Kisalföld logö

2017. 02. 22. szerda - Gerzson 3°C | 9°C Még több cikk.

A Risavi család filmes története

A vándormozis egykoron megbecsült, tisztelt figurája volt a magyar vidéknek. Ő volt az egyetlen, aki a falvak lakóihoz eljuttatta a szórakozást, a kultúrát, a nagyvilág híreit. A Risavi család neve és a dél-rábaközi vándormozi története a kezdetektől az utolsó filmvetítésig összekapcsolódott.
Az első mozigépészek egyike a beledi Risavi Zsigmond volt, akitől öccse, Risavi Ernő vette át a „tekercseket", még 1955-ben. A ma már nyugdíjas Ernő bácsi seregnyi emléke között él beledi otthonában. Ezeket néha-néha előveszi és ilyenkor újra szénás szekéren zötyög Vadosfáról Páliba vagy Rábakecölből Vásárosfaluba.

Nyolcforintos órabérért

– Családunk a Felvidékről, Imely községből származik, még édesapámék telepedtek meg Beledben. Én már itt születtem 1937-ben. Szüleim gazdálkodtak és mint annak idején minden gyerek, hamar belecsöppentem a nehéz fizikai munkába magam is. Kikapcsolódást jelentett, amikor a már mozisként is tevékenykedő bátyámnak vacsorát vihettem és ezalatt bele-belenézhettem a vetített filmbe is, később a gépek titkaiba is beletanultam. Előtte még némafilmek voltak, „Cimbalmos" Pista bácsi szolgáltatta a zenét alá, de hát ez még a múlt század húszas éveiben volt – porolta le kérésünkre emlékeinek ma is épségben megmaradt „filmtekercseit" a 67 esztendős Risavi Ernő.
Beszélgetésünk közben megsárgult filmplakátok kerülnek az asztalra. A képekről Latabár Kálmán, Tolnay Klári, Páger Antal, Garas Rezső, Kállai Ferenc, Márkus László, Bessenyei Ferenc és a magyar színház- és filmtörténet megannyi nagy csillaga mosolyog ránk.

– Velük nap mint nap találkoztam a vásznon keresztül – jegyzi meg az idős mozigépész –, ők valóban sztárok voltak. Bátyámtól egyébként 1955-ben vettem át a szakmát, attól kezdve önállóan dolgoztam. Vasúton küldték a tekercseket, mi pedig lovas szekéren vittük a környező falvakba. Akkoriban három előadást is tartottunk vasárnap, de mindig nagyon sok néző volt, hiszen a faluban ez volt az egyetlen szórakozás. Később Beled mellett még több környékbeli községet is megkaptunk, így lettünk édesapámmal vándormozisok. Apám lett a pénztáros. Később olyan rendelet érkezett, hogy családon belül nem lehet megoldani a munkamegosztást, ezért felvettem egy munkatársat. A Moziüzemi Vállalat központja Győrben, a Vörös Csillag mozi emeletén volt, Arnold Magda irányította akkoriban a vállalatot. Nyolcforintos órabérért dolgoztam, egy-egy előadásra öt órát számoltak el és kaptam valamit még a szállításért is. Jó fizetés volt, nem panaszkodhattam.

Risavi Ernőék előbb öt községben vetítettek, a szám később tizenkettőre bővült. Minden falunak kijelölték a napot, amikor a lovas szekér bezötyögött és a mozigépész úr az orsóra helyezte a tekercset. Kultúrtermek nem lévén többnyire iskolában vetítettek, szinte mindig telt ház előtt.

– A községekben ekkor még nem volt villany, aggregátor termelte az áramot, a települések apraja és nagyja kivonult az előadásra. Persze a filmek is nagyon jók voltak, de nem hiányoztak a szovjet propagandaművek sem és csehszlovák, lengyel alkotások is többször megfordultak a kezem alatt – mondja Ernő bácsi, majd régi elszámolásokat mutat. Ezekből derül ki, hogy 1955-ben a Latabár Kálmán nevével fémjelzett Állami áruház című filmet Vadosfán kilencvenketten látták, a Hősök tavaszát Vásárosfaluban negyvenöten, Edvén száznégyen, Rábakecölben háromszáznegyvenegyen. Népszerű mozi volt a Mágnás Miksa, Edvén például száznegyvenhatan váltottak rá jegyet, 2,70 forint volt az első, 1,70 a második és 1 forint a harmadik helyár.

