Kisalföld logö

2017. 01. 18. szerda - Piroska -7°C | 0°C

A kövek tovább gördülnek

Annyi idős vagyok, mint a Rolling Stones. Ez már elegendő indok ahhoz, hogy megnézzem őket, gondoltam. De különben is, egyszer illik látni a Gördülő Köveket mindenkinek, akinek valaha megkarcolta az agyát, testét, lelkét a rock, s főleg ha már egyszer a jó sors Budapestre vezérelte a csapatot. Szerencsém, hogy így döntöttem!
Előre mondom, és bocsánat minden Stones-funtól, nem ismerem igazán a bandát. Ha nem sorolom pontosan a nótáikat, adatokat és hozzájuk kötődő egyéb jegyeket, hát ezért. Mindig is elismertem a bandát, de nem tartozik nálam az első kategóriába. Az a Led Zeppelin, aztán némi űr, s utána jön a többi. Azok között azért az élmezőnyben van a Stones. Múlt péntek óta nagyon is az elején. A miértet fejtem ki a következőkben, egyebek közt sok dicsérettel.

De előbb a magamfajta vénember (egy frászt vén) érzéseiről pár szót, ha ekkora rockgigász van a közelben. Szóval még mindig nem hiszem el igazán, hogy csak úgy fogom magam, veszek egy jegyet, beballagok a stadionba és a saját szememmel látok egy ilyen bandát. Jaggert és a többieket. Az ifjabbaknak mindez tán nehezen érthető, de azoknak, akiknek a gyomra még mindig összerándul Hegyeshalomnál, nyilván értik, miről van szó. Hogy akiknek anno egy szovjet gyártmányú Sokol rádió (a pontosság kedvéért esetemben Orbita 5-ről volt szó) nyitotta ki a világot a rock irányába, akik hitték is, meg nem is, hogy valóban hús-vér emberek, holmi földi halandók nyomják ezt a zenét, azok tudják igazán, micsoda katartikus élmény élőben látni ifjúságuk misztikus bálványait. Na de félre a múltba révedéssel, irány Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2007. július 20.!

Ezt a bekezdést fiatalkorúak csak szülői felügyelettel olvashatják! Mert mi tagadás, egy rockkoncert előtt az ember magához vesz némi alkoholt. Nem ejtenék erről szót, ha nem szolgált volna ezúttal némi tanulsággal. Fura folyamat részese voltam ugyanis, tartok tőle, nem voltam egyedül. Tehát: a Keleti környékén egy büdös kocsmában Unicum jéghidegen (dögmelegben) 420 forintért, ugyanez a stadion tőszomszédságában, egy grilles-koktélos étteremben fagyasztott pohárban, de langyosan 550-ért, benn a stadionban Jäger (Unicum nincs) vagy 70–75 fokosan (ebből 38 az alkohol, a többi Celsius) 640-ért. És itt azért álljunk meg egy szóra. Ha már nem lehet bevinni enni-, innivalót, és megértem, mi több, elfogadom ezt, elvárom, hogy a kerítésen belül tudjak inni egy pohár hideg italt. No ez meglátásom szerint legfeljebb a VIP-eseknek sikerülhetett 150 ezerért, nekem a 16 ezres jegyemmel nem. Engem nem érdekel, hogy soha nem látott hőséghullám söpört éppen végig a büféken, 350 forint sok egy langyosnak csak a nagy meleg okozta hallucináció révén minősíthető kis ásványvízért. Szóval hűtőszekrény kéne ilyenkor, pont. Mert az nem volt.

Azért érdemes megjegyezni, hogy a polgárvédelem ingyen osztott a kapukon kívül félliteres ásványvizet, köszönet érte, itt az sem zavart, hogy nem volt hideg. Annak is biztos jó oka volt, hogy a kupakot le kellett venni a bejáratnál. A baj csak az, hogy nem gondoskodtak semmiféle edényről, amelyekbe beledobálhatta volna az a néhány tízezer kedves vendég a tiltólistás dolgokat: sörösdobozt, üdítőflakont és persze az ingyenkupakot. Így nem maradt más, mint csak úgy finoman összekupacolni őket a kapuk mentén. Meg is jegyeztem a beengedő embernek, nehogy a végén maga alá temesse az egyre növekvő szelektívhalom. Pedig jó nagydarab fickó volt.

Na de a koncert, a produkció, mert a lényeg mégiscsak ez! Nos, itt erősen válogatnom kell a jelzők között. Hogy jó volt, az annyira felel meg a valóságnak, mint hogy megfelelt az odabenn beszerezhető italok hőfoka. Inkább nagyszerű, kápráztató, vérprofi, mozgalmas, látványos, jól felépített, különleges, megdöbbentő, elképesztő. Na, ezek jutnak eszembe, és már remélem, veri mindenki a fejét a falba, aki nem jött el. Tegye!

