Kisalföld logö

2016. 09. 25. vasárnap - Eufrozina, Kende 11°C | 21°C

Apámtól kísértve

Életrajzi könyvében Barack Obama a rasszizmus és a kábítószer mellett arról is ír, hogyan hagyta el az apja őt, azt a férfit, aki most Amerika elnöke lehet.
Néhány hónappal a 21. születésnapom után felhívott egy idegen. Akkoriban New Yorkban laktam, egy kicsi lakásban, ahol ferde volt a padló, és nem működött sem a fűtés, sem a csengő. A telefonvonal recsegett. „Barry? Barry, te vagy az? A nagynénéd vagyok, Jane, Nairobiból. Hallasz? Figyelj rám, Barry, az apád meghalt egy balesetben."
Ennyi volt. A vonal megszakadt, én pedig mélységes szomorúságot éreztem, miközben az égett tükörtojás szaga úszott be a konyhából, fokozva bennem a veszteség érzését.

Barack Obama

Halála idején az apám inkább mítosz volt, mint valódi ember. Engem és az anyámat 1963-ban hagyott Hawaiin, amikor még csak kétéves voltam.
Gyermekként azokból a történetekből ismertem, amiket az anyám és a nagyszüleim meséltek róla. Mindegyiküknek megvolt a maga kedvence, amit gyakorta elmondott újra és újra.

Obama apja
A történeteket, amiket hallottam, jól elraktároztam magamban, ahogyan azt a néhány fotót is, amelyek apám után maradtak a házban.
Apámról a saját emlékeim ott kezdődnek, amikor az anyámnak udvarolni kezdett egy férfi, aki később feleségül is vette. Ekkor már tudtam mindenféle magyarázat nélkül, miért rakták el a fotókat szem elől. Apám afrikai volt, a Victoria-tó partján született a Luo törzs tagjaként. Az apja kecskepásztor volt, neki segített, miközben a brit kolónia által alapított iskolába járt. Nagy reményeket fűztek hozzá. Végül ösztöndíjat nyert Nairobiba, ahol kiválasztották: az Egyesült Államokba küldték, hogy tanulmányozza a nyugati technológiát, és annak birtokában visszatérjen szülőföldjére, hogy egy új, modern Afrika születhessen.
1959-ben, 23 évesen érkezett meg a Hawaii Egyetemre mint az első afrikai hallgató. Ökonometriát tanult, és három év alatt az osztály élvonalába került.

Az orosz nyelvi kurzuson találkozott egy 18 éves, szégyellős lánnyal. Egymásba szerettek. A lány szülei először nem bíztak benne, végül azonban megnyerte őket sármjával és intellektusával. Egy újabb ösztöndíjat kapott, hogy a PhD-jét a Harvardon végezze el, de a támogatás nem volt elég arra, hogy magával vigye a családját – legalábbis nekem ezt mondták.

Így hát különváltak. Itt a családi album bezárult. Bennem pedig mindez a veszteség érzetét keltette.

Az, hogy az apámra senki sem hasonlított körülöttünk – fekete volt, mint a szurok, az anyám pedig fehér, mint a tej –, erősen megmaradt az emlékeimben. Volt azonban egy probléma: hiányzott az apám. Semmi, amit az anyám vagy a nagyszüleim mondtak, nem tudta elhomályosítani bennem ezt a vitathatatlan tényt. Mert a családi történetek nem adtak választ arra, miért ment el. Nem magyarázták meg, milyen lett volna, ha marad.

Később is sok kérdés felmerült bennem. Miért menekült el az apám? De amikor hatéves lettem, megelégedtem azzal, hogy ezt a misztériumot érintetlenül hagyom. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy felismerjem: szükségem volt arra, hogy tartozzak valahová.
Obama anyjával és Maya húgával

1960-ban, amikor a szüleim összeházasodtak, a fajkeveredés bűncselekménynek számított az Egyesült Államok szövetségi államainak több mint felében. Délen az apámat valószínűleg kikötözték volna egy fához amiatt, mert szemet vetett az anyámra. Habár az északi államokban kifinomultabban kezelték ezt az ügyet, a merev tekintetek és a pletykák bizonyára arra sarkallták volna az anyámhoz hasonló nőket, hogy az abortuszt válasszák.

6 és 10 éves korom között Indonéziában éltem, ahová anyám a második férjével költözött. Amikor visszaküldtek tanulni Hawaiira a nagyszüleimhez, az osztálytársaim olyan rikoltozással fogadtak, ahogyan a majmok szoktak kiabálni. Egy vörös képű fiú azt kérdezte, hogy az apám eszik-e embereket.

