Kisalföld logö

2018. 05. 25. péntek - Orbán 17°C | 25°C Még több cikk.

A népszerűség fogságában

Musicalszínésznő és sorozathős – ez a kép él sokakban Détár Enikő és Rékasi Károly színészekről.

Musicalszínésznő és sorozathős – ez a kép él sokakban Détár Enikőről és Rékasi Károlyról. Többen, akik jegyet váltottak a győri Bartók Béla Megyei Művelődési Központban tartott előadásukra, talán egészen másra számítottak, mint amit kaptak. A gyermekkort idéző könnyed versek és dalok, a nézőknek labdát dobáló pancsoló kislány és kisfiú felidézése a hatvanas évekből még nem sejtette, hogy a színész házaspár a legnehezebbre vállalkozott. Versekben és dalokban mesélni el az életüket – életünket? –, méghozzá éppen olyan versekben, amelyeket unalomig magoltunk az irodalomórákra. Petőfi, Juhász Gyula, József Attila vagy Shakespeare, Robert Burns éppenséggel éppen attól nehéz, hogy túl jól ismerjük. Egyáltalán: versek a kereskedelmi csatornán és a könnyű zenés produkciókon nevelt nézőknek? Hát igen. Úgy kell elképzelni, hogy kellő dramaturgiai érzékkel, a ma látványhoz szokott nézőnek megfelelő színpadi eszközökkel szóltak versek, dalok, amelyekből kirajzolódott a szerelem, a házasság, a gyermek várása, féltése, gondok és viták, szakítás, egymásra találás és a vége, a hit, hogy van fenn egy ország, amit ugyan nem látnak a repülők, de amely vár és átölel, és ahol semmit sem rontunk el. És Détár verset mondott, Rékasi énekelt, és fordítva, szóval jól megleptek mindenkit.

– Három-négy éve játsszuk ezt, kisebb-nagyobb megszakításokkal – mondja a vastaps után Détár Enikő az öltözőben. – Mi találtuk ki, raktuk össze a műsort. Ezek a versek maradtak mellettünk, meg ezek a dalok, és igazából közös ötlet volt, hogy így felfűztük, a születéstől az elmúlásig, a kisgyerekkor bimbózó szerelmétől a szenvedélyes szerelem, a viták koráig. Úgy gondolom, minden ember megéli ezeket a korszakokat, nem hiszem, hogy bárki meg tudja úszni úgy, hogy az élete során ezek kimaradjanak. Csalódásai, válságos időszakai mindenkinek akadnak. És időnként elveszítünk embereket. Ezt szerettük volna kicsit megmutatni, önző módon magunkon keresztül.

– A fogadtatás mindig más – folytatja Rékasi Károly, miközben fogja párja kezét az öltözőasztalon ülve. – Miközben jöttünk Győrbe, egyetlenegy plakátot, falragaszt, egyetlenegy fecnit nem láttunk sehol. Nos, ahhoz képest, hogy a városban a mi fellépésünket elég nagy titokban tartották, nagyon sokan voltak. Nem tudom, hogy szájhagyomány útján vagy hogyan terjedt, de titkosításához képest „fél ház" volt. – Aztán Rékasi egy percre elfelejti a kötelező Barátok közt-ből ismert mosolyt, megrázza a fejét és komolyan azt mondja: – Nem, nem igaz. Kevesen ültek. Furcsa így kimenni a színpadra. De úgy gondolom, hogy ez nem nekünk szólt, hanem azoknak, akik a szervezést nem űzték hibátlanul. Aki itt volt, annak viszont tetszett. És itt a taps csak nekünk szól. Itt nem bújunk el darab mögé, szerep mögé, itt mi saját magunk vagyunk. Ezért a fogadtatás mindig szíven talál bennünket, mert Détár Enikőnek, Rékasi Károlynak szól.

– Tudjuk – veszi át a szót a színésznő –, hogy egy ilyen irodalmi est nem az az esemény, ahol terhes kismamák kardlapoznak, hogy bekerülhessenek a nézőtérre. Ma nem a versek világát éljük. A nagy fővárosi színházak drámát is ritkán mutatnak be. A mi estünk ezért pofátlanul bátor. Egyszer megkérdezte Szikora Vali szervezőnk, hogy van-e ilyen, azt mondtuk: van. Gyorsan levonultunk a konditerembe, és megcsináltuk. Az országban sokfelé jártunk vele, az emberek általában nagyon meglepődnek, mert mást várnak.

