Kisalföld logö

2016. 12. 07. szerda - Ambrus -4°C | 2°C

Az utolsó presszózongorista dala

Az eszpresszó nemcsak műfaj, hanem manapság a „csak a szépre emlékezők” menedéke is.

A középkorosztály szinte semmire nem gondol vissza ilyen egyetértő sajnálkozással, hiszen titkon mindenki az első szerelem helyszíneit keresi az ismerős sarkokon. Bereményi Géza szavaival élve „az utolsó eszpresszózongorista" még nincs hetvenéves, mégis: itthon már lassan húsz esztendeje kiment a divatból.

Gábor Zsazsa és Hódosi József
Nem véletlenül utaltunk a Cseh Tamás-dalokra. Két lemez készült Levél a nővéremnek címmel, az elsőt 1976-ban, a másodikat már 1994-ben adták ki. Az elsőben a „presszó" mint a dekadencia megtestesítője jelent meg, a puha elmerülés az éjszakában és a lecsúszott egzisztencia, akinek „asztalon pohárban" az összes érdemjele. Majd húsz évvel később már félelmetes aluljárók, metrókon motyogó háborodottak, koldusok és dúsgazdag, volt osztálytársak között ténfereg magányosan a zenész és végül megszólal mindennél búsabb hangon az, akit véletlenül felejtett itt a korszak: „Én vagyok az utolsó eszpresszózongorista." Ő az, akit kerestünk.

Műbőr ülőgarnitúra és Superfilt

A presszóból, a kor legjellemzőbb közösségi helyszínéből két fajtát különböztet meg a „Csak a szépre..." című könyv szerzője, Gál László. Az egyik a régi kávéház, a cukrászda és a bár keveréke volt. „Napközi időtöltés, baráti találkozók, traccspartik, szerelmes randevúk színhelye, ahol meleg étel nincs, legfeljebb hideg szendvics, de van sütemény, vannak italok, sláger a rum és a konyak (Cabinet, Dékány vagy Lánchíd), az üveges sör, palackos bor, és legfőként feketekávé, szimpla vagy dupla." A gyakran üveglappal és horgolt terítővel borított kisasztalok mellett gyönyörű kályhák ontják a meleget, csillárok szórják az intim fényt. Este élő zene, mindenütt ott a világító nagydob, a pulton kávéfőző gép mellett porcelán asztali lámpa színes burával. A másik változat már modernebb és kevésbé előkelő, ez a presszó és a bisztró keveréke. Erre gondolunk, amikor feldereng bennünk a rikító színű, műbőr bevonatú ülőgarnitúra képe. A hűtőpultból hideg ételt, többnyire virslit és kaszinótojást lehet rendelni. Itt jelenik meg elsőként élő zene helyett a múlt heti rovatunkban már felidézett wurlitzer.
 

A Fény, a Rába és a Gyöngyvirág

Győrnek is megvoltak a maga jellegzetes presszói: a Rába a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán, a Lelóczky a karmelita templom mellett, vagy a Gyöngyvirág a Baross úton, ahol sokáig élt a blokkos-pénztáros rendszer. A nyolcvanas években sok presszó és cukrászda már csak nevében viselte a műfajt, szép lassan egyszerű kocsmává, kopott asztalukhoz még ragaszkodó vendégek törzshelyévé változtak, s aztán átadták lelküket az örökkévalóságnak. A Lelóczky cukrászda helyén ma elegáns bár működik, a Rába helyén szintén. Ahol a Gyöngyvirág volt, most dirndlibe öltözött hölgyek árulják a fagylaltkelyheket és videotéka lett a Fény presszóból.

Szinte valamennyi élő zenés helyen megfordult a hatvanöt éves Hódosi József, akit önkényesen az utolsó eszpresszózongoristának kiáltottunk ki. Ő azon kevesek egyike, aki még ma is játszik az egyik győri vendéglőben, mivel zenészt – főként tanult zenészt – ma már nemigen alkalmaznak Győrben. A legtöbb dalt a Lelóczkyban játszotta, s élete egy meghatározó részét, akár a többi profi muzsikus, nem Magyarországon töltötte, hanem a németeknél. Erről is lesz szó.
Hódosi József ötvenhétben, kamaszként játszott először presszóban, amikor helyettesítenie kellett a zongoristát.

– Ez persze nem volt szabályos, apám értem jött zárórakor. Nem mehettem volna ugyanis haza egyedül este kilenckor. Ha akkoriban egy tizenhét éves fiút ilyen későn meglátott egy rendőr, azt azonnal bevitte. Sokat játszottam utána is a híres Karda–Nánási–Kaiser trióval és állítom, hogy ők használtak Magyarországon először play backet. Feljátszották a gitárt, a kísérőzenét a magnóra, ami igen nagy kincs volt és aztán arra zenéltek. Ez hatalmas újításnak számított.

Járom az utam a macskaköves úton

Hódosi József szerint tíz-tizenöt zenekara és nyolc-tíz cigányzenekara volt Győrnek a hatvanas években. Mindenhol élő zene szólt. Az ötvenes évek végén a legtöbb vendég filmzenét kért, igen népszerű volt például a „Kétszer kettő néha öt". Úgy emlékszik, orosz dalokat soha nem kellett játszani, annak ellenére, vagy inkább épp azért, mert nálunk ez unásig összekapcsolódott a rendszerrel. Csak jóval később, de már Düsseldorfban és Baden-Badenben lett a zongorista mindennapi kenyere a Kalinka vagy a Moszkva-parti esték. Ott falták az orosz dalokat, akárcsak a musicalt, Gershwint, a francia sanzonokat és a Lehár-operetteket.

