Kisalföld logö

2017. 03. 24. péntek - Gábor, Karina 5°C | 16°C Még több cikk.

Reménysugár a hosszú sötétség után

Több mint félszázra tehető a mosonmagyaróvári hajléktalanok száma. Nagy részük a Barátság utcai hajléktalanszállón él, ám sokan vannak, akik zsilipeknél, pályaudvarokon, sőt, csövekben húzzák meg magukat, s menekülnek a dermesztő hideg elől.

A Lajta partján 1999-ig csak nappali átmeneti szálló működött, ám a fedél nélkül maradtak számának gyors növekedése miatt szükség volt egy olyan otthon létrehozására, ahol éjszakára is menedéket kaphatnak a hajléktalanok. A szálló vezetője, Szépe István tavaly júniusban vette át az intézet irányítását.

Többen vagyunk, mint lehetne

– Működési engedélyünk 28 ember éjszakai menedékének biztosítására ad lehetőséget, ám a tábori ágyakon több mint harmincan alszanak. Sőt, a hideg beálltával a nappali melegedőt – ami elméletileg csak reggel héttől este hétig lehetne nyitva – éjszakára is biztosítjuk, hogy ha ülve is, de meleg helyen legyenek a hajléktalan emberek. Az ide betérőkkel szemben egy kikötésünk van: a házirend betartása. Alkoholt nem szabad fogyasztani, ittas egyének nem marad hatnak nálunk. Ha a szabályokat betartják, cserébe mi meleg ételről, mosási és tisztálkodási lehetőségről gondoskodunk.

Most induló programunkban a helyi Máltai Szeretetszolgálat aktivistáival teajáratot indítottunk. Hetente háromszor (hétfő, szerda, péntek) hét helyszínen osztunk a városban forró teát, ételt, és a szükségleteknek megfelelően takarót és gyógyszert. A célunk azonban az, hogy ezeket az embereket valamilyen módon becsalogassuk a szállóra. Érdekességként megemlíteném: a teajárat felhívó plakátjait nagyon sok multicég nem engedte kihelyezni üzlete elé.

Ötven hajléktalan

A legtöbb hajléktalan a Lajta-zsilip nél, a városközpont egykori rádióállomásánál és a mosoni piacon él. Számuk szerintem eléri az ötvenet, bár ők maguk több fedél nélküli emberről tudnak. Legtöbbjük családi gondok, italozás és a munkahely elvesztése miatt jutott ide. A szállón huszonnégy órás szolgálat működik, négy gondozó és négy szociális munkás dolgozik nálunk. A máltaisoktól ígéretet kaptunk újabb tábori ágyak beszerzésére, ám nagy szükségünk lenne lakókonténerekre is, mely még néhány hajléktalan emberen segítene.

„A harmadik karácsony"

Giffinger Béla harmadik éve lakik a hajléktalanszállón. Ő még szerencsésnek vallhatja magát: neki nem kellett az utcán töltenie a mínuszokat.
– Sokáig tűzoltóként dolgoztam, majd a timföldgyárba kerültem. Időközben elváltam, majd létszámleépítések miatt a munkahelyemet is elvesztettem – meséli a férfi.
– Hiába volt két szakmám – géplakatos, darukezelő –, hivatásos jogosítványom és tűzrendészeti ismereteim, elhelyezkedni nem tudtam. Válásom után édesapámhoz költöztem, akinek halála után nem tudtam fizetni a rezsit, így onnan is mennem kellett. Egy barátomnál húztam meg magam, ám nemsokára ő is meghalt, s az örökösök onnan is kitettek. Innen egy hónapra al bérletbe, majd 1999-ben a megépült hajléktalanszállóra költöztem. Azóta itt élek. Reggelente bevásárolni járok az ittenieknek, olvasgatok, tévézek. Ha ötvenhat évesen csak alkalmi munkát kapok, azt szívesen elvégzem, ugyanis nagyon jól jön a pénz. Fél éve nem ittam egy korty alkoholt sem, s ez mindenképp pozitívum, ugyanis korábban gyakran néztem a pohár fenekére.

A harmadik karácsonyomat töltöm majd idén itt a szállón. Tavaly mi szerveztük és adtuk elő szenteste a műsort, s iskolások is emelték az ünnep hangulatát – mondta Giffinger Béla. „Csőben laktam, szolga lettem" – Én 1987-től, apám halála óta vagyok hajléktalan – kezdi a negyvenkilenc éves Németh István Lajos. – Eleinte szó szerint csöves voltam. A Bartók-iskola mellett másfél évig egyedül egy csőalagútban laktam. Ezután egy azóta már megszűnt kocsmában tengettem mindennapjaimat. Sokat voltam a Soproni utcai nappali melegedőn is. Ezután állomásról állomásra jártam. Laktam a hegyeshalmi, a levéli, a mosonmagyaróvári és a győri pályaudvaron. Itt takarítást vállaltam az egyik vendéglátó-ipari egységnél. Egyszer egy idősebb úr és felesége megállított, mondván: látják, milyen szorgalmasan dolgozom, költözzem hozzájuk Szilba, segítsek a ház tartásban. Egy ideig ott éltem, ám ami ez után következett, az maga volt a pokol. Befogadóim eladtak Érdre, ahol szó szerint rabszolga lettem. A gazdáim lábát kellett mosnom, s néha pofont is kaptam tőlük. Innen úgy szöktem el, méghozzá Halásztelekre, a keresztapámhoz. Később visszakerültem a Lajta partjára, s újra a Soproni utcában találtam magam.

A fedél nélkül tengetett élet tönkretette az egészségemet. Újrónafőn kezeltettem magam a tüdőszanatóriumban, majd a Barátság utcai szálló jelentette a végállomást. Itt nagyon jól érzem magam, mindenki rendkívül segítőkész. Sok segítséget és támogatást kapok, s úgy érzem, a rengeteg nélkülözés után végre megtaláltam az otthonomat – mondta Németh István Lajos.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Őshonos halakat telepítenek a Dunába

A Fertő–Hanság Nemzeti Park télen több lépésben halat telepít a Szigetközben. Csaknem három és… Tovább olvasom