Kisalföld logö

2016. 12. 03. szombat - Ferenc, Olívia -2°C | 4°C

Kemény döntés előtt

Athénban két nappal a döntő előtt már nem állt szóba a riporterekkel, mert ahogy lefújták az elődöntőt, máris benne volt a döntő feszültsége. Sikerkovács. Talán ez a kifejezés illik leginkább Kemény Dénesre, a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányára.

Kemény Dénes augusztus 28-án a medencében, miután Magyarország 8-7-re győzött Szerbia-Monetengró ellen, és aranyérmet nyert az athéni olimpián. Kattintson a képre!
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy irányításával eddig – 1997 és 2004 között – pólósaink tizenöt érmet szereztek a különböző világ- és Európa-bajnokságokon, beleértve két olimpiát is. Ebből kilenc aranyérem, kettő ezüst, négy pedig bronz.

– Hogyan került kapcsolatba a vízilabdával?

– Nagyon könnyen. Hároméves voltam, amikor elváltak a szüleim és én rendhagyó módon az édesapámmal maradtam, aki akkoriban frissdiplomás mérnökként kezdett dolgozni és mellette élvonalbeli kapus volt. Miután befejezte a napi munkát, felvett engem az óvodából és mentünk az edzésre. Ezért törvényszerű, hogy vízilabdázó lettem.

– Fel sem vetődött más sportág?

– Úsztam, de az csak egy lépcső volt ahhoz, hogy pólós legyek. Később az érettségiig két-három sportágba még belekóstoltam, ilyen volt például az öttusa és az apám kitalálta az evezést is, ennek köszönhetően megerősödtem, felgyorsultam. De ezek a kiruccanások nem sokáig tartottak.

– Mikor mutatkozott be a felnőttek között?

– 1971 májusában egy OSC–Spartacus meccsen, az utóbbi gárdában kezdőjátékosként. Még nem töltöttem be a tizenhetedik életévemet. Egy évvel korábban még a BVSC-serdülőben játszottam, onnan igazoltam át a Spartacusba, de nem az ifibe, hanem a felnőttekhez. Már játszottam néhány meccset a felnőtteknél, amikor elkezdődött az ifibajnokság. Nagyszerű játékostársaim voltak, rengeteget tanultam és 1971-től 1991 tavaszáig huszonegy szezont játszottam, ebből hatot külföldön. Egyet Ausztráliában, ötöt Olaszországban, ahol abbahagyatták velem a pólót. Adtak egy szép ezüstveretes emlékplakettet, hozzátéve, hogy szép volt a pályafutásod. Erről gondoltam, hogy úgy érzik, elég volt. Akkor harminchét éves voltam. Azután ősztől ugyanannak a csapatnak – a Comóról van szó – az edzője lettem, s ezen a poszton öt szezont töltöttem el.

– Onnan aztán egyenes út vezetett a magyar válogatott élére...

– Meghirdették a szövetségi kapitányi állást és tizenegy embernek küldtek pályázati felhívást, amire négyen jelentkeztek, köztük én. Biztos voltam abban, hogy nem nyerek, hisz edzőként nem is ismertek: 1996 decemberében jártunk. Abban az esztendőben Atlantában az olimpián a negyedik helyen végzett a csapat és klubszinten is általános visszaesés mutatkozott a magyar pólóban. Ezért nemigen lelkesedtek ezért a munkáért. Mégis abszolút váratlanul ért, hogy szoros szavazás után engem választottak szövetségi kapitánynak.

– Mi volt az első teendője amikor átvette a csapatot?

– Azt mondtam a Benedek Tibinek, hogy legyél kevesebbszer gólkirály és nyerjünk többször meccset. Addig ugyanis minden világversenyen a Tibor volt a gólkirály, mert a csapat minden labdát rá játszott. Az ugyanis egy rossz struktúra volt, hogy állandóan ő szerezte a legtöbb gólt, s közben a csapat sohasem végzett az első helyen. Ezért nagyobb teret kellett adni másoknak is, hogy ne legyen annyira kiszámítható a játékunk. Benedek ezt egy másodperc alatt megértette. De azt is elmondtam neki, hogy sokkal többet ér a játéka, ha feleannyi gólt ér el, de a nyakába akasztják az aranyérmet. Ez azért is kellett, mert ő addig érinthetetlen játékos, világsztár volt. Én pedig Comóból hazaesve azzal kezdtem – bár nem rendelkeztem különösebb edzői tekintéllyel –, hogy a legjobb játékosba „belekóstoltam". Nem rossz szándékkal tettem, inkább megszívlelendőnek szántam a mondandómat. Érdekes, hogy amikor négy évvel később Sydneyben megnyertük az olimpiát és ő a döntőben fenomenálisan játszott, megkérdeztem tőle; emlékszel, hogy az első edzés előtt mit mondtam a sátorban? Azt válaszolta, hogy nem a sátorban mondtad, hanem az úszókollégiumban. Tehát nemcsak a szavaimra emlékezett, hanem a helyszínre is. Ebből látszik, hogy milyen hatásos volt az a beszélgetés.

