Kisalföld logö

2017. 07. 20. csütörtök - Illés 19°C | 34°C Még több cikk.

A bajszos mesélő és egy előlopakodó műfaj

„A figyelmet fenntartani nem kicsiség" – állítja az ország mesélőjeként, „televíziótlan" nótafaként is ismert Berecz András. Neki viszont könnyedén sikerül: ízes szavain csak úgy csüng a fiatalabb-idősebb hallgatóság.

A „felocsúdóban" lévő műfaj, a magyar mese mesterét mosonmagyaróvári látogatása alkalmával faggattuk a mesemondó felelősségéről, a meghitt családi estékről, na és a közönségről.

– Torontótól Jobbágytelkéig szinte minden napra jut egy fellépés. Hogyan jutott el hozzánk, a Lajta-parti kisvárosba?

– Élő Dorottya, a Táltos Családi Kör szervezője felhívott, hogy el kellene jöjjek, és azt is mondta, hívnom kéne valakit, egy egyházi személyiséget. Eszembe jutott Jácint atya, aki valamikor a Thököly úti domonkos templomban nagyon nagy hírű és kitűnő prédikátor hírében állt. Olyan jó beszédei voltak, gyűlt rá az ifjúság és az idősebbek is. Érezték, hogyha felnőttes is, de őszinte és lázas, ostorozó típusú pap. Akkoriban a katolikus emberben való hibalehetőségeket tudta nagyon érzékenyen előtálalni. Főleg abban a bizonyosságban kezdett ő ki minket, hogyha én itt vagyok a templomban, akkor tulajdonképpen jó ember vagyok. Határtalan leleménnyel tudott belénk kötni, olyan pásztormozdulatokkal csipkedett minket balról-jobbról, elölről-hátulról, néha meg-megsuhogtatta az ostorát. Utána eltűnt onnan, és nem is tudtam, hová. Régen hallottam szentbeszédjit neki. De mindig érdekelt, mert bennünk maradt, nagy nyomot hagyott bennünk, s gondoltam, hogyha ez már így alakult, akkor itt a lehetőség, hogy én is valamit megtudjak róla. Így kerültem tehát Mosonmagyaróvárra a hívó szóra.



– Azt nyilatkozta, hogy a mesemondónak hármat kell megfontolni: magasra állni, hogy lássák, a torkát kinyitni, hogy hallják, s rövidnek lenni, hogy szeressék.

– Soha nem állítottam, hogy meg kell fontolni, ezt már az internet, az újságíró adta hozzá. Különben régi okos szabály: állj magasra, hogy lássanak, nyisd ki a torkod, hogy halljanak, s légy rövid, hogy szeressenek. A régiek még tudták, de idővel kezdte feledni az emberiség, mert felesleges fecsegéssel annyira meg tudta fertőzni a levegőt, hogy az még az ipari szennyezést is megelőzi bámulatos módon.

Utassy Árpi megsüvegelve

– Mégis egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy van igény a mesére. Az egyik kereskedelmi csatorna tehetségkutató műsorát épp egy mesemondónak, a kis Utassy Árpinak sikerült megnyernie...


– A mesére nagyon nagy szükség van. Amikor valahol azt mondják, hogy mese következik, sokan elmenekülnek, de aki ott marad, abból lesz a leghálásabb közönség. Sokan nem tudják, hogy a mese milyen tág és egyetemes műfaj. Sokáig sarokban térdepelt, sokáig kucorgott a sötétben, és most valahogy kezd előlopakodni. Olyan helyekre, amelyek eddig is megillették volna. Az Utassy Árpi-jelenségben azt látom legfontosabbnak, hogy vele a mese műfaj, mely méltatlan helyen szerepelt eddig, jelent meg, azt mérte meg a sok betelefonáló. Azt becsülöm a fiúban, hogy miközben a tájnyelv pusztul, és ebben elsősorban a szégyenérzet a felelős, hogy jaj, nem úgy beszélek, mint a jól értesült kultúraosztogató központ, egy ilyen helyzetben egy gyermek előáll tájszólással, na nem azért, mert megjátssza magát, hanem mert ő nem tud másmilyen nyelven beszélni. Ezt megsüvegeli az ember.

– Miért történt a mese hanyatlása, és mikortól kezdett újra erőre kapni?

