Kisalföld logö

2017. 11. 20. hétfő - Jolán 3°C | 7°C Még több cikk.

Az előítélettől a holokausztig

Chilei diákok kezdeményezésére született vándorkiállítás érkezett a megyébe „Történelem a mának" címmel, amely a II. világháború alatt sokat szenvedett zsidó lány, Anne Frank és családja megpróbáltatásait mutatja be a 13 éves Anne szemszögéből.

Az utazótárlat november 7-ig ingyenesen látogatható Győrben, a Gyermekek Házában, majd ezt követően Sopronban. A kiállítást az elmúlt héten dr. Szakál Gyula történész, a Széchenyi István Egyetem docense nyitotta meg az alábbi gondolatokkal:


Gondolatok az emlékezetkultúráról


Európa legújabb kori történetében volt egy szörnyű korszak, amikor öt és félmillió embert öltek meg pusztán származása miatt. Megtanultuk, ismerjük a tényeket, talán még láttunk fényképeket a deportálásról, táborokról, de valahol itt meg is áll tudásunk ezekről a történésekről. A holokauszttal foglalkozó történészek (most már Európa szerte vannak intézetek is) őrzik, gazdagítják a tudást. De a társadalom különböző eresztékeibe mennyire tud leszivárogni, és ott milyen fogadtatásra találnak ezek az ismeretek. Azt sem tudjuk igazán, hogy az egymást követő generációknak mit jelentenek a holokauszt történelmi eseményei, az ekkor képződött traumák. A második világháborút átélt generáció már bizony idős. A mai középkorúaknak még a szülők mesélhettek, a fiatalabbaknak a nagyszülők. Egy- két évtized múlva bizony már a családi narratívákban sem lesz személyes emlékező.

Az emlékezet, annak területei és kultúrája igen sokrétű. Beszélhetünk egyéni, családi és közösségi emlékezetről. A szakemberek használják még az emlékezetkultúra és az emlékezetpolitika kifejezéseket. Mindezeket át és átszövik még az egyéni sorsok akkori és későbbi alakulása, a felejtés akarása, vagy képtelensége és a dokumentálás száraz ténye. Emlékezünk az áldozatokra (kell emlékezni, mondják a szakemberek és nem szakemberek), nem jó az emlékezés (igaz a felejtést sem ajánlja) véli napjaink egyik vezető történésze.

Mindenkinek más a sérelme esetleg a traumája. Térségünkben az 1940-es évektől közel három évtizedig rengeteg különböző típusú sérelem keletkezett. Csupán a mértékek és a határok voltak egészen mások. A sérelmek talán még összevethetők, a traumák azonban nem. Mit is jelent tulajdonképpen a sérelem és a trauma. Bő negyed évszázada Bibó István olvasásakor tettem föl magamnak egy kérdést: Vajon el tud-e egymással beszélgetni három édesanya? Olyan három anya, akik közül egynek a fiát németek ölték meg egy táborban, a másikét az oroszok elhurcolták „malenkij robotra" és nem élte túl, a harmadik fiú pedig a Don-kanyarban esett el. Figyeljünk a szavakra: megölték, nem élte túl, elesett és a sort még folytathatnánk. Mindegyik szó ugyanazt az eseményt jelöli, de mégis valahogyan más.

A sérelmeket tudományosan lehet elemezni, és össze lehet vetni, mondja egy további szakember. A traumákat azonban nem. Annyira egyéniek, családiak, hogy nem összemérhető másokéval. Egy holokauszt-túlélőtől hallottam: „Minden vagonnak meg volt a külön története". Hogyan indul a történet és hol áll meg a narráció? Ez „rögtön átsugárzik az egyénről a kisebb és tágabb csoportokra, az egész társadalomra". – Olvastam valahol egy megítélésem szerint igen optimista véleményt.

Sokan ismerik Freud nézetét a trauma következményének csökkentéséről: a kibeszélés, a szóval is megfogalmazott emlékezés, az átdolgozás egy feszültségcsökkentő feldolgozásban összegződik. A valóság azonban sokkal bonyolultabb, mint a tudomány. A második világháborút követő években egy pszichiáter házaspár (Alexander és Margareth Mitcherlich) könyvet írt a németek gyászra való képtelenségéről. Nem tudtak szembenézni azokkal a veszteségekkel, sérelmekkel, amelyeket, mint németek szenvedtek el, de azokkal a sérelmekkel sem, amit ők okoztak zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt.

A kiállítást dr. Szakál Gyula történész, a Széchenyi István Egyetem docense nyitotta meg.
A kiállítást dr. Szakál Gyula történész, a Széchenyi István Egyetem docense nyitotta meg.

De a holokausztot túlélő családokban sem volt jobb a helyzet. Az egyéni történetemet kinek beszéljem el? Sorstársaimnak – minek, hiszen ők is ismerik, átélték -, gyermekeimnek – minek zaklassam fel őket -, a kívülállóknak – minek, hiszem közömbösek, ha nem éppen gyűlölködőek. Ismertek azok a történetek, amikor valaki már felnőttkorában tudta meg, hogy zsidó. Korábban hiába kérdezte szüleit, hogy neki miért nincsenek nagyszülei, rokonai, mint a többi gyereknek. A válaszok mindig kitérőek voltak. Jeruzsálemben hallottam, hogy valaki Auswitzban járva, az ottani dokumentumokat forgatva tudta meg, hogy voltak testvérei.

Így érkeztünk el az áldozatok életéhez, egyéni narratíváihoz. A hátteret, a történetet tudjuk. Száraz évszámok, adatok. A fő elkövetőket név szerint ismerjük, német és magyar oldalon egyaránt. Kollektívan megnevezték a végrehajtókat, a segítőket is. A történések áldozati oldalról való megírása viszont teljesen vagy szinte teljesen hiányzik. Az áldozatok ugyanis alig-alig hagytak hátra kézzel fogható nyomokat, megfogható dokumentumokat a velük történt eseményekről.

