszélgessünk. A jó Istenről? Teológiai kérdésekről, lelki dolgokról? Aztán ez is megoldódott, mert még le sem ültünk, máris kérdezte: „Hogy bírták ki a kommunizmus idején?" Ezzel megvolt a közös nevező!

Markó Iván: – Én is mesélhetnék nem mindennapi találkozásokról, de ehelyett egy régi emléket idéznék fel. Egy régi találkozást, mégpedig egy prostituálttal. Ezt a most készülő könyvemben is megírtam. Huszonkét éves koromban egy marseilles-i gálaestre kaptam meghívást. Megsérült a lábam, így kérdéses volt a fellépés, de hála isten, mire kellett, rendbe jött a lábam. A próbák után, mikor hazatértem pihenni, nem nyílt a zár. Egy közelben „portyázó" hölgy sietett a segítségemre. Neki egyszerre elfordult a kulcs. Ez még néhány este megismétlődött, úgyhogy már ismerősként üdvözöltük egymást. Az előadás óriási siker volt, tapsvihar és virágeső. Utána hazamentem a szállásomra, az ajtó ismét ellenállt. Mentőangyalom megérkezett és én hálából nekiadtam a csokraimat. Figyeltem, mikor elment: magához ölelte a virágokat és a válla rázkódott a sírástól.


Botránkoztató szolgálat

Markó Iván: – Esendőek vagyunk mindannyian. Ha az ember kapott valamit a jó Istentől, annak meg kell felelnie. Én mindennap abba akarom hagyni a munkát. Bevallom, nincs mit szégyellni ezen! Abba akarom hagyni, de már vagy harminc éve! Ilyenkor mindig édesanyámra gondolok, akinek nem tudok elég hálás lenni azért, hogy megtanulhattam tőle a végtelen szeretetet. Ez hihetetlen erő! Aztán Istenre gondolok, arra, hogy amit tőle kaptam, azt nem nyelhetem le, azt oda kell adni, meg kell osztani az emberekkel. Ha tetszik, ha nem!

Várszegi Asztrik: – Valóban így van! Ha az ember rálép egy útra, azon végig kell menni. Az emberekben egy klisékép él arról – regények, filmek alapján –, hogy milyennek kell lenni egy katolikus papnak, püspöknek. A magamfajta ember ebbe a képbe nem illik bele. Nagy szeretetet érzek Isten és az emberek iránt. Ha szeretjük embertársainkat, akkor készséggel, jóindulattal kell irántuk lennünk. Ez egy ajándék, amely sajnos nem mindenkié. Az is fontos, hogy a bennünk lakozó gyermeket megvédjük. Sokunkban egy nagy, egészséges ember él, aki túl tudja magát tenni a felnőttek korlátjain, és ha úgy hozza a sors, jót tud derülni, nevetni akár a felnőtteken is. Ez sajátos hangulat. Nem szabad elfelejteni: ha valaki a világra jön, gyermeknek és nem püspöknek, főapátnak születik. Az ember a kapott gyermeki derűvel és szeretettel próbál létezni, amelyen nem változtathat a főapáti kinevezés sem. Ez persze gyakran értetlenséget, megbotránkoztatást vált ki, de ezzel együtt tengernyi szeretetet. Az Úr pedig azt mondta: „Jaj a farizeusoknak!˝

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Kinek táncol a karmester?

Mi a dolga egy zenésznek? Elég, ha ismeri a kottát? Mi a dolga egy karmesternek? A közönségnek vagy… Tovább olvasom