Győr-Moson-Sopron - kisalfold.hu

Az ETO labdarúgója beszélt Simon Tibor iránti tiszteletéről, bolgár kalandjáról s „legalább egypercnyi" válogatottálmáról.

„A szüleim, testvéreim máig Kunszentmiklóson élnek, ahol én elkezdtem futballozni. A megyei bajnokságban szerepelt a csapat, s így aztán nagy szerencse kellett, hogy felfedezzenek. Egyik serdülős csapattársam szülei Fradi-játékosokat fuvaroztak, s beajánlottak hármunkat az egyik fővárosi edzőnek. Megfeleltünk, így tizenhárom évesen az ottani korosztályos csapatban szerepelhettünk. Nagy áldozat volt a szülők számára, hogy naponta a hetven-nyolcvan kilométerre lévő fővárosba fuvaroztak bennünket: ha akkor ezt nem vállalják, ma biztosan nem az NB I-ben futballoznék" – kezdte Fehér Zoltán, akit a „Győri szívvel" szlogen jegyében indult sorozatunk negyedik részében faggattunk.

Fehér Zoltán Győrben megtalálta a számítását. Fotó: M. M.

„Egy évvel később átigazoltunk a Budapesti Futball Clubhoz, s a nyolcadik osztályt már egy fővárosi iskolában jártam, kollégista lettem. Sport tagozatos gimnáziumba kerültem, ám felnőttcsapat híján a BFC-ben nem volt jövőkép: emiatt szó szerint bekopogtam a BVSC-hez, kérdezvén, hogy oda igazolhatok-e. A korosztályos csapatban csatárt játszottam, s néhányszor az ifiválogatottba is meghívtak. Kunszentmiklósra hetente csak egy nap jutottam haza, szerencsére két testvérem, bátyám és nővérem enyhíthette a hiányomat."

„Tizennyolc évesen már a BVSC NB II-es felnőttcsapatában játszhattam, ahol Simon Tibor volt az edző. Az elején rendkívül nehéz volt, »ütötte-vágta« a fiatalokat. Akkor még eléggé lelkizős voltam, s sokszor inkább visszakívánkoztam az ificsapatba. Később aztán javult a kapcsolatunk: annyira, hogy amikor a BVSC megszűnt, Simon magával vitt a REAC-ba, majd Sopronba is. A pályán kívül sokat segített nekem, igaz, az öltözőben iszonyatosan kemény volt. Tudtuk, hogy nem egyszerű ember, de azt senki sem gondolta volna, hogy valaki egyszer ennyire »megtalálja«.

Megdöbbentett a halálhíre, emlékszem, még a soproni klubelnök is sírt a hallatán. Nem sokkal később távoztam az ottani csapattól: Vízer Máriusz elnöksége alatt éreztem, hogy valami nincs rendben, s lépnem kell. Az ilyen döntések meghozatalában a barátok és a családtagok véleményét is meghallgatom. Pintér Attila hívott a Vasashoz: felköltöztem a fővárosba, pedig nagyon szeretek Sopronban lakni. Máig érthetetlen, hogy a jó nevekből álló csapatunk akkor miként tudott kieső-helyen végezni. A Fradi kizárása után végül benn maradtunk, majd Mészöly Gézával ötödikek lettünk. Visszamentem Sopronba, de addigra ott bedőlt minden, csődbe ment a klub."

Egy menedzser segítségével ekkor került képbe egy bolgár lehetőség.
„Fejest ugrottam az ismeretlenbe. Telepakoltam egy bőröndömet, s az járt a fejemben, lehet, hogy fél évig nem is tudok hazajönni. Így is lett. A dél-bulgáriai Szandanszki városában az FC Vihren labdarúgója lettem. Ez egy kisváros húsz kilométerre a görög határtól. Az edzővel jó volt a kapcsolatom, normális közegbe kerültem, jó kedélyű emberek közé. Igaz, megtanultam értékelni, hogy Magyarországra születtem. Bulgáriában az életszínvonal, s a stadionok állapota is lehangoló. Néhány nagyon gazdag ember mellett a többség rendkívül szegény. Rengeteg a vakolatlan ház, s a Lada már jó autónak számít: csupán Szófia és a tengerparti rész kivétel ez alól. Kétes hírű üzletemberek veszik meg az első osztályú klubokat. A miénk mindig Mercedesszel járt, s testőrök kísérték a pályához. Egy rossz szavam sem lehet rá, velem mindig korrekt volt, s amikor kiestünk, a kérésemre elengedett. Nemrégiben megvette a Lokomotív Plovdivot: ígérte, hogy hív, de azóta sem keresett. Bulgáriában a külföldinek – aki több pénzt kap – minden meccsen játszani kell. Volt egy brazil csapattársam, akinek a szétment térdét a meccs előtt beinjekciózták, mert pályára kellett lépnie. Sok tapasztalatot szereztem, egész jól megtanultam angolul, sőt, a boltban már bolgárul is megértettem magam."

„A keleti kaland után Győrbe hívott Pintér Attila, s nem volt kérdéses számomra, hogy ideigazolok. Jól érzem magam az ETO-nál, emberileg és szakmailag is megtaláltam a számításomat, s a külföldi csapattársaimmal is jól kijövök. Sztanisiccsal például egymást biztatjuk attól függően, melyikünk ül a kispadon, s melyik játszik. Örülök, hogy Csertői Aurél is számol velem, s egyértelmű volt, hogy meghosszabbítom a szerződésemet: gyorsan egymás tenyerébe csaptunk. Nagy öröm volt, s váratlanul ért, amikor tavaly Egervári Sándor behívott a válogatott keretbe: harmincévesen először ültem ott a kispadon, s bevallom, kicsit csalódásként éltem meg, hogy nem állhattam be. Már egypercnyi szereplést is ajándékként éltem volna meg: nem tettem le róla, meglátjuk, mit hoz a jövő."

„Sopronban élek fodrászként dolgozó barátnőmmel, akivel egy éve vagyunk együtt: onnan ingázom – Németh Zoltán pályaedzővel együtt – az edzésekre: igaz, néha Dudás Ádám csapattársamnál alszom. Szeretem a győri belvárost, s a rengeteg itteni folyót. Imádok horgászni, egy több mint tizennégy kilogrammos ponty a rekordom, de azt már vagy tíz éve fogtam: azóta zrikálnak a barátaim, mert nem akad nagyobb a horgomra" – mesélte befejezésül.