Kisalföld logö

2017. 08. 17. csütörtök - Jácint 19°C | 30°C Még több cikk.

A megtorlást Kádárék vezényelték le

Noha a szovjetek nyilvánvalóan mindvégig tudtak mindenről és megvolt az összhang köztük és a magyar pártvezetés között, a megtorlást Kádárék vezényelték le – állítja Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa.
– Hermann Róbert történész korábban 1848–49 kapcsán azt nyilatkozta a Kisalföldnek, hogy az 1956-ot követő megtorlás sokkal súlyosabb volt: több mint kétszáz embert végeztek ki egy tizenhárom napig, az utórezgéseket tekintve is legfeljebb három hónapig tartó eseménysorozat után. Egyetért ezzel?

– Igen, az adatok kétségtelenül erre vallanak, és nem csak a kivégzettek számáról van szó. Forradalmi cselekmények elkövetéséért tizenháromezer embert internáltak és mintegy tizenötezret börtönöztek be 1956 után, ráadásul – ellentétben a korábbi osztrák gyakorlattal – az elítéltek jellemzően a büntetés letöltése után jogfosztott állampolgárok maradtak és családtagjaik is kénytelenek voltak hátrányokat elszenvedni.


– Az „1956 mártírjai" című könyvében 225 kivégzettről ír. Biztos ez a szám?

– Abban az értelemben véglegesnek tekinthető, hogy minden kivégzettről vannak forrásaink, ki volt, mit csinált. A vita már csupán arról folyik, kit tekintünk ’56-os elítéltnek, mert jó néhányan nemcsak a forradalomban vettek részt, hanem súlyos bűncselekményeket is elkövettek. Ennek megítélése esetenként korántsem egyértelmű, ami az eltérésekre is magyarázatot ad: én 225 kivégzettről írok, csakúgy, mint a Terror Háza, közülük azonban tíz személy eltér. Mindez arra is rávilágít, mennyire nem szabad sematikusan, árnyalatlanul ábrázolni a résztvevőket. Ugyanaz a személy nemes és kevésbé nemes tetteket is végrehajthatott.


– Meg tudja mondani, hogy a 225 ember közül hányan vannak olyanok, akiket feltétel nélkül tisztelhetünk?

– Nem végeztem kutatást erről, de a 225-ből 170–180-an biztosan ebbe a csoportba tartoznak. Nagyon sokan voltak, akik tudatosan tették kockára az életüket Magyarország demokratizálódásáért és az ország függetlenségéért. Nem kevesen akadtak persze olyanok is, akik nem igazán látták, milyen célokért küzdenek, csak belesodródtak az eseményekbe.


– Mikor dőlt el, hogy ilyen súlyos lesz a megtorlás?

– Ma már sok minden világos, de azt természetesen nem tudhatjuk, pontosan mi járt Kádár János fejében. Amikor november közepén először nyilatkozott a Magyar Rádiónak, a megbékélésre helyezte a fő hangsúlyt, és azt fejtegette, hogy senkinek nem esik bántódása. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a szovjet hadsereg nélkül egyetlen napig sem tudott volna hatalmon maradni és az ország messze legnépszerűtlenebb politikusának számított. Kádárnak egész egyszerűen nem volt ahhoz ereje, hogy megtorlást foganatosítson: nem léteztek nyomozó szervek, szétestek a belügyiek, és ugyanez mondható el az ügyészi és a bírói karról is. Ezzel nagyjából egy időben azonban a szovjetek már nyomást gyakoroltak rá, ők ugyanis látványos, gyors retorziót szerettek volna: első lépésként hat-nyolc személy elítélésére gondoltak. A pártapparátus, a fegyveres szervezetek, valamint a bírói-ügyészi kar erősödésével azonos arányban nőtt a megtorlási kedv. Ennek első jelei már decemberben megmutatkoztak, amikor a frissen megszervezett karhatalom, a pufajkások segítségével sortüzekkel igyekeztek letörni a főleg sztrájkokban megnyilvánuló ellenállást. A megtorlási hullám 1957 februárjától erősödött fel.


– Meddig tartott?

– Az utolsó kivégzésekre 1961. augusztus 26-án került sor, de 1959 utolsó harmadától már ritkán szabták ki a legsúlyosabb ítéletet. Abban a perben nyolcan ültek a vádlottak padján, közülük három embert akasztottak fel. Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, 1957-ben nagy valószínűséggel mindnyájukat kivégezték volna. Szomorú érdekesség, hogy nem egy esetben a fogat fogért elv is kimutatható az ítéletekben. A november 5-én a Thököly út és a Dózsa György út találkozásánál folyt harcok miatt pontosan annyi forradalmárt végeztek ki, ahány szovjet katona ott elesett, és ugyanez volt jellemző a Juta-dombi harcok miatt perbe fogottakkal szembeni eljáráskor. A retorziók egyébként nem értek véget azzal, hogy 1963-ban nemzetközi megállapodások alapján amnesztiát hirdettek az 1956-os politikai foglyoknak. Ebbe a körbe ugyanis nem kerültek be a fegyveres felkelők, mert cselekedeteiket példátlan embertelenséggel átminősítették köztörvényes bűntettekké, így közülük sokan csak a hetvenes évek második felében szabadultak ki.