– Mit tart a kapitány legfontosabb teendőjének?

– A munka lelki részét. Ma már a szövetségi kapitányok komoly stábbal dolgoznak és az internet világában nincs olyan felkészülési módszer, amit ne lehetne megtudni. A mezőny tele van nagyszerű csapatokkal, az elsőtől a tizedikig szinte azonos a szint. A különbség a fejekben van. A győztes az a gárda, amelyik a medencében és a parton is egységes, a sikerért dolgozik.

– Mérkőzés alatt milyen hatást fejt ki a játékosokra?


– Amikor minden rendben megy és attól tartok, hogy most jön a figyelmetlenség időszaka, akkor jobb, ha idegesnek, feszültnek látnak, mert ők ugyanolyan feszültek maradnak, mint addig. És ha feszülten el tudtunk húzni az ellenféltől, akkor úgy kell tenni, hogy az előny megmaradjon. Ha viszont elernyedünk, felzárkózik az ellenfél és újra meg kell nyerni az egyszer már megnyert meccset. Ugyanakkor, ha azt látom, hogy minden rendben van, csak valahogy nem sikerül, akkor nyugalmat kölcsönzök nekik.

– A vízilabda-válogatott játékosai az ön édesapjának, Kemény Ferencnek a tanítványai, akinek volt egy sokat emlegetett mondata...

– Ez egy fantasztikus mondat. Ő azt mondta, hogy mi embereket nevelünk, akik jól tudnak vízilabdázni. S ez így is van. Én nem is hagyom, hogy ez a csapat széthúzó legyen. Nincs is ilyen probléma, de ha a legkisebb szikráját látnám, azonnal beavatkoznék.

– A „Kemény évek" című könyv ajánlásában Kásás Tamástól olvasható a következő mondat: „Dénes a tekintetünkön keresztül lát bele a lelkünk legmélyébe, ezáltal mindig tudja, hogy kinek mire van szüksége az adott pillanatban." Mekkora elismerés ez az ön számára?

– Hatalmas elismerés, de Tamás szájából icipicit értéktelenebb, hisz kétéves kora óta ismerem. Annak idején az édesapjával egy csapatban játszottam. Jólesik az ilyesmi. A különböző pszichológiai felmérésekből az derül ki újra és újra, hogy nagyon bízik bennem, sokkal jobban, mint bárki másban. Ennél fogva olyan kutya-macska a viszonyunk, mert néha vissza is él vele. Nem szándékosan, csak valahogy jön belőle

– Ezeket a fiúkat egy ország zárta a szívébe. Nem teszi ez elbizakodottá őket?

– Ez a csapat olyan emberi értékkel bír, ami tényleg belülről jön. Talán nem is igazán az aranyérmek miatt szereti a közönség a játékosokat, hanem azért, mert soha sem szálltak el. Ez egy szimpatikusan győző, vagy szimpatikusan veszítő csapat. Valószínűleg ezt érzi a közönségünk.

– Az elért sikerek fényében motiválható még ez a társaság?

– Abban egészen biztos vagyok. A minap beszéltem Kásással, aki most Olaszországban van. Közöltem vele, hogy decemberben játszunk a Komjády uszodában egy gálameccset a szlovák válogatottal. Erre ő azt mondta, rendkívül boldog, s alig várja, hogy találkozzunk. Ezek a srácok nagyon jól érzik magukat együtt. Hiába cserélődik egy-két ember, mindig van egy törzsgárda, s ők nem nyűgnek tartják a válogatottságot és nem bosszankodnak amiatt sem, hogy éppen nem kerülnek be a csapatba. Sokat dolgozunk, de jó hangulatban. Ők már nyertek annyit, hogy tudják, milyen nagy dolog győzni és milyen rossz kikapni.

