Győr-Moson-Sopron - kisalfold.hu

Csodálatos dolog a szeretet

Joli néniék keszthelyi nyaralójában lánya, Klári nyit ajtót. Ő van most az édesanyjával, és a beszélgetésünk során kedvesen segít visszaterelgetni a szót az eredeti medrébe, amikor egy kicsit elkalandozunk. Fényképek kerülnek elő, a forgatás képei: Joli néni mint menyasszony a vőlegénnyel, Uhrin Benedekkel az oldalán.
– Őrültek, ezek fölöltöztettek engem menyasszonynak! – méltatlankodik nevetve. – Kérdeztem a Dobray Gyurit (a rendező – a szerk.), hát ezt hogy képzeled?! Erre azt mondja, maga gyönyörű... De hát mondom, mindenki kinevet, az egész ország rajtam fog röhögni, hogy 94 éves, aztán menyasszony...
Bizony, a bulvársajtó fel is kapta a hírt; a hangzatos címek – Jászai Joli néni férjhez ment, Bekötötték Joli néni fejét – aztán megtették a magukét. Sok gratuláció érkezett levélben, telefonon, hiszen rengetegen ismerik és szeretik Joli nénit. „Csodálatos ám ez... Szeretem az embereket, és ők érzik ezt, tudod?" – mondja.
– A gyerekeimnek is gratuláltak. De ők nem igazán örültek neki. A Miklós fiam Siklóson ügyvéd; ő egy nagyszerű gyerek ám, csak nem szereti, ha körülöttem ilyen zavaros dolgok vannak. Nem attól fél, hogy szégyellni kell engem, tudja, hogy helyt állok, csak azt szereti, ha olyasmit vállalok, amire ő is büszke. Az ilyen marhaságoknak nem örül. Hát, nem baj, mondtam, kisfiam, kibírod! Aztán majd ha nem leszek, aranyos lesz neked ez is. Most ez van. Nem baj... Erre a filmre nem is számítottam. Aztán májusban jött a Dobray Gyuri, Pesten, a Klárikám lakásán keresett meg, hogy igaz-e, hogy semmit sem vállalok. Mondom, dehogynem vállalok! Olyan nincs, hogy közönség elé mehetek, és visszautasítom! Csak öltöztessetek fel, aztán modjátok meg, hogy szavaljak, énekeljek vagy táncoljak. Remekül tudok táncolni ám, csak hát most a jobb térdem beteg. Ez is deprimál engemet, tudod? Remek lábaim voltak. De hát 94 év... Én sem tudom, hogyan történhetett ez... Mert hát nem mindegy az embernek...
– Mi nem mindegy?
– Hát ez az egész! Ez az érzés, hogy nem olyan a térdem, nem olyan a járásom. Régen, ha valahol összejöttünk, azt mondták: Joli néni drága, ez lesz a szerep, tessék ebből valamit kihozni. Erre olyan éneklést, meg táncot csaptam ott, mintha búcsúban lettünk volna, falun. Tudod, ennek egyszer csak vége kell lenni... De azt mondják ezek a fiúk, hogy szó sincs róla, nincs vége! Koszorút tettek a fejemre, aztán ott voltam lobogó fátyollal; hát, mondom, ez nem igaz... Januárban lesz a film bemutatója, kíváncsi vagyok rá. Voltam már sok bemutatón, azok mind zsúfolva voltak. Akkor még fiatal voltam, hetvenkilenc, nyolcvan, meg nyolcvanhárom éves.
– Mivel telnek a napjai itt Keszthelyen?
– Gyógyítgatom magamat. Itt a Klárikámnál bárót, grófot játszom. Ki vagyok szolgálva teljesen, fölséges ételekkel etet, és már korán reggel hozza a finom kis feketét... Szóval nagyon jó, nagyon szeretem őt. Persze, minden gyerekemet szeretem.
Joli nénit nagy család veszi körül: öt gyerek, tíz unoka, tizenhat dédunoka. Egyikük játszott már egy filmben, amit Kirgíziában forgattak; neki Klári az egyik, Mészáros Márta a másik nagymamája. „Nagyon szép, remek is a filmben, de mégsem akar játszani" – sóhajt Joli néni. 