– A Magyar Szocialista Munkáspártban megjelentek eltérő nézetek arról, milyen mértékű megtorlás szükséges?

– Ilyen vitáról nem tudunk, éppen ellenkezőleg: olyan személyek is Nagy Imre kivégzésére szavaztak, akik később a reformszárnyhoz tartoztak. A bírák között ugyanakkor voltak olyanok, akik nem vállalták a részvételt az ítélkezésben, és ki is kerültek a bírói karból.


– A megtorlás mértéke Magyarországon dőlt el, vagy a szocialista országok nyomása is szerepet játszott benne?

– A legortodoxabb kommunista vezetők, a románok és az NDK-sok igyekeztek nyomást gyakorolni Moszkvára és Kádárékra, hogy minél súlyosabb legyen a megtorlás, de ez csak szavakban érvényesült, érdemi hatása nem volt. Tudjuk azt is, hogy a románok a fegyveres beavatkozást is felajánlották, amit a szovjetek nem fogadtak el. A kínai befolyás már erősebbnek bizonyult. A szovjetek – ahogy arról már volt szó – a megtorlások kezdetekor nagy szerepet játszottak és tevékenyen közreműködtek a kihallgatásokban is. Noha nyilvánvalóan mindvégig tudtak mindenről, és megvolt az összhang köztük és a magyar pártvezetés között, a megtorlást Kádárék vezényelték le. Fontos megjegyezni, hogy a Nagy Imre-per is elsősorban Kádár János és politikustársai felelőssége. A visszaemlékezések döntő többségéből kiderül, hogy megközelítőleg sem jelentett olyan fizikai-lelki gyötrelmet, ha valaki szovjet fogságba került, mintha a pufajkásokéba. A magyar szervek sokkal bosszúszomjasabbak voltak és kíméletlenebben bántak a letartóztatottakkal.


– A kádári hatalom mit tett azért, hogy megkönnyítse a saját dolgát és egyszerűsítse az ítélkezés folyamatát?

– Első lépésként 1956 decemberében rögtönítélő bíróságokat hoztak létre és azonnal végrehajtandó halálbüntetést helyeztek kilátásba azoknak is, akiknél bármilyen fegyvert, lőszert találtak. Egy hónap múlva bevezették a gyorsított eljárásokat és felállították a népbíróságokat. A büntethetőség korát leszállították tizenhat évre. Ennek egyébként nem volt különösebb jelentősége, mert senkit nem végeztek ki ilyen fiatalon, és annak a legendának sincs valóságalapja, hogy Mansfeld Péter esetében a kivégzéssel megvárták, míg betölti a tizennyolcadik életévét.


– Az 1848–49 utáni megtorlás emléke nagyon mélyen rögzült a magyar tudatban, amit mutat a sörrel koccintás tilalma, annak emlékére, hogy a legenda szerint az osztrákok Aradon állítólag így ünnepeltek. Mennyire látja mélynek 1956 hegét?

– A társadalom nagy része döbbenetesen keveset tud ’56-ról, így a megtorlásról is. Sokan vannak azonban olyanok, akik még mindig elhiszik a több ezer kivégzettről szóló, 1989 előttről származó túlzásokat. A kérdés, hogy miért alakult így. Nem keveset ártott egyes veteránok viselkedése, megjegyzendő, hogy nem kis részüknek valójában nem is volt köze ’56-hoz. Időnként nemtelen marakodások, történelemhamisítások övezték a forradalom emlékét, amelyet bizonyos politikai erők igyekeztek kisajátítani maguknak. Egy biztos, Nagy Imre és mártírtársai 1989-es újratemetése iránt óriási spontán érdeklődés nyilvánult meg. A kezdet kecsegtető volt, a folytatás már kevésbé lett az.

Olvasóink írták

  • 1. Joe Sixpack 2008. november 10. 03:16
    „A társadalom nagy része döbbenetesen amit tudott 56-rol azt nyugati forrásokboll tudhatta, mert Mo.-n csak agymosás volt.”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A Friends Big Band örömzenéje

Csütörtökönként megélénkül a győri Bástya utca egyik volt iskolai épülete: a tíz éve alakult és… Tovább olvasom