Kisalföld logö

2017. 03. 28. kedd - Gedeon, Johanna 2°C | 19°C Még több cikk.

A döriek büszkék őseikre

Nemesi község – így jellemezték röviden a rábaközi Dört. Lakói egyházi és királyi várjobbágyok voltak, kései leszármazottaik büszkék őseikre, múltjukra.
Dör címere
Dörben mindig büszke emberek éltek. Büszkék származásukra, nemességükre. A faluban még a múlt század közepén is tartotta magát a mondás: mindenki nemesember, csak a tanító, a pap és a kanász „gyüttment". Kiváltságaikat az egyháztól és a királytól kapták, mint a győri vár jobbágyai, akik az úgynevezett várföldeken éltek és katonai szolgálattal tartoztak uruknak. A régi nemesi családok leszármazottai ma is a faluban élnek. Történetüket és a községét a múlt század ötvenes éveiben Dörbe kerülő pedagógus, Szalay Béla dolgozta fel „Otthonunk, Dör" című kiadványában.

– Dörben kétféle nemesekről beszélhetünk, egyháziakról és királyiakról – lépett vissza kérésünkre évszázadokat a múltba Szalay Béla. – A honfoglalás korában a magyar társadalom középrétegét a törzsi, nemzetségfői előkelők és a szolgák, rabszolgák között egy harcos réteg alkotta. Közülük bizonyíthatóan telepedtek le a Rábaközben is. A csornai határban például, a Dörhöz nagyon közeli Süly-hegyen az 1880-as években honfoglalás kori lovassírt találtak. A törzsi, nemzetségi szervezet Szent István uralkodása alatt felbomlott és kiépültek a királyi vármegyék. A harcos réteg beépült az új rendszerbe, a királyi várakban katonai, gazdasági szerepet töltöttek be. Így volt ez a győri várban is, a családokat az úgynevezett várföldeken helyezték el, mint például Dörben is. A „nemes" szóval egy 1267-es oklevélben találkozunk először. A várjobbágyság intézménye a XIII–XIV. században megszűnt, a várföldeket a király eladományozta, így lehetett birtokos községünkben a győri püspökség és számos család is, például a Chepely és a Dőry.

Dörben temetkeztek

Szalay Béla
A döri nemesek megszolgálták kiváltságaikat, hiszen a győri várispán mellett ott hadakoztak a muhi csatában a tatárok, Mohácsnál pedig Paksi Balázs püspök oldalán a törökök ellen is. De 1848-ban a döriek mint nemzetőrök őrizték a Landzsai-átjárót. Mint prediális nemesek az uralkodó osztály alsó rétegéhez tartoztak, a királyi nemesek eggyel magasabb „polcon álltak". A Chepely család az 1500-as években kihalt, birtokaikat a ma is a faluban élő Chapók kapták meg. A döri nemesek nem voltak vagyonos emberek, birtokaik elaprózódtak, és jobbágyai is csak néhány famíliának voltak.

– A nemesi társadalomra jellemző életvitel azonban mindenképpen jelen volt Dörben, közigazgatási és peres ügyeikben nem a főszolgabíró, hanem a Vecse-szék szolgabírója döntött, azaz ők megyét alkottak a megyén belül. Egyesek persze kiemelkedtek a szerény sorból. Így például az a Chapó Mihály is, aki a királyi helytartótanács tagja volt, ez csupán tizenkét köznemesnek adatott meg az országban. Rangját és befolyását jelzi, hogy korai halála után gyermekei neveléséről maga Mária Terézia gondoskodott. De több család fiai is a vármegyei közigazgatásban vállaltak tisztséget, érdekes azonban, hogy akármerre kerültek szülőfalujuktól, arról rendelkeztek, hogy Dörben temessék el őket.
A nemesi családok a polgárosodás, az iparosréteg megjelenése után is ragaszkodtak addigi életformájukhoz, és házastársat sem hoztak „kívülről".

