Győr-Moson-Sopron - kisalfold.hu

– Elképzelem, amint megcsörren a telefonja, s meghallja, hogy egy angol aukciós házban találtak egy eddig soha nem látott Munkácsy-képet, a címe Az elveszett gyermek, talán érdekli... Lázba jött ennél a képnél?

– Általában is lázba jövök. Ha egy kép ismert, akkor azért lehet tudni, miről van szó. De mivel rengeteg ismeretlen Munkácsy-kép bolyong a világban, így ezek még inkább lázba hozzák a gyűjtőket. Azonnal kell dönteni: érdemes rástartolni-e vagy sem.


– Ilyenkor a szívével vagy az eszével dönt?

– Megvannak a kötelező, jól bevált lépések: először egy szakértőnek szólok, aki megmondja, hogy igazi Munkácsy-kép-e, amit kínálnak – én ugyanis nem vagyok szakértő. Ha azt mondják, hogy igen, igazi, akkor elmegyek és megnézem. Ha még egyszer visszamegyek, akkor a kép már megnyert magának. S elkezdek alkudozni.


– Milyen alkusz? Keményen licitál?

– Üzletemberként elég sokat alkudtam már az életben, itt igyekszem rövidre zárni: felajánlok egy normális összeget, ami elfogadható az eladónak és nekem is.


– A kedden Győrbe hozott „Az elveszett gyermek"-nél mi fogta meg?

– Az ismeretlen képek mindig is érdekeltek, s anélkül, hogy nagy szavakat használnék, azért elmondható, hogy a következő Munkácsy-albumban már megjelenhet egy olyan fénykép is „Az elveszett gyermek"-ről, ami színes... Eddig ugyanis csak egy XIX. századi, megkopott fotóról tudhattuk egyáltalán, hogy létezik. Háromszázra becsülik a „lappangó" Munkácsy-képek számát a világban, most már képletesen csak kettőszázkilencvenkilenc van...


Visszaakasztom az eredeti helyükre

– Na jó, nem kertelek: a legjobban az érdekel, hogy ezek a képek, amelyeket mi legfeljebb a tárlaton, biztonsági őrök társaságában láthatunk, a New York-i lakása falait díszítik? Felébred, s együtt nyújtózik az Ásító inassal?

– Na, ez jó kérdés, ugyanis az Ásító inas még nem volt Amerikában, hiszen amióta megvásároltam, Magyarországon mutattam be kiállításokon. De a kérdésére válaszolva, igen, ezek a képek vissza fognak kerülni a New York-i otthonomba, szépen visszaakasztom az eredeti helyükre, annak a néhány újnak pedig, amelyet időközben vásároltam, remélhetőleg találok helyet a lakásban...


– Amikor amerikai ismerőseit meghívja vacsorázni vagy egy házi fogadásra, tart egy gyors tárlatvezetést is Munkácsyból?

– A baráti köröm már látta ezeket a képeket. Nyilván nem szokványos a helyzet, de a családommal megszoktuk a képeket, hiszen velük élünk. Van, hogy napokig nem használjuk valamelyik szobát, s csak azért nem nyitunk be, hogy egy képre ránézzünk.


– Munkácsyt meg lehet szokni. Ízlelgessük csak...

– Igen, Munkácsyt meg lehet szokni. Persze, az ember elgondolkodik egy-egy kép előtt, ilyen előfordul, de olyan, hogy bemegyek a szobába, mert azt a képet akarom látni... olyan velem már nem nagyon fordul elő.

V. Pákh Imre a gyűjtők szenvedélyével és az üzletemberek magabiztosságával szereti Munkácsyt. Fotó: Bertleff András

Egy jó Munkácsy egymillió dollár

– Nem Munkácsyval kezdte a gyűjtést?

– Nem.


– Emlékszik arra a pillanatra, amikor először rácsodálkozott egy Munkácsy-képre?