– Én színész akartam lenni, de engem nem engedtek a szüleim. A Jászai Mari édesapám testvére volt, idős korában sokat nyaralt nálunk. Ő úgy szökött meg hazulról, hogy színész lehessen, és egy zseni volt. Amikor kijött a színpadra, megnémultak az emberek. Ha kellett, királynő volt, ha kellett, boszorkány, és zseniális. Hol vagyok én őhozzá? Én nem mehettem színiiskolába, az szóba sem jöhetett. A Győri Állami Tanítónőképzőbe íratott be édesapám tizenöt éves koromban. Húsz éves voltam, amikor diplomáztam. Tanítottam egy-két évet, aztán... ugye, nekem sok kérőm volt. Aztán olyanhoz mentem – szegény drága Jenőkém, sosem bántam meg -, aki tizenkét évvel volt nálam idősebb. Az Esterházy hercegnél volt gazdatiszt. Annyira rajongott értem, meg aztán a gyerekeiért is, hogy én olyat sehol nem láttam. Sehol.
– Mitől volt olyan különleges?
– Hát először is, amikor engem meglátott egyik testvérem eljegyzésén, az tőlem attól a pillanattól el nem mozdult. Állandóan, amikor csak lehetett, jött oda édesanyámékhoz, aztán egy-két hónap múlva már megmondta, hogy jön leánykérőbe, mert nagyon szeretné, ha hozzáadnák a Jolánkát. Én azért szerettem meg, mert ilyen embert még nem láttam, aki így tud szeretni, ilyen finoman, ilyen gyönyörűen, ilyen rengeteg virággal... Mindig hozott virágot. Ha egy nap kétszer jött, akkor kétszer hozott.
A háború után nagyot változott az életük. A családfő állás nélkül maradt, így Joli néni vette elő a diplomáját, és tanított vagy tizenöt évig. Az Esterházy-kastélyok, kúriák után – ahol legalább nyolc szoba, park és személyzet állt a hét fős család rendelkezésére – következett a háromszobás pécsi társbérlet. „Bárók, meg grófok voltunk, aztán koldusok lettünk" – fogalmaz egyszerűen Joli néni.
– Mikor került először színpadra?
– Hetvennégy éves voltam. A Bor Jóska, a győri színház igazgatója látott meg egy Jászai Mari-ünnepségen, ahol a saját versemet szavaltam, Mari nénémről. Írtam ám sok verset, kiadták a verseskötetemet is. Na, a Bor Jóska meghívott a győri színházba. Ez mikor is volt, húsz éve, vagy negyven?... Ja, ‘80 körül volt. Akkor hazamentem, és azt mondtam: „Elmegyek színésznek!" Magamon kívül voltam.
A történethez Klári teszi hozzá: ekkor eljött az a lehetőség, amire Joli néni fiatal korában áhítozott. Ha elmegy mellette, az élete egészen másképp alakul. Tény, hogy onnantól kezdve egészen megváltozott a sorsa.
– Öreg nő voltam, de nem éreztem. Tudod, úgy vagyok a színpaddal, hogy hiába vagyok sánta, meg süket – ilyen apró hibácskák –, amikor társaság van, és megkérdezik, „Joli néni, mit fog szavalni?" – hát amit akar a közönség! A fellépés előtt azt szoktam mondani a közönségemnek: Édeseim, képzeljétek el magatokat 94 évesen, és képzeljétek el, hogy valahol felléptek, vagy székre állítanak benneteket, elkezdtek beszélni, aztán egyszer csak megáll az agy, és nem megy tovább. Ha csendben vagyok, akkor elfelejtettem, mi jön. De ne féljetek, fogom folytatni akkor is, mert majd eszembe jut! A végén meg, amikor elköszönök, mondom, mindenkinek puszit küldök, Isten veletek, két hónap múlva jövök! Erre úgy tombolnak, olyan ordítás van, meg taps, hogy tízszer kimegyek, meg bejövök, mire kiengednek. És ez nagyon jó...

Forrás: Panoráma