– A szocializmusban el volt hajítva szépen, mert az emberek lassacskán megszűntek összejárni, akárcsak a hagyományos családi gazdálkodás. Ünnep nélkül marad a falu, proletarizálódik, elszármazik, közössége és családja nélkül „figyeg" a levegőben. A mesét az ünneplő, összejáró rokonság és az alkalmak tartották fenn. Perifériára szorult, pedig jó beszédű emberek mindenütt voltak. Én egy gyárban is kitűnő liftkezelőt tudtam, aki megjárta volna mesemondónak, de hát ez már nem olyan, mint amikor egy egész nemzet összejár és húsvét, karácsony, pünkösd s a különféle munkaalkalmakkor nem tudom, hány ember mesél, illetve mesét hallgat. Ez megszűnt. És most utóbb aztán felfrissülve megint lekerült a polcról.

Ünnep nélkül marad a falu

– Budapestiként hol találta meg az igazi nagy mesélőket, kitől leshette el a mesélés csínját-bínját?


– A családomban hallott történetek mellett a legtöbbet Erdélyben találtam, tanultam, sáros utak végén, az eredetiség végváraiban. Ahol a televízió a mindennapos vendég, a családfő, ott általában elszürkül a nyelv és a mondanivaló. Ott pedig, ahol régről hozott tudományok virágzanak, ott felkapja az ember a fejét. Nyelvi elszigetelődésben például rengeteg szót tudnak még, amit a fősodrásban már elfelejtettek. És nemcsak szavakat, hanem nyelvi észjárást is különlegeseket lehet felfedezni.

– Televízió nélkül élte le eddig a több mint ötven évét, és gyermekeit is megkíméli tőle. Mivel „gazdagabbak" ők, mint egy egész nap a képernyő előtt ücsörgő társuk?

– Az én gyerekeim nem tudom, mivel tudnak többet, majd az élet eldönti, lehet, hogy semmit sem fognak tudni. De hogy nagyon jó estéket töltünk együtt, az biztos. És hogy egymással el vagyunk telve, az is biztos. A reggeltől estig tévé előtt ülő gyermek pedig egész biztos, hogy nagyon beteg és nagyon szomorú állapotban van. Például az esti mesélések egyik eredménye, hogy megtudják gyermekeim, ki vagyok én, ki az én apám s anyám, kik azoknak a szülei. Mese után rendhagyó történelemórát is tartottam nekik. Így tudták meg, hogy az első világháborúban merre járt nagyapám, mit művelt a nagy gazdasági világválságban, milyen gyermekmulatságok voltak a Kujkó utcában Kunhegyesen, a második világháborúban a szentesi tanyavilágban hogyan vitte el egy lovas kozák a csődört, hogy fásított édesanyám a gyár körül az ötvenes években és az ’56-os forradalomban édesapám miért volt boldog életében talán egyetlenegyszer, hogy az én iskolámban miért volt rossz bent lenni, miért verekedtem mindig, favonalzóval miért tudtam olyan pompásan vívni. A „családregényhez" idő kell, ehhez alkalmak kellenek, és hogy érthetően adja elő őket az ember, ahhoz szeretni is kell őket.

A mesemondás mindig is egy kicsit fülcsiklandozás

– A tréfacsináló nagypapáról, az „istencsudája" édesanyáról és más családtagokról szóló történeteit csak gyerekeinek meséli esténként, vagy beleszövi a közönség elé vitt szövegekbe is?

– Van olyan, amelyet elmondtam a közönségnek. A gyermekek nagyon szeretik, szoros szálak fűzik őket a meséhez. Egy-egy alkalommal a mesék közé háborús élményeket is beleszőttek az öregek, így aztán kisebbfajta történelemleckévé alakultak át tollfosztás, kukoricafosztás közben.

– Honnan gyökereznek történetei, hogyan csiszolgatja, gyúrogatja őket véglegesre?

– Hagyományból gyökereznek, de a közönség is befolyásolja. Ahol vakaróznak, ott a következő alkalommal azt a szövegrészt megnyesem, ahol kitágult pupillával, mobiltelefont elejtve hallgatnak, azt a részt hizlalom, mert az láthatóan élvezhető. Tehát a mesemondó a közönség ellenében hiába menetel. Egy bizonyos kedvezés mindig van, a mesemondás mindig is egy kicsit fülcsiklandozás. A nevelés, az üzenet mindig egy lépéssel hátrébb való, mint az örömszerzés, talán ezért is népszerű. Elég nagy felelősség ezzel bánni.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Hárman háremben

Amikor egy kapcsolatban megjelenik a harmadik, általában csak idő kérdése, hogy mikor robban ki a… Tovább olvasom