– Gyerekkoromban is szerettem, de a gyűjtéshez az kellett, hogy nagyon sok kép – már Munkácsy életében – kivándoroljon Amerikába. Az elején nem voltak ennyire drágák a festményei, mint most, ehhez a magyar vándorkiállítás sikere is hozzájárult. Más kérdés, hogy én is ezeken az árakon vásárolhatok már csak...


– Nem leszek szemérmes: mennyibe kerül egy Munkácsy-kép?

– Egy jó Munkácsy egymillió dollár. Ezt ráadásul itt, Magyarországon fizették ki érte.


– Várjon, ön volt ez a vásárló?

– Nem. Az ugyanis egy védett kép volt – s rajta kívül még kettő másik is, amit akkor árverésre bocsátottak –, vagyis olyan, amit nem lehet kivinni az országból. S mivel akkor még nem rendelkeztem ingatlannal Magyarországon, s minden képet kivittem Amerikába, ezért nem licitálhattam. Most azt mondom, hiba volt elszalasztani ezt a lehetőséget...

– A szavába vágtam, amikor a gyűjtőszenvedély kialakulásáról beszélt. Hogy is volt akkor Munkácsyval a helyzet?

– A kilencvenes évek elején több fontos Munkácsy-kép jelent meg az amerikai piacon. Én addig nagyrészt francia és olasz festőktől vásároltam, míg megláttam egy hihetetlenül csodálatos Munkácsy-képet. Megvettem az elsőt, aztán valahogy belejöttem. Hamarosan megindult az aukciós élet Magyarországon is, s én ráálltam a XIX. századi magyar művészekre. Bár nemcsak Munkácsyra, de azért elsősorban őrá.


Szerette a fényűzést

– Amikor mások akarják megmagyarázni v. Pákh Imre és Munkácsy Mihály nem szokványos viszonyát, nagyon hamar megtalálják a választ: hát persze, ugyanott, Munkácson születtek! Tényleg ilyen egyszerű a válasz?

– Biztos, hogy van ilyen oka is. A lokálpatriotizmus mindig bennem volt; büszke voltam, hogy én ott születtem, ahol ez a nagy magyar festőművész is.


– Ezenkívül is van közös pont?

– Hú, de nehezet kérdez. Ezen el kell gondolkodnom, mert még senki nem tette fel nekem ezt a kérdést és én sem magamnak... A nagyapámnak az egyik unokatestvére lapkiadó volt, s neki dolgozott Munkácsy. Ez például egy közös pont.


– De én nem erre gondoltam.

– Tudom, de tudja, mit, ha legközelebb találkozunk, választ adok, mert gondolkodnom kell rajta.


– Jó, szaván fogom.

– Tudja, valószínűleg más választ adok akkor, mintha most rögtönöznék egyet önnek. Ugyanis jelenleg tanulmányozzuk Munkácsy levelezését, s olyan dolgokra jövünk rá, amiket eddig nem nagyon tudtunk a festőről.


– Mondjon egyet!

– Munkácsy szerette a fényűzést, a nagy partikat...


– Persze, a felesége miatt, aki egyesek szerint a végtelenségig kiszipolyozta Munkácsyt, csak hogy teljen a fényűző életre.

– Igen, így tudtuk eddig. De nem igaz, hogy utálta ezeket a partikat, a fényűző életet, s inkább visszahúzódott volna. Szerette, élvezte ezt az életstílust.


– S eljön az az idő, amikor lehet beszélni a „bulizós" Munkácsyról, vagy hogy a szomorú véget mondjam, az „őrült" Munkácsyról?

– Én nagyon hiszek abban, hogy helyre tudjuk tenni, s az őt megillető helyre kerül a művészettörténetben is. Az emberek megismerhetik a zseniális művészt és annak emberi arcát is. Rengeteg könyv jelent meg róla, de olyan, mint amilyet mi most szeretnénk, még biztosan nem. De leszögezem, számomra továbbra is ő a legnagyobb magyar festő.
Ez a kép látatlanban is megérte


– Nem akarok ünneprontó lenni, de a gazdasági válság óta sok olyan történetet hallunk amerikai milliomosokról, akik tönkrementek. Minek kellene ahhoz történnie, hogy eladja valamelyik Munkácsy-képét? Mert gondolom, ha nagyon megszorulna, nem ezekkel a képekkel kezdené...

