Kisalföld logö

2018. 01. 24. szerda - Timót -1°C | 6°C Még több cikk.

Angyali és pokoli történetek

A győri Hajnalcsillag Baptista Gyülekezet meghívására a megyeszékhelyen tartott nyilvános beszélgetést Szenczy Sándor, a Magyar Baptistaszolgálat vezetője és Vujity Tvrtko, a Pokoli történetek riportere.
A Bisinger sétányi imaházban a két tűz-víz ember közös bevetéseikről, a háború pusztításáról és a hétköznapi, szeretetre méltó hősökről mesélt a népes közönség előtt.

Sopron és Rakamaz két külön bolygó

Szenczy Sándor: – Tvrtkóval legelőször egy szeméthegyen, Pakisztán és Afganisztán határán találkoztunk. Egy olyan városban, amit Pesavarnak hívnak és minden tíz gyermekből nyolc meghal kolerában vagy tífuszban. Az a küldetésem sikerrel zárult, de sajnos nem mindig érünk haza épségben. 2000. április 30-án a Baptista Szeretetszolgálat háromkamionnyi segélyt vitt Csecsenföld fővárosába, Groznijba. Abba a városba, ahol még a romokat is lebombázták. Megérkeztünk Groznijba, az őreinket elhelyeztük a barakkok előtt, mire azonnal lőni kezdtek ránk a lázadók. Gépfegyverekből és aknavetőkből tüzeltek a telepre, ágyak alatt húztuk meg magunk. Nem sokat aludtunk az éjszaka, s reggel arra mentünk ki, hogy agyonlőtték az egyik munkatársunkat. 19 éves fiú volt. Ekkor rám szakadt egész Groznijnak, a háborúnak, a kilátástalanságnak, a vérnek, a gyűlöletnek, a bűnnek minden súlya, terhe. Emlékszem, rohangáltam Groznij utcáin, s azt üvöltöztem: miért lőtték szét egy 19 éves fiú fejét? Mit tehetek most én? Hogy fogom megmondani az anyjának? Életemben először gondoltam arra, hogy az ember velejéig gonosz, s nem érdemli meg a segítséget. Nagyon különös eset történt ekkor. Tíz éve még 500 főből állt a grozniji baptista gyülekezet, s akkorra már csak tizenhárom öreg néni maradt életben közülük. Többségüknek elrabolták az unokáit, s eladták őket a ma is működő rabszolgapiacon. De ott a romok között tizenhárom öreg baptista néni élt. A lelkipásztort elrabolták, a diakónust lefejezték, s a fejét kirakták a piactérre. A nénik kijöttek a kövek közül, s amikor megtudták, hogy lelkész vagyok, akkor egy idős mama, Olgának hívták, letérdelt előttem, s elkezdte a kezemet csókolgatni. Azt mondta: „Három éve nem járt itt lelkész. Prédikálj nekem."

Vujity Tvrtko: – Amikről mesélsz, igazán emberi históriák. Nem beszélve arról, hogy cseppet sem mulatságos történetek, amiket felelevenítesz. Ellentétben az amerikai God Channel televízió prédikátoraival, akiknél viccesebbet keveset láttam életemben. Megjelenik egy prédikátor, akárcsak te. A kezében szorongatja a Bibliát, s sorolja a szebbnél szebb emlékeit: ő is meggyógyult, meg ő is meggyógyult, meg emberi hatalommal ez nem érhető el, ehhez Isten kell. Így megy ez negyvenöt percen át, míg a végén jobbnál jobb ajánlatokkal nem kezdi el bombázni a prédikátor a nézőket, mint például ha most rendelnek huszonöt dolláros Bibliát, akkor ingyen bőrkötést kapnak hozzá.

Sz. S.: – Én tudok neked tízért is szerezni, extra bőrkötésben. (Nevetés a teremben.)

V. T.: – Nekem az egyik leggyakrabban idézett mondatom, hogy minden gyermek egyenlőnek születik. Ez tuti nem igaz. Ennél hamisabb példabeszédet kevésszer hallani. Végigjártam két különböző lepratelepet, s tudom, hogy azoknak a romániai gyerekeknek nemhogy egyetemre nincs esélyük bekerülni, de még tiszta vizet inni se nagyon. Higgyék el, hogy a Nyírségnek a legelmaradottabb települései és Győr-Moson-Sopron leggazdagabb városai között olyan hatalmas a szakadék, hogyha Rakamaz városát letennénk Sopron mellé, akkor sem egyik, sem másik város lakói nem értenék, mit keresnek ők egy országon belül.