Elsöpört kúriák

– A régi, nemesi világ 1848-ban megszűnt, a kiváltságok eltűntek, ugyanúgy, mint az elmúlt százötven évben több család is, a Tevely, Vatai, Plenár, Ihász, Márkus. Az itt maradtak persze igyekeztek régi életvitelüket megtartani, építészetben, öltözködésben, viselkedésben. A nemesi közbirtokosságnak például konvenciós cigányaik voltak, akik rendes bért kaptak, de ha valamelyik nemes úrnak mulatni támadt kedve, akkor rendelkezésre kellett állniuk. Az építészetben ma már szinte nincs nyomuk a hagyományoknak, magam még láttam annak idején nemesi kúriákat, de ezeket a hatvanas-hetvenes évek építkezési hulláma elsöpörte. Méreteikben nagyobbak voltak a szokásosnál és téglából épültek, nem vályogból. Érdekes a döriek öltözködési szokásaiban, hogy a Csorna környéki, nagyon szép népviselet még nyomaiban sem található meg a községben. Inkább az „úri módi" után mentek az itteniek. Tapasztalatuk persze volt, mivel a férfiak szinte állandóan úton voltak, sok mindent láttak és hazahozták a divatot. A Lamperth család hagyatékában találtam néhány verset, egyik éppen a nyugati módi majmolásáról szól: „Este mikor lefekszik / Szagos vízben megmosdik / Föl porozza az magát / Bémázolja ő száját. (...) / Czipőt húz a lábára / Strümplit görbe szárára." A régi büszkeséggel, egyfajta rátartisággal magam is találkoztam még, amikor 1953-ban Dörbe érkeztem.

Kártya és bor vitte el

Napjainkban ki más is irányíthatná Dör életét, mint az egyik ősi család leszármazottja. Dóczy Géza polgármester, a Mócsay Dóczy família képviselője azt mondja: a nemesi címeren kívül egyéb nemigen maradt az utódokra.

– Nagy- és dédszüleim még a múlt század elején is tetemes vagyonnal rendelkeztek, de hát a kártya meg a cigány sokba került – avat be a „vagyonvesztés" részleteibe Dóczy Géza. – Az elbeszélésekből tudom, hogy az ősök eléggé szabados életmódot folytattak, így mire örökösödésre került volna sor, sok minden nem maradt. A nagyapám halálakor például a nemesi címeren kívül egy komoly összegű váltót is hátrahagyott, amit kártyán „hozott össze". Öregapám egyik oldalára púpos volt, mert levágta a ló, nagyvérű, büszke emberek voltak a Dóczyak mindig, azt mondják, hamar elcsattant egy-egy pofon, ha valami nem úgy alakult, de a mulatásban is helytálltak. Azaz a mi generációnkra csak a nemesi oklevél maradt, ami itt van a múzeumban, a több tárgyi emlék Győrbe került. Emlékszem, a nagyszüleim hosszú, gádoros kúriában éltek, sok ilyen volt a faluban. Elöl hatalmas szoba, a plafonon nagyon szép, nagy csillár lógott, középen tizenkét szögletű, kerekes asztallal, de bizony télen a havat behordta ránk a szél, annyira tönkrement az épület. Amellett persze, hogy „legények" voltak, jóeszűek is. Dénes bátyám katonatiszt volt, az első világháborúban vitéz lett, de többen a közigazgatásban dolgoztak, tisztviselőként. Endre bátyám pedig tizennégy éves korára elvégezte a középiskolát is. Szalay igazgató úrnak igaza van, valóban még a múlt században is élt egyfajta rátartiság, büszkeség, de akkor már csak a nevükre lehettek büszkék, amivel viszont sokra nem mehettek.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Októberi emlékek menekülés előtt

Szalay Antal, aki jelenleg a németor- szági Pforzheimben él, 1956 novembe- rében hagyta el hazáját.… Tovább olvasom