Kisalföld logö

2017. 10. 16. hétfő - Gál 11°C | 22°C Még több cikk.

Berlini falat hozott emlékbe húsz éve

Juhászné Bársony Judit 1986-ban volt először Kelet- és Nyugat-Berlinben. Szívéhez nőtt a város, s szemtanúja volt az 1989-es, húsz évvel ezelőtti berlini faldöntés és történelmi változás folyamatának is. Egy egész doboznyi korabeli újság, fényképek sokasága és egy jókora darab a Berlint egykoron keleti és nyugati szektorra elválasztó legendás falból – a győri születésű, de hosszú évek óta Sopronban, majd Harkán élő Juhászné Bársony Judit ereklyéi ékesen vallanak arról a korról, aminek lezárulta meghatározó jelentőségű volt a XX. század történelmében: Kelet- és Nyugat-Berlin, illetve a két Németország egyesítéséről van szó.
– Szüleim ismerősei Köln mellett éltek, s 1986-ban, 17 éves koromban abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy meglátogathattam őket – kezdte történetét Judit, ma már kétgyermekes édesanya. – Kelet-Berlinbe repülővel utaztam, onnan mentem át Nyugat-Berlinbe, hogy felszálljak a Kölnbe induló vonatra. Életemben akkor jártam először Nyugaton. Megszerettem Berlint, noha számomra furcsa volt a város kettéosztottsága: nonszensznek tűnt az egész, s akaratomon kívül is megéreztem, lehetetlen állapotba csöppentem. A kelet-berlini tévétorony tetejéről még inkább szembeötlő volt a különbség: a keleti szektor szürkesége, kopársága éles ellentétben állt a nyugati városrész színes, villódzó csillogásával. Megjegyzendő, hogy a nyugatnémeteknek 25 DM-et kellett fizetni, ha átmentek Kelet-Berlinbe, a keletnémetek pedig egyáltalán nem látogathattak a túloldalra.

Judit azóta hatszor járt Berlinben, utoljára 1994-ben, s mint mondja, mindig mást és mást tapasztalt. Óhatatlanul is szemtanúja volt az egységesülést kísérő folyamatoknak, Berlin fejlődésének.


– Amikor 1989 novemberében a híradások a berlini fal ledöntéséről szóltak, úgy éreztem, ott a helyem – folytatta Judit. – Ez volt harmadik berlini utam. A faldöntés azokban a napokban inkább még csak új határátkelők megnyitását jelentette. A falból kiemeltek betonelemeket, de a tátongó réseknél szabályos útlevél-ellenőrzés zajlott. A november 9-i események után tíz új átkelőpontot nyitottak Kelet- és Nyugat-Berlin között, a december 22-én átadott Brandenburgi kapunál lévő átkelő pedig egyenesen állami ünnepnek számított. Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin, illetve az NDK között korábban összesen 25 átkelő volt. Az akkori decemberről is személyes élményeim vannak: még a falon posztoltak a keletnémet katonák, míg a nyugati oldal vasállványairól át lehetett látni az akkori NDK fővárosára. A fal előtt, a nyugati szektorban december elejétől egy dzsesszzenekar játszott folyamatosan: a zenészek elhatározták, addig muzsikálnak, amíg meg nem nyitják a kaput. Hogy aztán kitartottak-e vagy sem, azt nem tudom, de fantasztikus volt a lelkesedésük, a várakozás, hogy megtörténjék a fal lebontása. Az újonnan megnyitott tíz átkelőpont után 1990 januárjától még 9-et vágtak a falon. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezeket a keletnémet egyenruhások először megpróbálták visszatömni, de aztán látták, minden hiába. Mint az várható volt, 1989 novembere óta több százezer ember áramlott át Keletről a nyugati szektorba, s a határőrök nem bírták az iramot: a későbbiekben már csak találomra igazoltatták az embereket, nem is lehetett volna másképp az óriási tömeg miatt. Óriási eufóriának lehettem tanúja, hiszen hosszú időre elszakított családtagok, rokonok, barátok ölelhették meg végre egymást; nekünk, kívülállóknak is megható jelenetekben volt részünk, de a történteket igazából csak a németek képesek ésszel-szívvel felfogni. Pár hónapra rá, márciusban ismét kiutaztam Berlinbe. Akkor már tömegek bontották teljes erővel a hírhedt-híres falat, hogy legyen róla emlékük. A fal mentén pokrócokon jókora darabokat kínáltak belőle – magam is vettem egyet, 5 nyugatnémet márkáért –, s aki akart, katonai ruházatok, rangjelzések, szovjet sapkák, csizmák, kabátok között válogathatott. Pedig a szovjetek akkor még Berlinben tanyáztak. Megéreztem, itt a történelem visszavonhatatlanul fontos eseménysora zajlik, minderről naplót is vezettem. Emlékszem, egy kislány fején katonai tányérsapka volt, s ő is bőszen kínálgatta elmúlt évek relikviáiként portékáit. Különben a graffitikkel színesített berlini falból a különlegesen szép, művészi értékkel bíró falrészeket megőrizték: ezek ma már a világ számos pontján megtalálhatók, az Egyesült Államokban éppúgy, mint a Vatikánban.