Anna Frank jelenti azt a kevés kivételt, aki felülemelkedvén az egyéni és nemzeti sajátosságokon szimbolizál valami közöset. Életének minden mozzanatában (a bujdosástól, az elárulásuktól, a lágerektől, a halálától, a túlélő édesapa reménykedő kereséséig) behelyettesíthető lenne az öt és félmillió áldozat mindegyike.

Az utóbbi években mindig megkérdeztem hallgatóimat, mit tudnak a második világháborúhoz kapcsolódó történésekről, így a holokausztról. A tapasztalatok vegyesek, néha elszomorítóak. Anna Frankról illetve a naplójáról való tudás azonban változatlan. A magyar emlékezetkultúrában tehát megtalálta a helyét. Mert mit is jelent a magyar köznyelvben és a társadalmi közgondolkodásban ez a szinte teljesen ismeretlen szó. A „Gedenkkultur" kifejezést ismerik ugyan a történészek, de szélesebb körben - talán nem tévedek túl nagyot- még a történelemtanárok körében sem terjed el. A német nyelvben tágabb jelentése van az emlékezet szónak, mint a mi nyelvünkben. Kapcsolatban van a fájdalommal, a cselekvéssel, a szándékkal (ne várj másra, csinálj valamit), és az emlékeztetőül hagyott jelekkel. Az emlékezet szó a magyar nyelvben az én értelmezésemben inkább passzív, intellektuális tevékenység. Nálunk az ünnepségek jelentenek inkább tevőleges mozgósítást. Igen ám, de a szomorú dolgokat nem lehet ünnepelni. A kifejezés második tagjának a kultúra szónak lenne aktivitást motiváló üzenete, de ennek az eredeti jelentését sem ismerik szélesebb körben. A kultúra szó a latin agricultura ( földművelés) szóból származik. Ha gondosan művelem a földet, akkor lesz termés és lesz élet. Ha elhanyagolom, akkor megszűnhet minden. Így van ez az emlékezettel is, amit művelni, gondozni kell. És ezt ne valamilyen felsőbb és oly gyakran változó elvárásnak tegyük, hanem legyen rá az egyénekben és a kisebb közösségekben belső igény. És ez ne kizáró legyen, hanem befogadó és megértő. Így megférhetnek egymás mellett párhuzamosan traumák is.

Hogyan segíthet az emlékezetkultúra formálásában Anna Frank naplója? Mindenekelőtt a benne megfogalmazott és felmutatott emberi magatartással. A gyerekek nehéz, embert próbáló helyzetekben gyorsan válnak felnőttekké. Sokáig nem is akarták elhinni, hogy mindezt egy 13 – 15 éves kislány írta. És valóban a mai fiatalok szemével és tapasztalatával szinte felfoghatatlanok ennek az időszaknak a történései. Egy középpolgári család életében hirtelen megváltozik minden. Először menekülni kellett Németországból, majd 1942. június közepétől 1944. augusztusának elejéig egy szűk nehezen rejthető lakás válik két család otthonává, ami még egy további menekülttel bővül. Két évig élnek állandó rettegésben. Tudják, hogy minden órában az életük foroghat kockán. Sokszor lábujjhegyen járnak, nem merik kinyitni a vízcsapot. Az emberi tűrőképesség határáig jutnak. Mitől nagyszerű alkotás, Anna Frank naplója? Megható fölismerés, hogy nincsen benne gyűlölet. De, találkozhatunk benne humorral:
Idézet 1943. március 19-ének pénteki bejegyzéséről:

„ minden németek vezére beszélgetett a sebesült katonákkal. Szomorú volt végighallgatni. Körülbelül ezek voltak a kérdések és feleletek:
- Nevem Heinrich Scheppel
- Hol sebesült meg?
- Sztálingrádnál.
- Milyen sérülése van?
- Lefagyott a két lábam, és eltörött a bal csuklóm.
A rádió pontosan így közvetítette ezt a szörnyű bábszínházat. Úgy látszik, ezek a sebesültek büszkék a sebeikre. Minél súlyosabb a seb, annál nagyobb a dicsőség. Egyikük alig tudott szóhoz jutni a boldogságtól, amikor a vezérrel kezet szoríthatott (ha ugyan volt még keze)."

Egy kis mikrovilágot rendeznek be, ebben a lehetetlen állapotban. Anna nyelvet tanul, olvas, a fogorvos dolgozik, mindenki készül a szabad életre. Megjelenik a szerelem, a vélt vagy valós féltékenység. Olyan emberi módon próbálnak élni, mintha szabad világban lennének. Vannak segítőik, de vannak árulók is. Már csak hetek választották el őket a megmeneküléstől.

A napló az emberi kitartás és az emberség megtartásának a tárháza. Szüleim nemzedékének, nekem és a mai fiataloknak is üzen valamit, ami igen nagy bölcsességre vall egy alig 16 éves lányról.A legjobb példa erre a következő idézet.

„A politikai vélemények természetesen igen különbözőek lehetnek, és igazán természetes, hogy a nyomasztó háborús időkben mindenki politizál. De összeveszni rajta egyszerűen ostobaság."

Szeretném,ha így tekintenének erre a kiállításra és Anna Frank életére.

Győr, 2008. október 10.

Dr. Szakál Gyula

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nők és feketék a Capitoliumban

Tizenhét nap múlva választ Amerika, de már most biztos, hogy a végeredmény a maga nemében történelmi… Tovább olvasom