Kisalföld logö

2017. 09. 22. péntek - Móric 11°C | 17°C Még több cikk.

Beszélő régi tárgyak

A Kisalföld népszerű sorozata volt a kilencvenes években a „Beszélő tárgyak", amelyben 35 emberrel folytattunk amolyan ráérős meditációt kedvenc tárgyaikról.

A Kisalföld népszerű sorozata volt a kilencvenes években a „Beszélő tárgyak", amelyben összesen harmincöt emberrel folytattunk amolyan ráérős meditációt kedvenc tárgyaikról. Az Időhíd nagyon közel áll ehhez a műfajhoz, ezért az olvasókat is szeretnénk bevonni: ha történetük, kedves emlékük, akár szerelmük, sorsuk fűződik egy tárgyhoz, amely az 1945 és 1990 közötti negyvenöt évből testesít meg egy-egy pillanatot, osszák meg ezt a nagyközönséggel. Még akkor is, ha az a tárgy akár a szocreál tömegkultúrát képviseli, mert az Időhíd szemszögéből a lényeg az, hogy lelket öntöttünk belé.
Mint például ebbe a faliórába. Nem tudni, hogy ki fogta a kezébe utoljára, meddig lapult Kardosék polcán, ahol több tucat sokkal szebb, sokkal jobb, patinásabb vagy éppen modernebb órát találunk. De az biztos, hogy aki felnőtteszméleténél volt már a hetvenes évek elején, az ismeri ezt a kis „csodaszerkezetet".

Ami nem hiányozhatott a panelből

Kardos József tudniillik órás, felesége, Margit pedig, ahogy magát definiálja: „órásné". Ezért a győri lakásban annyi az időmérő a falon, a polcon, s a legeldugottabb sarokban, hogy ha a bezárt idő kiszabadulhatna belőlük, meg sem állnánk, csak repülnénk vissza a hatvanas-hetvenes évekig.
– A legtöbb nem jár közülük, megőrülnék a ketyegéstől. De az biztos, hogy ha felhúznám őket, pontosan mutatnák az időt. Az óra, amit előszedtem, a maga háromszögletes egyszerűségével kifejezi a szocialista törekvést: semmi cifraság, semmi dísz, de még az óra kereksége is a múltat idézné. Akkor az ilyen, ehhez hasonló órák nem hiányoztak a házgyári lakásokból. Csúnya, csúnya, ez vitathatatlan, de valljuk meg, hogy az akkori modern otthonokhoz, az akkori bútorokhoz, kárpitokhoz, tévékhez ez illett. Rá is van írva a márka – „Jantar", meg az, hogy az „Eszeszeszerben" készült. Az orosz óra akkoriban a svájci után a legmenőbb, de az árkülönbségek miatt mindenképpen a legfelkapottabb volt – meséli az asszony. Kardos Józsefné úgy emlékszik: a legtöbb család orosz órát vett, a svájcit pedig inkább ajándéknak vásárolták az emberek, de csak igen jeles alkalmakra, mint amilyen a ballagás vagy az esküvő.

Már nincs idő beléjük lelket önteni

– Én is egy Certimát, egy svájci órát kaptam a férjemtől eljegyzési ajándékba. Ma is megvan. De akárhogy is, az emberek nagy része nem tartott otthon Doxát, Marwint vagy Roamert. Esetleg keletnémet Poljedát, amit a Magyar Optikai Művek, a MOM forgalmazott, azt még igen. Az abszolút nyerő a nyolcvanas évekig az orosz volt, s körülbelül ötödannyiba került, mint a svájci. Akkor szinte minden háztartásban a teljesség volt a lényeg: legyen meg a bútor, minél előbb a mosógép, a hűtő, a tévé, nem vágyott a jó nép század eleji, gyönyörűen faragott órákra, amiknek az ára akkor egy autóéval versengett. Emlékszem, az ébresztők ára kilencven forinttól kétszázötvenig terjedt, a karóráké három-négyszáz, a falióráké – például ezé a Jantaré – kilencszázötven forint volt – emlékszik az „órásné" a hetvenes évekre, a műanyag kakukkos csodák idejére.
Az elemes órák terjedésével a mestereknek egyre rosszabb lett a soruk, mára pedig a mechanikus szerkezetek teljesen kimentek a divatból, a néhány ezer forintos faliórát inkább kicseréljük, mint hogy megjavíttassuk. Óráinknak nincsen ideje arra, hogy lelket önthessünk beléjük.