Csoda ez azok után, hogy Kari életét meghatározza egy kereskedelmi csatorna? Azt hallani, hogy időről időre ki kell találni valami magánügyet, hogy címlapon tartsák a sorozatszereplőket. Vagy csoda-e, ha mást várnak, amikor Encit az egyik nyuszis magazin kéri fel erotikus fotózásra? Életük minden pillanata nyilvános. Megtudhattuk, ha gyermek született, címlapra került, ha karamboloztak, bár semmi sem történt igazán, csak koccanás volt, és persze olvashattuk, hogy vetkőznek nyuszis meg férfimagazinoknak, majd azt is, hogy válnak. Ehhez képest itt Győrben összebújnak a színpadon és átölelik egymást az öltözőben. Mennyi igaz az életükről megjelenő hírekből?

– Talán ötven százalék, és akkor nagyon kegyes vagyok – vágja rá Rékasi Károly. – Most például Győr felé jövet száz százalékban karamboloztunk. Totálkárosra tört az autónk, de mégis itt vagyunk, csináljuk, elmondjuk magunkról versben, dalban, ami fontos. De általában más jelenik meg rólunk, mint amilyenek vagyunk. Még ha megmutatják megjelenés előtt a cikket, akkor is egy kiragadott főcímmel vagy kiemeléssel változhat a tartalom. A lapokat el kell adni, senkit sem kímélnek.

– Hogy lehet így élni?

– Van, amikor örülünk, van, amikor bevallom, hogy nagy a nyomás. Attól függ, milyen tartalékaid vannak, mennyire vagy kiégve, mennyire vagy sérülékeny állapotban. Ha egy civil ember sétál az utcán és beszólnak neki, lehet, hogy abban a pillanatban őt is megtalálja egy mondat. Egy másik pillanatban visszaválaszol. Mi is így vagyunk. De néha nagyon jó volna nem annyira szem előtt lenni. Azzal törődni, ami fontos. Idióta helyzetek vannak, nem tudod, hogy kezeld. Mit válassz az adott pillanatban? Önmagad akarod-e jól érezni, és azt csinálni, amit akarsz, vagy megfelelni valaminek, amit kell, hogy képviselj? Ma, útban Győr felé rommá törték az autót és kivittük a szervizbe. Ott volt totálkárosra törve a járgányod, légzsák kinyílva. Éppen szeded ki a motyód, pakolsz ki belőle, amikor odajön egy ember, és azt mondja: adjak már neki egy autogramot, merthogy a lánya gyűjti. És első gondolatom az volt, hogy ember, nem látod, mit csinálok? Éppen abból az autóból, amiből hála istennek, ki tudtam szállni élve, pakolom kifelé a kis szaros életemet, komolyan gondolod? És akkor azt mondja, hogy de neki se papírja, se tolla, szerezzek már neki. Nem küldtem el a… melegebb éghajlatra, hanem azt mondtam, hogy nagyon boldogan adok autogramot, csak szerezzen egy papírt meg egy tollat. Igyekeztem megfelelni annak, amit elvárnak tőlem, pedig egészen máshoz lett volna kedvem.

– Ez volt szülés előtt egy perccel is – veszi át a szót a feleség. – Már vittek a műtőbe, amikor valaki odalépett, hogy adjak már egy autogramot. Az egy örömteli pillanat, ha egészséges gyereket vársz éppen, de nálunk be kellett gyorsítani, és éppen minden hitemre, erőmre szükségem volt. Vagy amikor Kari papája ott tartott, hogy nincs tovább. Haldoklott. Láttuk, hogy a szoba előtt grasszálnak és kinyitogatják az ajtót, mutogatnak ránk. Egészen durva formái vannak a népszerűségnek, amikor semmi sem szent. Az emberi hülyeség és kegyetlenség határtalan.

– Nyilván nem kötelező népszerűnek lenni. Nem írja elő senki, hogy árucikké váljon az ember élete. Mégis szinte minden tehetséges ember megadóan tűri, hogy adott esetben tehetségtelen önjelöltek meghatározzák a sorsát, hazudjanak róla, elvárják, hogy megfeleljenek az őrületnek, vagy csak egyszerűen olyasmiben vájkáljanak, amihez semmi közük. Hogy fordulhat akkorát a világ, hogy az értéktelen uralkodjon az érték felett?

– Ez még egy jó darabig el fog tartani, úgy gondolom. – Majd kis szünet után Enikő hozzáteszi: – Ebben én hibásnak tartom magamat. Gyávaságból, tiszteletből, nem tudom, miből, megmaradt bennem az a gyermeki lény, hogy ha megkérdeztek valamit, én válaszoltam. Ezzel aztán bárki visszaélhet. Megmutatod a gyereked, mert büszke vagy rá, szépnek, okosnak tartod, dicsekszel vele. Elmondod valami bajodat, ami fáj, mert úgy gondolod, ha elmondod másnak is, feloldozást kapsz, könnyebben feldolgozod. És akkor jól kitekerik. Lehet neked is egészségügyi, lelki, családi, szakmai fájdalmad, sérelmed. Én nem gondolkodtam, nem szelektáltam, hogy miről beszélek. Nem gondoltam, hogy címlap lesz belőle. Öt-hat évvel ezelőtt ez nem is volt ennyire durva. Nem volt ennyi újság, nem kellett ennyi lapot eladni.