Egy napon a Life magazinban megjelent egy sötét bőrű férfi képe, aki megpróbálta lehámlasztani a bőrét. Kémiai kezelést kapott, ami végül rosszul sült el, és a bőre foltossá vált. Elképzeltem más színes bőrű gyerekeket akkor és most, ahogyan hasonló élményen mennek keresztül.
Talán a gyerekek számára könnyebb, ha a rossz híreket kis adagokban kapják, ezzel megengedik nekik, hogy kiépítsék a védekezést maguk körül – habár azt hiszem, én azon szerencsések egyike voltam, akinek a gyermekkora sokáig eltartott.

Amikor 10 éves voltam, az apám karácsonykor meglátogatott minket. Eljött hozzánk Afrikából. Egy hét után úgy gondoltam, jobban szeretem a tőlem távol lévő apámat. Ahogyan az anyám, ő is újra megházasodott. A testvéreim – négy fiú és egy lány – Kenyában élnek. Túl sok mindent kellett volna mondani, túl sok mindent elmagyarázni. És most, amikor szeretném felidézni magamban az apám szavait, úgy tűnik: helyrehozhatatlanul elvesztek.

A kisfiú Obama

Többnyire képzeteket hagyott rám. Emlékszem, álltunk a karácsonyfa előtt és pózoltunk egy fényképhez, ez volt az egyetlen felvétel, amelyen együtt szerepelünk. Én egy narancssárga kosárlabdát tartok a kezemben, amit apámtól kaptam, ő pedig azt a nyakkendőt mutatja, amit én vettem neki.

Egy hónapig maradt, aztán elment.

A következő öt év békés volt, a megszokott rítusokkal, amit Amerika az amerikai gyerekektől elvár: másodállás egy hamburgerláncnál, pattanás és autóvezetés-órák.

Anyám különélt indonéz férjétől, Lolótól, és visszatért Hawaiira a húgommal, Mayával.

Görcsös harcba kerültem. Próbáltam felnőni úgy, mint egy fekete férfi Amerikában. Senki sem tudta azonban körülöttem, hogy ez mit jelent.
Az érzés, hogy valami nem volt teljesen rendben, velem maradt, és mindig eszembe jutott, ha egy lány beszélgetés közben azt említette, mennyire szereti Stevie Wondert, vagy egy nő azt kérdezte a szupermarketben, hogy kosárlabdázom-e.

Honnan illesztettem mindezt össze?

Felnőttem ahhoz, hogy megpróbáljam kibogozni, ami – nem általam – összekuszálódott. Megtanultam, hogy ne foglalkozzam a dolgokkal. A marihuána segített, meg az ivás, és talán egy kis kokain is, amikor módomban állt. Heroinról nem volt szó, habár a barátom, Micky, a potenciális kezdeményező túlságosan buzgón kínálgatta nekem. A munkahelyén próbáltuk ki. Amikor kihúzta a tűt, láttam, ahogy ott áll a hűtő előtt, hatalmas rúd szalámik és sült marhahús veszi körül, és akkor egy gondolatbuborék ugrott a fejem mellé, ragyogó és kerek, mint egy gyöngy, és az jutott eszembe, hogy meg fog állni a szívem.
Narkós. Ez az, ami lettem: beteljesítettem a fiatal fekete férfi végzetét.
Eszembe jutott: ha nem fejtjük meg, mi az, ami földre kényszerít bennünket, akkor végül csak az marad, hogy nevetünk a világ folyásán, és ha végignézünk rajta, mindenütt álszenteskedést és olcsó moralizálást látunk.

Akkoriban így láttam magamat.

Barack Obama fiatalon

Később, a középiskola utolsó évében az anyám bemasírozott a szobámba. A barátomat, Pablót letartóztatták. Biztatóan mosolyogtam anyámra, és megpaskoltam a kezét, mondván, ne aggódjon, nem fogok hülyeséget csinálni. Ez általában hatékony taktika volt, egyike azoknak a trükköknek, amiket megtanultam. Az emberek elégedettek voltak, ha az ember udvarias volt, mosolygott, és nem tett hirtelen mozdulatot. Sőt, több mint elégedettek voltak: megkönnyebbültek – mintha kellemes meglepetésre bukkantak volna egy jól nevelt fekete fiú személyében, aki egyáltalán nem tűnt soha dühösnek.

Csak az anyám nem tűnt elégedettnek. Leült, belenézett a szemembe, tanulmányozta az arcom, és gyászos képet vágott.

