Már két éve is van, hogy ezen a helyen elkövettem egy írást „Pankráció és ráció" címmel, s tanulsága nap mint nap eszembe jut. A wrestlingről, erről a fura bunyóról meditáltam akkor, meglehetősen gúnyos stílusban.
Elképzelni sem tudtam, hogyan lehetnek emberek ilyen primitívek, hogyan lehet őket így becsapni, az orruknál fogva vezetni, merthogy álpofonok csattannak csupán a megrendezett álbunyóban. Persze a közönség ezt akarja, hát megkapja. Aztán némi nevelő szándékkal párhuzamot vontam a pankráció és a politika, az átvágott nézők és az elkábított választópolgárok között, s a közös gyökérben találtam meg a populizmus térnyerésének okát. Azóta megváltozott a véleményem. Gyökeresen.
A cikk megjelenése után kaptam ugyanis egy méltatlankodó levelet. No nem valamelyik populista politikustól, hanem az egyik wrestlinges online oldal szerkesztőjétől. Aztán telefonon is értekeztünk, s jól kitárgyaltuk a témát. Először is az illető úriember roppant kulturált módon elküldött a bánatba. Aztán megvilágította előttem, hogy ők, akik rajonganak ezért a műfajért, nem gondolják, hogy amiket a ringben látnak, valódi pofonok és valódi rúgások. Ők úgy fogják fel az egészet, mint egy előadást. Mint egy sztorit, melyben a jó és a rossz küzd egymással, s hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Mint a mesékben, a színházban vagy a filmeken. Az attitűd ugyanaz. A színházban persze senki sem gondolja, hogy az a fickó, aki Othellót játssza, valóban megöli a színésznőt, akinek Desdemona szerepe jutott. A Rómeót és Júliát alakító fiatalok sem lesznek öngyilkosok igazából. Csak úgy csinálnak. Eljátsszák. Hát akkor őket se nézzem hülyének, csupán számukra ez a fajta színjáték a szórakoztató, ebben találják meg a kikapcsolódást. Ennyi!
Ekkor megértettem valamit. Rájöttem, hogy ítéletem a tudás hiányán alapult. Kicsit el is szégyelltem magam. Kicikiztem, hülyének néztem embereket, akik pedig teljesen normálisak. Csak másként gondolkodnak, mást éreznek egy dologról, mint én. A pankrációt ugyan nem szerettem meg, de már nem zavar és a rajongóikra is másként tekintek. Sohasem fogok közéjük tartozni, de már megértem őket, és elfogadom a hóbortjukat. Csupán attól, hogy szót váltottam, mi több, szót értettem egyikükkel.
Ebben van tehát a lényeg és a tanulság. Hogy fontos a párbeszéd, a másik véleményének megismerése, elfogadása. Sok felesleges konfliktustól megmenekülhet így az ember. Pedig nem is olyan nagy dolog ez. A napi politikával itt most nem vonok párhuzamot. Mert annak ehhez semmi köze nincsen.
17°C
Hozzászólok! 