Frizsiderszocializmus

Beszéljenek tovább a tárgyak. Sajnos a legszebb emlékek éppen ahhoz a háztartási cikkhez kötődnek, amit jóformán csak a gyűjtők őriztek meg: a régi televíziókhoz, amiket már a padlásról is kidobtak. Pedig töménytelen mennyiség volt belőlük, 1960 és 1980 között a magyar háztartások zömét gépesítették. Elterjedt a mosógép, a porszívó, a rádió, a lemezjátszó, a magnetofon és a hűtőszekrény. Utóbbiból mindenki emlékszik a Minszkre és a Szaratovra, a későbbi évekből a Lehelre, amiből olyan mennyiség kelt el, hogy a magyar gazdasági rendszert sokáig „frizsiderszocializmusnak" nevezték. Néhány számadat érzékeltetésképpen a fogyasztói társadalom, a mai idős és középkorosztály hétköznapi életének kialakulásáról: míg 1960-ban 100 háztartásból 5-ben volt televízió, 1983-ban ez a szám 105-re emelkedett, mivel egy-egy családnak több készüléke is volt. Az ezer lakosra jutó tv-készülékek terén Magyarországot a szocialista országok közül csak a Német Demokratikus Köztársaság és Csehszlovákia előzte meg.
A társasági élet középpontjában azok álltak, akiknek már a kezdetek kezdetén volt tévéje. Dr. Bakó Imréék már 1959-ben vásároltak egy Oriont, s amikor a ma már nyugdíjas agrármérnök 1963-ban elköltözött otthonról, egy Kékes televízióval gazdagította a háztartást. Azóta – mint mondja – tizenkétszer költözködött, s nem őrizgeti a régi tárgyakat. De azért jól emlékszik arra, amikor egy orosz katona szinte bagóért eladott neki egy harminckétszer harminchármas, sárga, műanyag dobozos televíziót a hatvanas években.

Huszonketten ültek a tévés szobában

– Az oroszokkal mindenki csereberélt. Kikiabáltak a kerítésen, meg aztán lassan azért kiépültek a kapcsolatok. Ha jól emlékszem, például az agráriumban ez úgy működött, hogy orosz lányokat is kiküldtek sokszor a gazdaságba dolgozni. Az ő közvetítésükkel szervezték sokan az üzletet – emlékszik a győri dr. Bakó Imre.
– A hatvanas évek elején nagy szó volt a tévé. Amikor én megvettem a Kékest, a kétemeletes mosonmagyaróvári társasházban, ahol laktam, csak egy embernek volt rajtam kívül televíziója. Nálunk ezért igen nagy volt a társasági élet. Tíz-tizenöt ember is összegyűlt, elsősorban a foci- és kézilabdameccsekre. De furcsát mondok: ugyanígy számíthattam vendégségre a színházi közvetítések alkalmával. Nagyon szerettük a színházat, mindenki, nem tudom, hogy ezek hová lettek a tévéműsorból. Persze igen népszerű volt a kabaré Kabos Lacival, Latabárral. A legtöbben az első táncdalfesztiválra jöttek el. Huszonketten ültünk a szobában – emlékszik a ma már olyannyira távolinak tűnő időkre Bakó Imre. A tévézés így hasonlóan a presszóhoz, a bisztróhoz, a mozihoz és a bálhoz, az ismerkedés, még inkább a kapcsolattartás fóruma volt.
Bakó Imre másik szenvedélye, amely nyugdíjaskoráig elkísérte, a konyha szeretete. Az egyik receptmagazint több mint húsz éve járatja, s a polcai tele vannak a legrégebbi és a legújabb számokkal.
– Több százat őrzök a Magyar Konyhából. Mindegyik kedvenc tárgyam. Ezeken és a még korábbi szakácskönyveken keresztül nagyon jól lehet követni, ahogyan változott az ember igénye a konyhával szemben. A hatvanas években nem is számított ételnek, ami nem volt zsíros, fűszeres. Egy füstölt szalonna természetes velejárója volt a régebbi újságoknak. Ha az ember sokat lapozgatja őket, visszaemlékszik arra, hogyan nézett ki egy heti menü minden egyes átlagos családban, természetesen már a háborút követő nyomor után. A kedd és a csütörtök például főzeléknap volt. A szerda pedig a „valami leves és a valami péksüteményé". Pénteken bablevest és túrós tésztát evett a magyar, talán egészen az iskolái menzásoktól a nyugdíjasokig – emlékszik vissza a szakácskönyvek szerelmese.