– Valószínű lesznek köztük olyanok is, akik négy év múlva a pekingi olimpián már nem vesznek részt.

– Ez törvényszerű, hisz Sydney után sem tudtam megmondani ki az, aki nem lesz ott Athénban.

– Van megfelelő utánpótlás?


– Az utánpótlás az utóbbi időben nem nyer aranyat, de dobogón van és ez azt jelenti, hogy két-három tehetséges játékos mindig felbukkan. S nekünk ez kell, nem pedig az, hogy hét-nyolc ilyen vízilabdázónk legyen. Ez a csapat erős, de kell kettő-három csere, s annyi meg bőven van.

– Az édesapja tanácsait meg szokta fogadni?

– Ő nem akart beleszólni a munkámba, de ha kikérem a véleményét, akkor azt figyelembe is veszem a döntéseimnél. Ám a csapat összeállításánál soha senkiét. Az annyira nehéz döntés, hogy azt nekem egyedül kell megszülnöm, mert engem terhel a felelősség, ha rosszul döntöttem.

– Állítólag önt, a harcedzett edzőt is érik meglepetések. Mint legutóbb Athénban, ahol aranyérmet nem kapott, de egy zászlót igen.

– Az olimpián az edzőnek nem adnak érmet és ezt nem tartom igazságosnak. Legalább nekem adhattak volna, olykor szívesen ránéznék. Tudta ezt a Molnár Tamás is, meg azzal is tisztában volt, hogy az a magyar zászló, amit a Himnusz közben a zárónapon felvonnak az árbocra, többé már nem kell. Ezért miközben a hímzett párnán vissza akarták vinni a raktárba, addig ügyeskedett, amíg megszerezte és miután a fiúk aláírták, nekem ajándékozta az érem helyett. Azt a zászlót szerezte meg, amire tizennyolcezer ember tekintete szegeződött a Himnusz alatt...
– Idegileg hogyan éli meg a mérkőzéseket?

– Meccs előtt borzasztó feszült vagyok, rohangálok, mint a mérgezett egér, nem lehet hozzám szólni. Mondják, hogy az apu ugyanilyen volt. Athénban két nappal a döntő előtt már nem álltam szóba a riporterekkel, mert ahogy lefújták az elődöntőt, máris bennem volt a döntő feszültsége. Ez csak a meccs alatt megy ki belőlem, mert akkor dolgom van. Cserélni kell, a taktikán gondolkodni. Vannak tennivalók.

– A Kemény név kétségtelenül jól cseng a vízilabda világában. Az apa és fia, Ferenc és Dénes már bizonyított. De vajon továbbadják a családon belül azt a bizonyos stafétabotot?

– Idejövet megszólalt a telefonom. A papa felhívott, és közölte, hogy a Viktor adott egy gólpasszt. Ő a kisebbik fiam, tizenegy éves. Az első kétkapus edzése volt és nekem ezt Győrnél meg kellett tudnom. Kristóf, a nagyobbik fiam korosztályos kerettag és kifejezetten jól játszik. Tizennégy éves. A legjobb húsz között van, bármikor felgyorsulhat a fejlődésben.

– Mi az, ami a kikapcsolódást jelenti önnek?

– Nagyon szeretek vízisízni, de erre nyáron általában kevés az idő, amióta kapitánykodom. Szeretek síelni, meg vadászni is, eléggé elterjedt, hogy ez a hobbim, ami nem lövöldözésről, hanem inkább az erdőben, a szabadban töltött időről szól.

– Hamarosan lejár a szerződése, hogyan tovább? Pekingben is Kemény Dénesnek hívják a vízilabdázók kapitányát?

– Mindennél fontosabb, hogy a magyar válogatott nyerjen. Velem vagy nélkülem, az tényleg másodlagos. Többek között azt kell megéreznem, hogy nem leszek-e túl sok nekik még négy évig. November végéig dönteni fogok, de addig lesz néhány olyan kemény éjszakám, mint az olimpiai döntő előtt volt.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Továbbra is őrzi előnyét Lékó Péter

A magyar nagymester a svájci Brissagóban zajló profi sakk világbajnoki döntő kilencedik mérkőzésen… Tovább olvasom