Barátaimmal beszélgettünk is arról, hogy vajon ki képes még a világon hasonló színvonalú produkcióra. A U2, Madonna és ha még él, Michael Jackson jöhet szóba, állapítottuk meg, persze e két utóbbi más zene és más tészta. Hangsúlyozom, a nagyságrendet tippelgettük. Mert az, hogy a zene, a hangzás elementáris, az még összejöhet másoknak is. De az a hihetetlen profizmus, fegyelem (figyelem!), az a nagyfokú megfelelni akarás, amit a Rolling Stones csapata előadott, az nehezen megvalósítható, nehezen követhető. Akár hülyén is hangozhat, hogy Mick Jagger nekem akart megfelelni. A valóság még megfoghatatlanabb. Mind az ötvenezer nézőnek meg akart felelni, külön-külön. Csak néhány apróságot említek itt, alátámasztásképpen. A bejárható színpad a bal szélétől a jobb széléig úgy száz méter lehetett. Nos, Jagger többször megfordult mindkét oldalon, hol sasszézva, hol csak úgy ének közben futva (még csak nem is zihál, jegyeztem meg akkor) és a színpad egy megemelt részére is felszaladt egyszer (csak ezért építették azt, fel- és levezető lépcsősorral). De a másik nagyágyú, a zenei agy, Richard is igyekezett eleget tenni annak, hogy közelről láthassa őt gitározni, aki képes volt a tikkasztó körülmények között a küzdőtér előterébe nyomulni. Aztán a színpad középső része egyszer csak, mint egy komp, előgördült vagy ötven métert a tömeg közé, hogy akik hátul állnak, azoknak is jusson valami közeli élmény, és ne csak az óriáskivetítő. Jutott. Ily módon két-három nótát nyomott le a banda, köztük a Satisfactiont, ami nálam azért az első tíz rockdal között van már pár tíz éve. Úgy, hogy minden hang, minden mozdulat és minden centi a helyén volt a „pótszínpadon".

Korábban már utalgattam saját koromra, ami csak azért lehet itt érdekes, mert az enyémnél jóval több az uraké, akik a színpadon foglaltak helyet. Minden pillanatban más helyet persze. Mert amit Mick Jagger művelt, az már-már az emberi teljesítőképesség határát feszegette (bizony, hajlamos vagyok a túlzásokra). Azért azt érdemes megjegyezni, hogy emberünk a héten ünnepelte 64. születésnapját (Isten éltesse sokáig!), Keith Richards decemberben teheti ugyanezt, Charlie Watts a korelnök a maga 66 évével, Ron Wood pedig szinte kölyök közöttük, alig múlt 60.
Természetesen elhangoztak a legnagyobb nóták (pl. Start Me Up, Jumpin’ Jack Flash, Honky Tonk Woman, Paint It Black). A látványt, a tűzijátékot, lángcsóvákat, az animációt nem érdemes szavakban ecsetelni. De szólni kell például arról, hogy Jagger többször is megszólalt magyarul, jópofán, szimpatikusan, a közönség kiszolgálása jegyében, aztán Richard magánszámáról, jó kis bluest énekelt, meg a „kisegítő személyzetről", például a Lisa nevű fekete énekesnőről, aki egy
James Brown-nóta alkalmával mutatta meg leginkább, elképesztő hangja van, s akit valószínű, soha nem fogunk többet látni-hallani. És még sorolhatnám.

Summa summarum: a koncert minden pillanatában nyilvánvaló volt, akik a színpadon vannak, azt akarják, hogy jól érezzem magam. Hogy kiszolgáljanak. Hogy olyat lássak-halljak, amire nem is gondoltam, amit egy életre az agyamba vések. Ezúton üzenem, nekem bejött. Nagyon. Kösz!

A koncert végeztével aztán a tömeg elindult a kijáratok felé, s ezzel egyből vissza is érkeztem Magyarországra. A színpaddal szembeni ülőhelyünkről ugyanis alaposan eltereltek bennünket, nem lehetett lemenni a tribünről a szabadba a legrövidebb úton, azt időközben lezárták, meg a következőket is, ezért hosszasan kényszerültem több-
ezredmagammal rostokolni a szektorokat összekötő, levegőtlen járatokon (eközben borítottam magamra a felmelegedett ingyenásványvizet), míg végre kiutat találtam. Hogy mi volt a szívatás oka, nem derült ki.
A koncert másnapján már jött a hír, Jagger szeretné, hogy a felújított Puskás Ferenc Stadiont a Rolling Stones koncertjével nyissák majd meg. Ezek után én is azt szeretném. Úgy legyen, ott leszek. Remélem, más is felnő a feladathoz.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Harry Potter elvarázsol

Semmi sem véletlen. Az új Harry Potter-film éppen most került a mozikba, amikor megjelenik a sorozat egyelőre utolsónak gondolt kötete. Jól felépített gépezet működik, és gyártja a pénzt. Ez azonban nem baj, ha milliók várják, hogy olvashassanak. Tovább olvasom