Kisalföld logö

2017. 04. 26. szerda - Ervin 12°C | 21°C Még több cikk.

Kosárlabdázó professzor

Dr. Takáts Péter egyetemi tanár szerint a tanulás és a sport összeegyeztethető, csak akarat és kitartás kell.
dr. Takáts Péter
A tanulás és a sport összeegyeztethető, mindössze kitartás, akarat és elhivatottság szükséges. Ezt a következtetést már sokan, sokszor elmondták és bizonyították is. Közéjük tartozik dr. Takáts Péter, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Faipari Mérnöki Karának nemrég kinevezett egyetemi tanára is, akivel életpályájáról beszélgettünk.

– Az egész a Hunyadi János Általános Iskolában kezdődött, ahol a testnevelő tanárom, Horváth Vince az életemre hatással bíróan szerettette meg velem és társaimmal a sportot. Mint gyereknek, nekem is a foci jelentette az első kihívást, és úgy is gondoltam, hogy a középiskolában, Győrben a tanulás mellett e sportágban töltöm el szabad perceimet. Mindez annyiban változott, hogy Sopronban a Berzsenyi-gimnázium padjaiban találtam magamat, ahol a kosárlabdázás kerített hatalmába –  emlékezett vissza sportolói pályafutásának kezdetére dr. Takáts Péter.

Felejthetetlen évek

– Innen már egyenes út vezetett szeretett sportága felé?

– Azért nem volt ez olyan sima út, mert a középiskola után katonai szolgálat következett, de már zsebemben volt soproni egyetemi felvételim. Szerencsére első kosarasedzőm, Erdész Nándi bácsi hatása a seregben sem múlt el, s visszatérésem után előbb a Textil csapatában szerepeltem, többek között Bakonyival, Szlávikkal és Palackkal együtt. Első mérkőzésemet a SMAFC-ban 1969. augusztus 5-én játszottam.

– Ön is részese volt az egyetemi csapat sikereinek?

– Felejthetetlen évek következtek abban az időszakban. Orbay, Tvordy, Bakonyi, Zárai, Balsai és még sorolhatnám, sporttörténelmet írtak akkor a városban. Kupagyőzelem, bajnoki ezüstérem, nemzetközi szereplés – egész életemre szóló élményeket jelentettek számomra. Bátran ki merem jelenteni, imádtam a kosárlabdázást Krasznai Feri bácsi irányítása mellett.
– Mégis aránylag fiatalon, 27 évesen befejezte aktív sportolói pályafutását.

– Utolsó edzőm Eperjesy Barna volt, s az utána következő időszakban úgy éreztem, már nem számítanak rám, másokkal képzelték a jövőt az akkori szakvezetők. Ha nehezen is, de tudomásul vettem. A sportágtól azonban nem szakadtam el, a régi társakkal a városi bajnokságban hétről hétre talán a magunk szórakoztatására, ott voltunk a palánkok alatt.

A gyerekek is sportoltak

– Így több idő jutott a szakmai előrelépésre és a családra is?

– Időközben diplomát szereztem, és az egyetem faipari karán Cziráki professzor ajánlott állást. Gyermekkorom jó részét az egyetem botanikus kertjében töltöttem, hiszen a közelben laktunk, s szinte úgy éreztem akkor, hogy végleg beköltöztem az intézménybe. 1981-ben doktoráltam, s azóta a műszaki tudományok ejtettek foglyul. Szakmai tanulmányutak, kutatási és fejlesztési programok, s nem utolsósorban az oktatómunka jelenttették és jelentik ma is napi elfoglaltságomat a faipari karon. Ezzel párhuzamosan családom töltötte be a hétköznapokat és ünnepeket. A kosárlabdázás itt is fontos szerepet játszott életünkben, mert Krisztián fiam és Alexandra lányom is belekóstolt a sportágba, de a legkisebbet, Dalmát sem kellett unszolni a sport iránt. Mindez nem volt meglepő, mert feleségem is sportpárti.

– A „nyugodt" évek után egy újabb fordulat visszatérítette a kosárlabdázáshoz?

– 1997-ben a Soproni Postásnál fiatalokkal kezdtem el foglalkozni. Óriási elánnal vetettem magam a munkába, s szinte éjt nappallá téve dolgoztunk a lányokkal. Sokszor hajnali 6-kor már edzettünk, délután és este újra a pályán voltunk. Tanítás előtt és után a lányokat nem kellett noszogatni a siker érdekében. Horváth Adél, Németh Adél, Hadarics Kinga, Major Kriszta, Takács Diána, hogy néhányat említsek közülük, kiváló partnerek voltak.

– Olyannyira beleszeretett újra a kosárlabdázásba, hogy váratlan lépésre szánta el magát a műszaki tudományok kandidátusa.

– Így is lehet mondani, hiszen a Testnevelési Főiskolára jelentkeztem kosárlabda szakedzőire. Sitku Ernővel írtuk együtt a felvételit 2000 nyarán, s akkor úgy gondoltam, ez elengedhetetlen feltétele, hogy a sportágban is felsőbb szintre jussak. Aki már eljutott valamilyen szintig egy területen, és azt komolyan gondolta, akkor nem lehet más választása, képeznie kell magát. Fel is vettek a TF-re, s az erről szóló értesítőt a mai napig őrzöm.

– A faipari kar oktatási dékánhelyettese a sportban is a katedra felé vette az irányt?

Nem kezdte el a főiskolát

–  Az irányt igen, de a célig már nem jutottam el. A felvételi után, paradox módon egy ismerősömtől tudtam meg, hogy nem kívánnak tovább foglalkoztatni az egyesületben. 50 évesen újra az iskolapadba készültem örömmel, de ebből nem lett semmi. Ilyen körülmények között nem láttam értelmét a továbblépésnek, hiszen csapat nélkül mit sem ért volna. Így nem kezdtem el a szakedzői tanulmányokat.

– Fel tudta ezt önmagában dolgozni? És mi volt az oka mindezeknek?

–  Nagyon nehezen, ami azt hiszem, érthető. S talán röviden úgy válaszolnék, kellett másnak az edzői hely.

Maradt a nosztalgiázás

– Azóta semmi kosárlabda?

– Maradt a SMAFC öregfiúk csapata, ahol évente megmérkőzünk egymással, egy kicsit közösen nosztalgiázunk. A kosarastanítványokkal azért tartom a kapcsolatot és ez mindennél többet ér számomra. Az egyetemen pedig a kosárlabdázó hallgatók mindennapjait kísérem figyelemmel és biztatom őket, hogy megfér egymás mellett a sport és a tanulás. A szomorú számomra az, hogy egyre kevesebben vállalják e kettősséget. Talán a közeljövőben újra felértékelődik majd a fiatalok körében mindaz, ami számunkra természetes volt.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Lopják a kései szüretelésű szőlőt

Becslések szerint 150 ezer forint értékű kései szüretelésre szánt szőlőt loptak a Spern… Tovább olvasom