A várva várt és óhajtott piacgazdaságnak megfelelően, s az emberi mohóság megnyilvánulásaként megkezdődött a berlini fal és a hozzá fűződő emlékek kiárusítása.

– Persze a változásoknak nemcsak a fényes, hanem az árnyoldalai is hamar felszínre kerültek. A buldózerekkel történő teljes faldöntés 1990. június 13-án kezdődött meg, s november végéig tartott. (Most hat falrészlet látható, amelyből egy a Reichstag melletti emlékpark része.) 1990. július elsejétől vezették be a valutauniót a két Németországban; a két országrész egyesítése 1990. október 3-án történt meg. A megelőző, illetve a közti hónapok érdekes időszakot hoztak a németek számára – részletezte Judit. – A keleti országrészben – így Kelet-Berlinben is – minden nagyon olcsó volt, a készleteket pedig nemes egyszerűséggel felvásárolták. A helyzet egyre súlyosbodott. Ezért olyan rendelkezéseket is kellett hozni, hogy élelmiszert és iparcikkeket csak a keletnémetek vehettek, személyi igazolvány felmutatása mellett. Amikor például cipőt akartam kifizetni egy boltban, s kiderült, külföldi vagyok, visszarakatták velem az árut. Óriásira duzzadt az áru- és valutacsempészet a valutaunió kezdetéig. De azt követően a keleti részen nagyon megdrágult az élet. Egy példát csak: pár hónap alatt először 4–5-szörösére, majd az eredeti tízszeresére nőtt a buszjegy ára. A berlini fal ledöntése és az egyesülés között alig egy év telt el, de nagyon gyors volt a váltás, s az egykori keletnémetek elkezdtek félni. Rengeteg munkahely szűnt meg, s a szocializmust megdöntő változások örömét beárnyékolta az aggódás. Még akkor is, ha a nyugatnémet márkát és a keletnémetek pénzét egy az egyben váltották be.


– Persze e történelmi pillanatképeket nem homályosítja el az ezt követő rendeződés – nyitja ki fotóalbumait Judit. – Nosztalgiatúraként tizenöt évvel ezelőtt mentem ki újra Berlinbe, akkor már beállt egyfajta ritmus, egységesebb kép fogadott, s a megosztottság – Berlin valamikori érdekessége – megszűnt. Annak viszont nagyon örülök, hogy e történelmi folyamatnak mégis részese lehettem – rakta vissza a berlini fal maradványát és a korabeli újságok sokaságát a nagy kartondobozba Juhászné Bársony Judit.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Pécs–Győr kulturális Expressz

A kulturális előváros cím levédése, egy civil ötlet hatékony megvalósítása lehet, 2010-ben mégiscsak… Tovább olvasom