Győr-Moson-Sopron - kisalfold.hu

Nem kell ahhoz szeretni a sportot, hogy imádjuk az olimpiát, s azon belül is persze a magyar aranyérmeket. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de 1988 óta minden nyári olimpiai játékokról elraktároztam egy-egy olyan pillanatot, amit valószínűleg soha nem felejtek el, s amelyeket az ötkarikás játékok idején biztos megidézek.

Kisiskolásként Egerszegi Krisztina szöüli aranyérme vitt mindent Vitray Tamás közvetítésével ("Gyere Egérke, gyere kicsi lány!"), a barcelonai játékokon egyik másik korszakos úszózseni, Darnyi Tamás koronázta meg pályafutását – nemzetközi mezőnyben soha nem győzték le Széchy Tamás legsikeresebb tanítványát vegyes úszásban – a 400 méteres vegyes úszás megnyerésével.

1996-ban az utolsó nyári napok egyikén gyerekkori barátaimmal söröztünk a Laposon, amikor Kovács "Kokó" István rá jellemző okos, taktikus bokszolással legyűrte kubai ellenfelét, s aranyérmet szerzett Atlantában.

2000-ben a szombathelyi főiskolán több kommunikációs évfolyam egyszerre szurkolt a tanszék nagytermében, hogy Kovács Ágnes elsőként csapjon a célba a 200 méteres mellúszás döntőjében.

Alig pár nappal később Budapesten, a Hajógyári Szigeten játszottunk volna csapatbajnoki teniszmérkőzést, a zuhogó eső elmosott mindent, sebaj, a pályák mellett kocsiban vagy nyolcan hallgattuk, ahogy Csollány Szilveszter készülődött gyakorlatára, majd pár perccel később aranyérmet akasztottak a gyűrűk urának nyakába.

A 2004-es athéni olimpiáról nem hazudnék kegyeset: az ókori játékok szülőföldjén Annus Adrián és Fazekas Róbert doppingbotránya, a magyar sportdiplomácia totális impotenciája – élen disszertáció-másoló volt köztársasági elnökünkkel – számomra teljesen elhomályosította a magyar vízilabda válogatott nagyszerű győzelmét a szerbek ellen vívott döntőben, vagy Janics Natasa csodás kajakozását.

2008-ban tizenvalahány nap már eltelt a pekingi olimpián, de még nincs magyar arany, a Kisalföld szerkesztőségében mindenki lábujjhegyen, lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Vajda Attila megtörte az átkot.

Ez a nap tartogatott még nagyobb csodát is: Kozmann György és Kiss Tamás harmadikként ért célba pár héttel Kolonics György tragikus halála után. Azt a kenut mintha fentről a kétszeres olimpiai bajnok is tolta volna…

A londoni olimpia második napján barátokkal, kollégákkal a Facebookon szurkoltunk, nagyon szurkoltunk Ungvári Mikiért, Szilágyi Áronért, Gyurta Daniért és az összes többi magyar versenyzőért.

Tán az előző mondatokból is kiderült, hogy jelen sorok írója sok magyar olimpiai diadalt kísért figyelemmel, mégsem emlékszik arra, hogy a 22 éves kardvívó fiatalemberéhez hasonló önbizalommal, győzelembe vetett hittel rendelkezett volna bármelyik bajnokunk az utóbbi évtizedben.

Jó, mit jó, frenetikus volt nézni, ahogy Áron el sem tudta képzelni, hogy rajta kívül bárki hazavigye az olimpiai aranyat, nem taktikázott, egészen egyszerűen átgázolt a mezőnyön.

Akárcsak négy éve Phelpset, most őt ragyogta körül a legyőzhetetlenség aurája, s mindez egy olyan ország sportolójától, ahol évtizedeken keresztül szitokszó volt az önbizalom – több mint lenyűgöző.

Ráadásul Áron mosolyogva, a döntő minden pillanatát kiélvezve ült fel a világ karvívóinak trónjára.

Ez a jókedv ragadt át az esti vacsorámat szállító pizzafutárra, aki közvetlenül Áron olimpiai bajnoki címe után a következő szavakkal nyújtotta át a dobozt: "megérkezett az aranypizza!".