Kisalföld logö

2016. 09. 27. kedd - Adalbert 10°C | 21°C

1989 Pozsgay éve

Mottó: „Egy szó is tetté válhat akkor, ha pontosan azt fejezi ki, amire egy közösségnek, társadalomnak szüksége van. Ilyen tetté vált szó lett 1989. január 28-án a rádióban elhangzott »népfelkelés« is." (Pozsgay Imre)
– Hogyan jutott el ön és pártja, az akkori állampárt 1956, a Kádár-rendszer egyik pillére megítélésének felülbírálatáig?

– Én a rendszerváltás potenciális előmozdítójává azzal váltam, hogy Kádár János lemondatása után, 1988. május 22-én az MSZMP Politikai Bizottsága (PB) tagja lettem. Gyakorlatilag a harmadik ember a hatalomban. Hamarosan államminiszter is, miniszterelnök-helyettesi hatáskörrel. Az akkor még 862 ezer tagot számláló egypártban fölerősödött a küzdelem a reformerők és őskonzervatívok között. Fölmerült, hogy egy új pártprogramot kell készíteni. Ezt én csak azzal a feltétellel vállaltam, hogy a programalkotás során az MSZMP önvizsgálatot is tartson 1945 és 1988 közötti szerepéről. Grósz Károly pártfőtitkár ezt előbb ellenezte, majd jóváhagyta. Így születhetett meg a Történelmi Albizottság, melynek vezetésére Berend T. Ivánt, az Akadémia akkori elnökét kértem föl. Tagja lett több neves történész, közgazdász, de például Horn Gyula is. Az önvizsgálat kulcskérdése 1956 mint a Kádár-rendszer legitimációjának egyik sarokpontja volt. Úgy véltem, ha ebben a párt nem tud fordulatot végrehajtani, akkor semmi esélyünk nincs a megújulásra, a társadalmi modellváltásra. A másik indítékom a konzervatívok ellenoffenzívája volt. Emlékezetes Grósz ’88 novemberében, a budapesti pártaktíván elmondott beszéde, amikor egy polgárháború lehetőségét is vizionálta, fehérterrort emlegetett, sőt, azt is, hogy „de mi is ott leszünk az utcán". Meggyőződésem volt, hogy a rendpárti-posztsztalinisták mögött még mindig fölsorakozó jelentős erőt meg kell rendíteni. Megrengetni pedig csak azzal lehetett, ha azt a hazugságot, miszerint 1956-ban nálunk ellenforradalom zajlott le, s a Kádár vezette forradalmi munkás-paraszt kormány az ellenforradalmároktól és fehérterrortól mentette meg Magyarországot, széjjel tudjuk zúzni.


A feleségem is csak a rádióból tudta meg...

– Miért ön, miért úgy és miért akkor szólalt meg?

– Nos, a Történelmi Albizottság 1989. január közepére megfogalmazta, hogy 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott Magyarországon. Rám az a szerep hárult, hogy olyan ember mondja ki ezt, aki maga is a hatalom részese, sőt, annak egyik megtestesítője. A párttagokat és az apparátust csak így lehetett megingatni. Ezért kerestem erre a megfelelő helyet és alkalmat. Így amikor Grósz Károly éppen Davosban a Világgazdasági Fórumon tartózkodott, január 28-án nyilatkozatot adtam a 168 órának, mely akkor a legnépszerűbb politikai magazinműsor volt. A két fiatal riporter föl sem fogta mindannak a jelentőségét, amit akkor nekik elmondtam. Ám a rádió vezetői megértették, mert már a reggeli híradásokban beharangozták, hogy mi fog elhangzani a délutáni műsorban.


– Előzetesen egyeztetett valakivel a bejelentésről?

– Szándékomba én akkor senkit nem avattam be, még a feleségem is csak a rádióból tudta meg, hogy miket mondtam ott el. Óriási kockázatot vállaltam ezzel, s nem akartam, hogy emiatt bárkinek is bántódása essék. Grósz hazatérte után meg is vádolt azzal, hogy a háta mögött puccsot készítettem elő. Én azonban hangoztattam, hogy ez az én magánakcióm volt.