– Nem aggaszt, hogy egyáltalán nem törődsz a jövőddel? – kérdezte. – Az egyik barátodat épp most tartóztatták le drogterjesztésért. Az osztályzataid egyre rosszabbak. Nem foglalkozol azzal, hogy jelentkezz az egyetemre.

Az anyám legrosszabb félelmei nem múltak el. Végül szerencsésen elvégeztem az iskolát, sőt, a jelentkezésemet több elismert egyetemen is elfogadták. Később jogot tanultam a Harvardon.

Végül az anyám – méhnyakrákban halt meg 1995-ben – elmondta nekem az igazat arról, hogy mi történt közte és az apám között.

– Tudod, nem az apád hibája volt, hogy elment – mondta. – Én váltam el tőle. Amikor összeházasodtunk, a nagyszüleid nem voltak túl boldogok emiatt, de aztán úgy gondolták, ez a legjobb, amit tehettünk. Aztán Barack apja – a nagyapád, Hussein – írt egy hosszú, komisz levelet, hogy nem egyezik bele a házasságba. Nem akarta, hogy egy Obama vére fehér nő vérével keveredjen, mondta. Elképzelheted, a nagyszüleid hogyan reagáltak minderre. És volt még egy másik probléma is: az apád első felesége. Az apád azt mondta nekem, hogy már elváltak. De ez egy falubeli esküvő volt, ezért nem is volt róla papír. Így nem is válhattak el.
Anyám egy pillanatra elhallgatott.

– De mégis működhetett volna. Két ösztöndíjat is kapott, az egyiket New Yorkban, és ez fedezte volna mindhármunk megélhetését. Ő azt mondta: a Harvard csak az ő költségeit fedezi, hogyan utasíthatná vissza a legjobb képzést? Ez volt minden, amire gondolt. Magára, és arra, hogy a legjobbat akarta.

Anyám elnevette magát.

– Mondtam neked valaha, hogy elkésett az első randinkról? Arra kért, hogy találkozzam vele az egyetemi könyvtár előtt délután egy órakor. Amikor odaértem, nem volt ott. Szép nap volt, így leültem a padra és elszunyókáltam. Nos, egy órával – igen, egy órával! – később megérkezett néhány barátjával. Felébredtem, és hallottam, amint apád azt mondta: „Látják, uraim, mondtam, hogy rendes lány, és meg fog várni engem."

Anyám megpróbált segíteni nekem – a fiának. És olyan volt az arca, hogy arra néhány hónappal később, 1982-ben is emlékeztem, amikor felhívtam, hogy megmondjam neki: apám meghalt. Hallottam, hogy a telefon túlsó végén, messze tőlem sírni kezdett.

Obama-szuperkedd: A szuperkedden Obama Chicagóban öleli meg feleségét, Michelle-t, miután győzött Illionis államban.

Nem mentem el a temetésre, de később elmentem Kenyába, hogy találkozzam a családom többi tagjával. A látogatásom alkalmával rájöttem, apámat a kormány besározta, és elveszítette az állását a Turisztikai Minisztériumban. Inni kezdett.

Egész életemben egyszerű képem volt az apámról, olyan, ami ellen néha lázadtam, de soha nem kérdőjeleztem meg. A briliáns hallgató, a zseni barát, a talpig becsületes vezető – mindez az én apám volt. És ennél több is.

Az, hogy az apámról álmokat szőhettem, megmentett engem a kétségbeeséstől. És ő meghalt. Ne tudja már nekem megmondani, hogyan éljek.

Egy évvel a halála után álmodtam vele.

– Barack, mindig el akartam mondani, mennyire szeretlek – mondta. Álmomban kicsinek tűnt a karjaimban, mint egy fiú. Felébredtem, és sírtam. Ezek voltak az első érte ejtett könnyeim.

A Londonban élő amerikaiak közül sokan Obama Barackot támogatják.

Eszembe jutott a látogatás, a kosárlabda, amit ajándékba hozott nekem, és az, hogy hogyan próbált megtanítani táncolni. És felismertem, talán életemben először, hogy a hiánya és az az erős kép, amit őriztem magamban róla, erős bástya volt, ami segített abban, hogy felnőjek és elviseljem a csalódásokat.

(A szöveg a Dreams From My Father: A Story Of Race And Inheritance by Barack című könyvből származik.)
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Négyesélyes a győri Evita

Az Evita próbái augusztus végén kezdődnek a Győri Nemzeti Színházban, a bemutató tervezett időpontja… Tovább olvasom