Kisalföld logö

2017. 02. 27. hétfő - Ákos, Bátor 2°C | 14°C Még több cikk.

A Benes-dekrétumok harkai áldozatai

1947. július 26-án, sok ezer honfitársával együtt, kisemmizetté és kitaszítottá vált a pozsonyligeti Hlozek család. Pedig ez még csak a kálvária kezdetét jelentette.
A négyéves Mária akkor még semmit sem értett a világ dolgaiból, de egy rémálom felnőtt koráig kísérte. Napjainkban Markó Alajosnénak hívják Marikát, aki 1947-ben négyesztendős volt. Látogatásomkor a harkai családi házuk kertjében „Mister Perkins", a termetes bernáthegyi fogad. Azután már benn ülünk a takaros házban, ahol egy nem mindennapi történet bontakozik ki beszélgetésünk során.

– Most, amikor a Benes - dekrétumokat egyre több emberi jogi fórum vizsgálja, újból kirajzolódik előttem családunk drámája – mondja Markó Alajosné.
– Soha senki nem gondolta volna, hogy a pozsonyligeti (Petrozalka) Vasút utca a háború befejezése után két esztendővel szinte kiürül majd. Anyám szokta mondani, hogy a bombázásokat megúsztuk, de a vak gyűlölet ellen senki sem védett meg bennünket.

A legtöbb pozsonyligeti magyart már 1946-ban utolérte a bosszú. Hlozekék még egy évig maradhattak, de ez a családiék szerekbe és állandó hivatalital palásba került. 1947 áprilisában azonban a szlovák hatóságok kérlelhetetlenekké váltak: aki magyarnak vallotta magát, annak a legtöbb esetben örökre mennie kellett

– Pedig az én apám cseh származású volt, anyám ágán még osztrák vér is folyik ereinkben – kesereg Mária.
– Azon a szomorú áprilisi napon megkaptuk a végzést, a szlovák-magyar lakosság csere értelmében mennünk kellett. Minden ingóságunkat magunkkal vihettük, de a majorság, a földek, a szülőház ott maradt. Anyám idegösszeroppanást kapott, apám lázban égve igyekezett a bepakolásnál helytállni. A család a Pest megyei Leányváron telepedhetett le egy ugyancsak világgá szalajtott szerencsétlen német família házában. A három pozsonyligeti lánytestvér, Bozena, Ruzana és Maria, attól fogva magyar iskolában tanultak. Szüleik, Ludovit Hlozek és Augusztina asszony azonban többé nem tudtak békében élni. A kitelepítés felmorzsolta minden lelki erejüket. Megváltoztak, többé nem találták helyüket, az ötvenes évek közepén el is váltak.

– Megfájdul a szívem, ha arra gondolok mi mindent kellett ott hagynunk – mondja elgyötörten az asszony.
– Jómódú család voltunk. Csak a Pozsony melletti gyümölcsösünk nagysága elérte a négy holdat. Itt van, látja, 125 ló, 228 szarvasmarha és 188 sertés, ezeket az adatokat még a szlovák jegyző írta össze – mutatja a régi iratokat.
– A honvágy olyan erővel tört fel bennünk az elkövetkező években, hogy idősebbik nővérem Bozena háromszor is átúszott az Ipolyon, hogy hazatérhessen. 1949-ben aztán már ott maradhatott, a morvaföldi Ostravába ment férjhez. Ruzana nővéremmel, apámmal és anyámmal Sopron bánfalvára költöztünk. Akkor még együtt voltak, és úgy reméltük, hogy apám geológusként dolgoz hat Brennbergbánya környékén...

– Miért kellett mindennek be következnie ? – kérdi könnyezve az asszony, bár tudja, elfogadható választ úgysem kap.
– Egykori utcánkban németek, csehek és ma gyarok békében laktak együtt. A szemközti szomszédunkban szlovák család élt, a kisfiukat Pepikónak hívták. Ma is gyakran álmodom róla. Látom, hogy beleülök a pedálos kisautójába, de amikor már vígan hajtanám, hirtelen bele szorulok és hiába hív anyám, nem tudok odafutni hozzá...
Ez a rém álom kitelepítésünk óta végigkíséri az életem, pedig azóta 55 év eltelt. Férjhez mentem, két fiam született, sajnos szegény férjem is meg halt már. Nekem ilyen élet jutott.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Új városi buszok

Kedvelt család lett a Credo, gyorsan népszerűek lettek a hazai gyártású autóbuszok. A család most… Tovább olvasom