Társadalmi lavina indult el

– A társadalom a rádióbeszélgetés pillanatában, a „népfelkelés" szó elhangzásakor azonnal megértette, hogy a Kádár-rendszer megbukott, de hogyan fogadta partizánkodását az MSZMP?

– Szavaimmal hármas célt és hatást értem el. A bejelentés szinte fölszabadította a párt tagjait, sorra alakultak a reformkörök, a cselekvőképességét nyerte vissza akkorra az MSZMP jóravaló része. Február 10–11-én rendkívüli központi bizottsági (KB) ülés zajlott, s 52 elítélő felszólalás hangzott el ellenem, ám a KB végül mégis kiállt mellettem, s kimondta, hogy az MSZMP elvben elfogadja a többpártrendszert. Ezzel igen nagy társadalmi lavina indult el. Ugyanakkor azzal, hogy a népfelkelés minősítés elhangzott, megkérdőjeleződött a Kádár-rendszer másik alappillére: a szovjet–magyar testvériség és az internacionalista segítségnyújtás dogmája is. Nem lehetett többé baráti segítségnyújtásnak nevezni a nagyhatalmi agressziót. Erre figyelmeztetett Václav Havel is egy nekem címzett nyílt levelében, hogy mekkora kockázatot vállaltunk. Ám végül hivatalosan szovjet oldalról a Kreml, s a Gorbacsov-adminisztráció nem reagált. Igaz, néhány szovjet katonai lap szerint megbecstelenítettük az itt 1956-ban elesett katonáik emlékét. Én meg azt mondtam erre: azok becstelenítették meg, akik ide küldték őket. Harmadrészt pedig ez a bejelentés a korábbi önmagammal való leszámolást is jelentette. Soha nem tagadtam korábbi politikai szerepemet. Igaz, ekkorra túl voltam már Lakitelken, az MDF „sátras" megalakulásán, s több közös nyilatkozaton a későbbi rendszerváltókkal, de tartoztam magamnak is annyival, hogy kimondjam a fölszabadító erejű igazságot.


A számonkérést markánsabbá kellett volna tenni

– Noha a német Spiegel magazin „1989 Pozsgay éve" címmel közölt akkoriban elemzést Magyarországról, húsz év távlatából biztosan van, amit ma már másként tenne. Különösen annak fényében, hogy a nevezetes „négyigenes" népszavazás után végül elvesztette meghatározó politikai potenciálját.

– Például sokkal jobban ragaszkodnék ahhoz, hogy a Nemzeti Kerekasztal (NKA) tárgyalásain sokkal hangsúlyosabb szerepet kapjanak gazdaság- és szociálpolitikai kérdések, vagy akár a nemzeti vagyon védelme, sokkal okosabb kezelése. Az NKA akkor túlnyomó részben közjogi megegyezéssel teremtette meg a békés rendszerváltás alapjait. Így aztán utólag csak kesereghetünk azon, hogy a magyarság a győzelmeit is el tudja veszíteni. Ugyancsak a nemzeti megbékélés érdekében a számonkérést markánsabbá kellett volna tenni. Rá kellett volna mutatni, s meg kellett volna bélyegezni bíróságilag is azt az 50–100 embert, akik a diktatúra vezetői, s az erőszak felelősei voltak. Éppen azért, hogy a kommunistázásra ne ugorjon össze a nyolcszáz-valahányezer párttag és családtagjaik gyomra. A társadalmat ki kellett volna szabadítani ebből a lelki béklyóból. Ezt szóba hoztam egyébként Antall Józsefnek is, aki azzal hárította el, hogy nem illik bele a békés átmenet képébe. A liberálisok pedig harsogták, hogy elutasítják a boszorkányüldözést. Ám az 1994-ben alakult kormányt nézve megtudhatjuk, mire gondoltak 1989-ben: akit ők igazolnak, csak az a jó kommunista.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Technikai bravúr a vasfüggönyös, COCOM-listás korszakban

Több százmillió forintból újul meg idén a győri Széchenyi híd. A pénzből teljes rekonstrukcióra így… Tovább olvasom