Igazi sztárok a vásznon

– Egy-egy híres színész, mint Sárdy János, Krencsey Marianne, vagy természetesen Latabár kedvéért megteltek a padok. Emlékszem, egyszer Szilban maguk is népszerűsítették filmjeiket, nagy siker volt az is. Sajnos, ma már a televízió is egyre ritkábban tűzi műsorára ezeket a darabokat, pedig érdemes lenne a maiaknak is látni. Igaz, nem volt bennük vér, meg öldöklés és harc, hanem vidám, könnyed filmek voltak – gondolkodik el Ernő bácsi. – A filmek előtt híradót vetítettünk, az ország eseményeit forgatták, néhány hetes késéssel.
Ernő bácsi szerint a hazánkat jó színben bemutató, politikai propagandafilmeket türelemmel nézték végig az emberek, nem fütyültek vagy „fújoltak", inkább csendben várták a fővetítést. A mozigépész pedig nagy becsben volt, tisztelték, szerették mindenütt, hiszen sokáig az egyetlen szórakozási lehetőséget juttatta el a faluba. Éppen ezért Ernő bácsi is igyekezett mindig a nézők kedvében járni.
– Emlékszem, nagyon zord, téli idő volt, hófúvás, nagy hideg. Édesanyámék tartottak, ne menjek vetíteni, mert eltévedek a járhatatlan utakon. De ezt nem tehettem meg, mert a sokáig betiltott Dankó Pista kópiája lapult a fémdobozban és tudtam, hogy nagyon várják a páliak. Úttalan utakon, szántóföldeken keresztül hajtottam a lovat és értem be a községbe, ahol már nem is számítottak rám. Persze rövidesen elterjedt megérkezésem híre és perceken belül tele lett a terem.

Előbb a tévé, aztán a diszkó

Ernő bácsi szerint a televíziókészülékek megjelenésével a mozi látogatottsága is visszaesett. A fiatalok annyira nem, az idősebbek viszont teljesen elmaradtak. Aztán megtörtént, amire egyik régi vágású mozis sem gondolt: a vetítések időpontjával alkalmazkodni kellett a tévé főműsorához és a hétfői műsorszünethez. A kaput a diszkó tette be végleg, amikor már a kultúrtermeket ezek a rendezvények foglalták el. A rendszerváltás után Ernő bácsi is vállalkozó lett, de ekkor már csekély érdeklődés mutatkozott a vetítések iránt. A kisebb községek lemorzsolódtak, Beledben 1998-ban szűnt meg a vetítés, Ernő bácsi is akkor állt utoljára a gép mellett. A negyvenöt esztendő alatt Risavi Ernő számos kitüntetésben részesült és megkapta a megyei Moziüzemi Vállalat törzsgárdajelvényeit is. 1983-ban Köpeczi Béla művelődési minisztertől dicsérő oklevelet vehetett át.

Az utolsó kockák után a beledi vándormozis nem járt filmszínházban, a legújabb multiplexeket is csak hírből ismeri, igaz, annyira nem is kíváncsi rájuk.
– Ezek már nagyon modernek lehetnek, a kép- és a hangtechnika sokat fejlődött, bár ahogy hallom, a belépőjegyek árát is jól megkérik – summázza röviden véleményét az egykori beledi mozigépész, akinek bánata, hogy az elmúlt ötven év relikviáit, tárgyi emlékeit nincs kinek átadja. Pedig a gyűjtemény igazán megérdemelné, hogy méltó körülmények között mutathassa be az elmúlt évtizedek filmes korrajzát.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A máltaiak vállalnák az idősgondozást

A megyei gyámhivatal javaslata alapján átszervezik a Kapuvári Családsegítő Intézetet. Az idősek… Tovább olvasom