– Valóban nem, de már csak azért sem, mert a gyűjteményem legnagyobb erénye éppen az, hogy egyben van. Valaki mondta, hogy minden jó magángyűjtemény előbb-utóbb egy múzeumban köt ki. Nem elképzelhetetlen az én esetemben sem, de ez attól is függ, hogy a két gyermekem – akik még fiatalok – mennyire szeretik majd meg a Munkácsy-képeket. Én őszintén gondolom, hogy művészete a nemzet tulajdona, s nálam ez a néhány kép csak ideiglenesen van letétbe helyezve. Előbb-utóbb visszakerülnek majd az őket megillető helyre.


– Nem titok, hogy végig az új kép mellett beszélgettünk, s én láttam, hogy néha azért rápillantott. Muszáj megkérdeznem: mennyi ideig nézte „Az elveszett gyermek"-et, mielőtt megvásárolta?

– Na jó, elmondok egy titkot: én ezt a képet látatlanban vettem. Egy fényképen láttam csak, nem mentem el Londonba megnézni. Ilyet még soha nem csináltam. S tudja, mi az érdekes? Ez nem egy olyan kép, amelybe az ember elsőre beleszeret. Besötétedett, ahogy nem egy Munkácsy-kép, de egy jól megvilágított helyiségben életre kel. Csodálatos...


– Bármit kért volna az angol tulajdonos, v. Pákh megveszi...

– Hát... Most már nem tudja meg, de valóban: adtam volna érte többet is.
(Az interjú már véget ért, amikor v. Pákh Imre még egy mondattal odajött hozzánk: „Tudja, minden olyan Munkácsy-képre, amelyet nem vettem meg, mert sajnáltam rá a pénzt, most már azt mondom: hiba volt. Meg kellett volna vennem.)

Nem a show-biznisz tette naggyá Az amerikai Népszavának v. Pákh Imre Munkácsy sikeréről azt mondta: „Megmagyarázhatatlan, de valami lappangó, ősi nemzeti büszkeséget ébreszt Munkácsy a magyarokban. Munkácsy személyiségében van valami őserő: szegény családból származott, de alacsony sorból ki tudott törni. Valami olyasmit mond a ma emberének, hogy mégsem a származás számít, ha valakinek istenadta tehetsége van és elegendő bátorsága, akkor sokra viheti. Mai kifejezéssel hollywoodi sikertörténet az övé, de egy kicsit mégis más. Őt ugyanis nem a show-biznisz tette naggyá."

Műgyűjtő születik Az elismert New York-i üzletember és műgyűjtő 1950-ben született Munkácson, ott, ahol egy bő évszázaddal korábban Munkácsy Mihály is meglátta a napvilágot. Kezdetben, szentpétervári arab szakos egyetemi hallgatóként régi orosz ikonokat gyűjtött. Mint sikeres fiatal üzletember, már Amerikában, a XVI–XVIII. századi holland festészet „aranykora" ragadta meg a figyelmét, az akkor vásárolt képek egy része ma is a birtokában van. A nyolcvanas években kezdett XIX. századi festményeket vásárolni, előbb kiváló francia mesterek (Courbet, Corot) munkáit, majd, miután egyre gyakrabban jött Budapestre, a klasszikus magyar festők alkotásait is. Ezekben az években került be a gyűjteménybe id. Markó Károly, Paál László, Mednyánszky László, Rippl-Rónai József, Lotz Károly egy vagy több jeles alkotása. Az igazi szenvedély azonban Munkácsy maradt. A Munkácsy-képek ma a kollekciója egyharmadát teszik ki. 2002-ben megvásárolta a Golgotát, és azonnal hozzájárult, hogy a zseniális alkotás továbbra is látható legyen a debreceni múzeum állandó kiállításán, a Krisztus Pilátus előtt és az Ecce homo mellett. Nevében a v. a „vitéz" rövidítése, Pákh Imre ugyanis a rend tagja.