– Most megint felkért a nyuszis magazin. Elvállalod?

– Nem. A család sem örült volna, meg aztán én sem akartam mindenáron. Azt, hogy korábban megtettem, nem bánom. Akkor olyan állapotban volt az életem, az egóm, az önbizalmam, hogy akkor arra szükségem volt. És ezt nem szégyellem bevallani. Kari is volt ilyen magazinban. Megtörtént mind a kettőnkkel.

– Ezt már nem tudjuk kordában tartani – vág közbe a család férfi tagja. – Megtörténik velünk. Abból indulunk ki, hogy azt gondoljuk, mindenki, aki a mikrofont tartja, ugyanolyan tisztességes, mint mi vagyunk. Ezt az első pillanatban lehetne kordában tartani, ha a legelején azt mondjuk: nem nyilatkozunk. De úgy meg nem lehet. Attól a pillanattól kezdve mókuskerékben vagyunk, és nem tehetünk semmit. Titokban nem lehet valaki színész.

– Hibásak vagyunk tudatlanul: mert a kezdetektől nyilatkozunk – mondja Détár. – Ugyanakkor azt látom, hogy akik folyamatosan elzárkóznak a nyilvánosságtól, azokról ugyanúgy megjelennek cikkek. Semmi nem szent. Sem az, hogy baleseted van, sem az, hogy titokban szeretnéd tartani, hogy gyereket vársz, legalább a félidőig, és akkor elindul egy lavina.

– Egy kicsi faluban bújt el a házaspár, csak annyit tudni róla, hogy kanyargós út vezet oda és nem mindenkinek áll nyitva a kapu. Ennek ellenére láttam egy lapban, hogy győzikés csíkos lámpa és huzat található valahol az otthon egy zugában. Még itt sem sikerül elbújni?

– Van, akit beengedünk, akik „körön belül" vannak. Például a kereskedelmi csatorna hírességekkel foglalkozó magazinját, mert hát ugye a szerződés odaköt a sorozat miatt.

– Két gyermeketek van, őket sem kímélik?

– Zsebinek, a kicsinek még nincs fogalma semmiről – mondja a mama. – Óvodába ugyanolyan csipás szemmel, tök fáradtan megyek le vele, mint más anyukák. Azt érzékelheti csupán, hogy nem mi fektetjük le minden este, hanem van egy pótmama, vagy a tesóval van. A nagylány, Gigi pedig nyilván örül, ha minket szeretnek, és fáj neki, ha bántanak. Tizenhét éves. Képe van a világról, és utálja, ha nálunk fotózás van.

– Ennek ellenére a Tüskevárban együtt játszik szüleivel Rékasi Eszter. Pedig ő igazán láthatta, amikor címlapokon vesézték ki szülei tervezett válását, mivel jár ez a pálya. A tavalyi válság szemmel láthatóan megoldódott, nagyon is együtt van a házaspár. Mi tarthat ma együtt két ennyire öntörvényű egyéniséget?

– Mindenben mások vagyunk – vágja rá Kari. – Gondolod, hogy esténként ezzel foglalkozunk, mi tart össze? Akkor merül ez fel, ha válság van. De ezt Enci majd elmondja.

– Nincs tuti tipp. Nincs tökéletes férfi, nő. Vannak majdnem tökéletes pillanatok az életünkben. Most például boldog vagyok, mert a Madáchban egy nyolcvanéves öregasszonyt játszom és azért ez egy nagy kihívás. Aztán jó a családom.

– Úgy kell elképzelni, hogy smink le, főzelék fel?

– A családom szerint jól főzök, szívesen is főztem. De szerencsére nem várják el. Most annyit dolgozom, hogy nem megy. Néha egy madártej vagy egy komolyabb főzelék belefér, más nem. És hát élünk, mint más. A nagylányom táncol, már komoly eredménnyel, európai nyolcadik helyezést ért el, a kicsi úszni tanul, Kari kondizik, én most nem járok sehova. Öt hét alatt tizenhat macskánk született. Vannak örömök, és ez a fontos.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Három évtizede győri színpadon

Születés- és névnapja is közeleg, s ahogyan mondja, szerencsés, mert a színpadon ünnepelhet. Tovább olvasom