Hajlongani Észak-Koreában

Sz. S.: – Én úgy hiszem, hogy vannak szituációk, amikor inkább az ember megöleti magát, mint hogy megtagadja a hitét. A feleségemmel pár éve kint jártam Észak-Koreában abban az árvaházban, ami a Rákosi Mátyás Kórházzal szemben fekszik. Ott, ahol hosszú évek után elértük azt, hogy félévente ne cserélődjék ki 180 gyerek. Magyarán félévente ne haljon meg 180 gyermek. Úgy mínusz 20 fok körül mozgott a hőmérséklet az árvaházban, fűtés semmi, miközben bent másfél-két éves pici babák a saját vizeletükbe fagyva feküdtek a földön. Az egyik kisgyerek kikandikált a takaró alól, mire a feleségem odaszaladt, s felvette a kezébe. Rám nézett Kati, s azt kérte, hogy vigyük el ezt a kislányt. Közben három-négy ügynök állt körülöttünk ugrásra készen, nem tehettem mást, mint kivettem a kezéből a gyereket, s visszatettem az ürüléktől koszos földre. Ezt követően nem volt könnyű utunk. Szokás szerint elvittek bennünket a mauzóleumba, ahol tisztelegnünk kellett Kim Ir Szen nagyvezér bebalzsamozott holtteste előtt. Mielőtt odaértünk volna az üvegkoporsóhoz, Kati elszántan azt dörgölte az orrom alá: „Nem fogok meghajolni előtte." Szerencsénkre az észak-koreai ügynökök a szeretett elvtárs előtt mindig olyan lelkesen hajlongnak, hogy azt észre sem veszik, ha épphogy megmoccanunk.

V. T.: – Én csontig behajoltam Kim Ir Szen szeretett elvtárs előtt. (Nevetés a teremben.) De annyira, hogy a derekam alig jött vissza. A koporsó előtt négyszer kell meghajolni, négy különböző oldalról. Sőt, még a Honeckertől kapott Mercedes előtt is meghajoltam.

Sz. S.: – Ilyenkor szoktam azzal bosszantani, hogy egy húszperces riportért mindenre képes. (Ismét nevetés.)

V. T.: – Sőt, Sándor barátom ilyenkor szokott azzal is előhozakodni, hogy egyszer majdnem sikerült megsemmisítenem a Baptista Szeretetszolgálat több mint tízéves munkáját Észak-Koreában. Történt, hogy a Kim Ir Szen-emlékmúzeum végén az a megtiszteltetés ért, hogy beírhattam a vendégkönyvbe. Szó szerint a következő mondatokat vetettem papírra: „Nagyon boldog vagyok, hogy végre megnézhettem ezt a csodálatos kiállítást, amit Önök létrehoztak nekünk. Ma április negyedike, hazánk, az egykori Magyar Népköztársaság felszabadulási ünnepe van. Ezen a napon szabadítottak fel minket a hős szovjet seregek, s maradtak nálunk még vagy ötven évig. Pontosan tudjuk tehát, mit jelent ez a fajta szabadság. Üdvözlettel Vujity Tvrtko. Utóirat: Hát azért a Kim Ir Szen nagy csávó volt." Épp végeztem ezzel a kutyakomédiával, mondtam, hogy most már mehetünk. Baptista segítőtársam azonban szólt, hogy várjak még egy másodpercet, még maradnunk kell. Merthogy mindig lefordítják a szöveget. Elsőre nem is értettem, kérdeztem: mit? Hát, amit beírtál a vendégkönyvbe. Ebben a pillanatban azt hittem, hogy végem van. Ekkor az egyik kísérőnk átölelt, megszorongatott, s azt súgta a fülembe – ő beszélt magyarul, mert az egykori észak-koreai nagykövetségen dolgozott Budapesten, amíg ki nem tiltották a munkatársát fegyverkereskedelemért –, hogy „mister Vujity, húsz éve lenni itt magyar küldöttség, ilyen szépet nem írni be". A pillanat melegében nem tudtam eldönteni, s azóta sem, hogy ez az ember valóban nem normális, vagy arról van szó, hogy nagyon is tisztában van vele, mit tettem, de megkönyörült rajtam, s nem rendezett balhét. Persze a végén még feltette a gyilkos kérdést: „Minden lefordítani, de egy dolog nem világos, kérlek, segíts, mit jelenteni: csávó?"

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Rejtélyes kövek

A világ csodái között a legtöbb kérdőjelet biztosan az angol őslakosság (druidák) által megépített Stonehenge őrzi magában, amely több szakaszban készült Kr. e. 3000 és 1600 között. Tovább olvasom