– A Hegedűs a háztetőn németországi premierjét Düsseldorfban tartották. Én a darabot már megnéztem a barátnőmmel és nagyon tetszett a zene, de persze kottán még nem volt meg. A szállodában játszottam, amikor megjelent a főszereplő, Schmull Radovszky. Megismertem és gondoltam, megpróbálom fejből a „Ha én gazdag lennék" című dalt, hátha jól sül el a dolog. Úgy lett. Radovszky egy idő után nem bírta tovább: felpattant az asztalra, elölről játszatta velem és elénekelte a dalt. Hatalmas volt a siker. De örültek a zenémnek a Puskás Öcsiék is, ez már a kilencvenes években volt, szintén Németországban. Az ottani labdarúgó-szövetség hívta meg az aranycsapat tagjait. Én akkor mindig a „Járom az utammal" kezdtem délután háromkor. Puskás felkapta a fejét, mert ráismert a dalból, hogy magyar a zongorista. Este lejött Hidegkutival és Buzánszkival. Ott nem lehetett már alkoholt inni, de ők valahonnan elővarázsoltak egy láda tokaji aszút. Csak magyar dalt kértek, és végigmulattuk az éjszakát – emlékszik a zenész.
A „Járom az utam a macskaköves úton" tökéletes emléke a korszaknak, amelyből kifelé lábalván hódítani kezdett a rock and roll. Maga Hódosi József inkább az előadói zenét szerette, Elvistől is sokkal szívesebben játszotta a „Love me tender"-t, mint mondjuk a „Kék antilopcipőt".

Rádióról írták le a twistet

– Nem volt kottairodalma a slágereknek, ezért a bécsi rádiót hallgattuk. Akinek volt közülünk magnója, az felvette a nyugati zenét és leírta a dalt. A kis füzetkék kézről kézre jártak, így tanultuk meg mindannyian a twistet vagy a mambót. Mindenhol tele volt a táncparkett szombat este, hiszen akkor csak a vasárnap volt szabadnap – emlékeztet Hódosi József.
Visszaugrunk a jelenbe és ma is telt ház van hétvégeken, de a diszkóhoz vagy a rádiószolgáltatáshoz nincs szükség  zongoristára. Ahol Hódosi játszik, ott továbbra is főként musicalt és filmzenét kérnek, és a hatvanöt éves zenész folyamatosan újítja repertoárját. Ahogyan őrzi még magában a „Hulló levelek" akkordjait és futamait, úgy bármikor lejátssza az Oroszlánkirályt vagy a Titanicot. Egyedül a részegen nótázgató vendégeknek nem muzsikál, ha egy asztaltársaság szeszes ordibálásba kezd, szerződéstől függetlenül abbahagyja a játékot. Sajnos kevés hely van, ahol lehet zongorázni és annál is kevesebb, ahol megbecsülik ma a zenészt. Nem csoda, hogy az óbégató társaságokra pikkelni kezd az, akit figyelemmel és örömmel hallgatott Németország egyik legelőkelőbb szállodájában a spanyol királyi pár, a holland királynő, Michael Schumacher, Kissinger vagy Gábor Zsazsa. Hódosi József szerint egyébként amellett, hogy Magyarországon mindenütt végét járja az élő zene, Győr még speciális helyzetben is van. De nem most rontották el.

Miért nem kell a zenész?

 – A kollégáimmal nemrég egyetértettünk abban, hogy még az ötvenes-hatvanas években követték el a hibát. A zeneművészeti főiskolán le volt tiltva a dzsessz. Még Gershwintől is csak a Kék rapszódiát fogadták el zenének, azt is eleinte nagy duzzogva. A főiskolások ezért nem játszhattak szórakozóhelyeken, aki lebukott, az repült. Volt is olyan zenész, aki Pécsre került emiatt, ott ugyanis rugalmasabban álltak a dologhoz. A fiatalok vagy abbahagyták a tanulmányaikat, hogy pénzt kereshessenek, vagy az iskola mellett döntöttek, de akkor kiszorultak Győr vérkeringéséből. Ennek lett aztán a következménye, hogy igen sok helyen nem tanult zenészek játszottak és ez a mai napig érezteti hatását. Hiába próbáltuk meggyőzni a tanárainkat, hogy az olyan régi tánczenék, mint a menüett vagy a gavotte is valaha újnak számítottak, ezért nem szentségtörés haladni a korral. Ma már elfogadják a táncdalt, viszont most a magyar vendéglátónak nem kell a zenész – tűnődik az idő múlásán Hódosi József. Egyébként neki is egyre nehezebben megy a játék, sokat panaszkodik fájó kezére.

Pedig játszott már félig leszakadt ujjal is fiatalkorában, amikor elkapta kezét a marógép. Mert gépiparosnak tanult, s az is akart lenni, mivel azt jobban megfizették. De végül az „Indul az izmos munkásbrigád" helyett lágyabb dalokat választott ki neki a sors, s ezért úgy válhatott általa is boldog emlékké az eszpresszó, olyan titokzatos módon, ahogyan a szerelem szövődik a zenére.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Győri sebész sikere

Dr. Oláh Attilát, a megyei kórház sebész főorvosát a Magyar Tudományos Akadémia doktorává avatták. Tovább olvasom