Kisalföld logö

2017. 12. 12. kedd - Gabriella 6°C | 14°C Még több cikk.

Vissza a gyökerekhez!

Kisbabot szívében, Káldy László portáján mintha évtizedeket lépne vissza az ember a távoli elődök békés világába. A közelmúltban több díjjal is elismert alkotó a gyökerekhez, gyermekkorának vidékére tért vissza, ebből a tájból, az itt élők mindennapjaiból születnek filmjei.
Káldy László különös ember. A hetvenes években kisfilmjeivel az akkor „amatőrnek" nevezett fesztiválok egyik legsikeresebb résztvevője volt. Aztán jó évtizednyi csend után ismét olyan alkotásokkal rukkolt elő, amelyekről elismeréssel beszél a szakma, és a most már „függetlennek" titulált filmszemlékről sorra hozza el a díjakat. Legutóbb a győri Mediawave Nemzetközi Fényírófesztivál, majd pár hónapja a Lakiteleken rendezett kistérségi filmfesztivál fődíját kapta a „Rózsi, Rózsi, mi bajod?" című megrendítően szép alkotásáért. Káldy László, aki civilben nyugdíjas mérnök, tizenöt évvel ezelőtt Budapestről szülei kisbaboti házába költözött.

Az alkotó olyan szellemi-lelki birtokot alakított ki magának, olyan gyermekkorát idéző-őrző körülményeket, amelyektől minden reggel derűvel ébred, s boldog munkálkodással telnek napjai.
– Egy időben motorral és autóval jártam az országot és kerestem a témát. Az ember csak ment-ment naponta két-háromszáz kilométert és nézett ki az ablakon, mindenütt csak átrohant, és nem látott semmit. Kisbaboton értettem meg, hogy nekem untig elég az a tíz kilométeres sugarú kör, ahol mozgok, ahol mindenkit ismerek, mindenki ismer, ahol tudok csinálni olyan filmeket, ami másoknak is érdekes. Ha az ember nem igyekszik a dolgok mélyére, akkor semmit sem ér a cirádás forgatókönyv, a módos technika, akkor nem érkezik meg a „címzett" üzenet.

„ Jaj, már megint!"

– Mit lehet ebből a sajátos világból megmutatni?

– Engem most főként az érdekel, hogy a kétféle gondolkodásmód, az öregeké és a mai, megbolondult, s a magát feltalálni nem akaró huszonévesek világa miként találkozik egymással. És mindez különös helyzetekben érzékelhető falun. Nemrég csináltam egy filmet, egy idős bácsi a főszereplője, aki rendszeresen jár könyvtárba, ahol a teleház számítógépein gyerekek játszanak. Egy komikus helyzettel akartam válaszolni arra, hogy mi van akkor, ha ebbe a huszonegyedik századi világba belecsöppen, betéved egy nyolcvanéves öregember. No, a bácsi bekukkant hozzájuk és az egyik fiú elmagyarázza neki, hogy miként kell kezelni a billentyűket. Alig mennek ki a gyerekek a szobából, az öreg már keresi is az interneten az egyik női magazin honlapját és sebtiben két-három meztelen fotós oldalt le is tölt onnan. Kis fonott csuhészatyrában hazaviszi, ahol a mama megértő-korholó hangon fogadja: „Jaj, már megint!" Ez lett a film címe is, ami az általam kitalált, a filmes világban már fogalomként emlegetett Kocsma Televízió „produkciója".

– A Kocsma Televízió egyszemélyes stábbal dolgozik.

– Igen, bár az ötleteimet mindig megbeszélem másokkal is, aztán amikor kész az anyag, vágás közben is hallgatok a szakmai-baráti szóra. Egyébként mindent egyedül csinálok és mindent, amit lehet, a legegyszerűbben oldok meg. Szerintem minél egyszerűbb valami, annál hatásosabb. Hogy mást ne mondjak, a mai filmkészítők mindenféle trükkökkel, effektusokkal próbálkoznak és mindeközben elfelejtették a képek szerepét. Pedig a néző a képeket érti meg a legjobban. Egy arccal néhány pillanat alatt annyi mindent megmutatok, amit mondjuk egy író hat oldalon sem tud elmondani.

Oklevelek a vécé falán

– Legendás a viszonya a díjakhoz, vagyis oklevelei a vécé meghitt csendjében díszlenek.

– Bizony, most már a plafonig tapétáztam velük a falat. Erről jut eszembe: Jirí Menzelnek van egy könyve, aminek az elején elmondja, hogy ezt a művét azoknak szánta, akiknek nincs idejük olvasni. Két-három perces novellákról van szó, amit a világhírű cseh író kimondottan vécében olvasásra ajánl, mert hiszen annyi ideje ott mindenkinek van. Megtisztelő, hogy egy Menzel-mű által az ember jól tudja magát érezni a vécében.

Ahol születünk, oda térünk vissza

– Derű és mosoly van a szemében, szavaiban. Egyszóval megtalált valamit Kisbaboton.

– Valóban jól érzem magam, olyannyira, hogy már megvan a helyem a kisbaboti temetőben is. Jó dolog, hogy az ember olyan, mint a macska: ahol születik, oda tér vissza, oda... Mindenféle népség vesz itt a faluban és a környéken is házat, de nem találják meg a gyökereiket. Nem kötődnek ide, nincs miért. Én tizenöt évvel ezelőtt visszataláltam oda, ahonnan elmentem. Ezért vagyok boldog.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Több rendőr a belvárosban

A Kapuvári Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztálya új rendőrökkel egészült ki. A nemrég kinevezett… Tovább olvasom