Mexico, 1968

Látni fogjuk, hogy a beszélő tárgy lehet egészen személyes is, hiszen egyedül mi tudjuk, hogy ez a mozsár, az a mozijegy vagy az a gitárpengető mit hív elő az emlékezetünkből. Talán nem kell bemutatni a győri Hefter Lászlót, az ország egyik, ha nem a legelismertebb üvegművészét, akinek megannyi híres munkája mellett nevéhez fűződik például a budai Mátyás-templom csodaablakainak restaurálása. A műhelye is alig rejteget mást, mint kész vagy félkész munkákat, nyersanyagot, gépet, szerszámot és szakirodalmat. De ha jobban körülnézünk, a falon megakad a szemünk egy tárgyon, ami elüt minden mástól: egy faütő – pontosabban gyeplabdaütő, amire ezt írták hajdan: „Mexico 1968".
Nem nagyon reklámozom, de a magyar válogatottal is játszottam egyszer-kétszer – hökkent meg minket az új információval Hefter László, aki a hatvanas-hetvenes években a budapesti „Postás" gyeplabdacsapatával járt a bajnokságokra.

A görbe botosok és Kozma István

– Nem volt ez akkor sem egy népszerű sport, de mi imádtuk, akár az indiaiak és a pakisztániak, akiknek a gyerekkorához ez éppúgy hozzátartozik, mint nekünk a futball. Nem is véletlen, hogy mindig ők vitték el az aranyérmeket. Azért is büszke vagyok erre az ütőre, mert rajta van a hatvannyolcas olimpián nyert indiai válogatott aláírása. Természetesen nem tőlük kaptam személyesen, de nem hinném, hogy ma már sok ilyen gyeplabdaütő van a lakásokban – meséli Hefter László. A hatvanhárom éves üvegrestaurátor majdnem húsz évig sportolt, s még Győrből is eljárt az edzésekre, miután Budapestről ideköltözött.
– Görbe botosoknak hívtak minket. Csehszlovákiában, Lengyelországban is játszottunk. Emlékszem, egyszer összehozott minket a sors a Kozma Picivel, a birkózó világbajnokkal. Igen büszke volt az izmaira, vettük is a lapot: rákapaszkodtunk gúlában. Állta a sarat, de aztán ő következett: elkezdte próbálgatni a füvön a labdát, persze kisebb-nagyobb sikerrel. Sokat nevettünk vele.
– Ma is előfordul – igaz, nagyon ritkán –, hogy találkozom valakivel, egy idegennel, és kiderül róla, hogy ő is gyeplabdás volt. Ez aztán rögtön összekovácsol minket. Szóval ezért tartogatom ezt az ütőt. Mert ma már csak ez maradt a sportos múltamból.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Sziko boncasztala

Döbbenetes kiállítás nyílt Sopronban egy fiatal, Budapesten élő alkotó meghökkentő digitális… Tovább olvasom