Kisalföld logö

2017. 05. 28. vasárnap - Emil, Csanád 12°C | 24°C Még több cikk.

A vegyi üzem áldozatai?

A hetvenes évektől majd két évtizeden át több száz mosonmagyaróvári és környékbeli ember vállalt Pozsonyban munkát. A vegyi üzemben huzamosabb ideig dolgozó munkások közül többen fiatalon, daganatos vagy érrendszeri megbetegedés következtében hunytak el.

A szocializmus fénykorában bár mindenkinek volt munkahelye, a lehetőségek mégis behatároltak voltak. Akik nem akartak a téeszekben dolgozni, azoknak kapóra jött egy pozsonyi munkalehetőség: a Dimitrovkaként ismert (hivatalos nevén Juraja Dimitrova) gyár ke-
resett magyar munkásokat, az itteni átlagkeresetnél magasabb béreket ajánlva. Jelentkező akadt bőven: Rajkáról, Dunakilitiről, Halásziról, Máriakálnokról, Mosonmagyaróvárról, Bezenyéről is sokan szálltak fel a
körjáratban közlekedő „cseh buszra". Három–négyezer koronát is kerestek a nyolcvanas években, ami viszonylag jó munkabér volt akkoriban. Ám sajnos, talán azóta is szedi áldozatait a vegyi gyár.

„Ez nem fehér embernek való munka"

– A busz váltott műszakban vitte a magyar munkásokat – emlékezett egy neve elhallgatását kérő férfi.
– Két nap reggel, két nap délután, két nap edig éjjelre jártunk nyolc órában dolgozni, ezután következett két szabadnap. Az utazás napi négy órát is elrabolt a szabadidőnkből. Összesen körülbelül háromszázan dolgoztunk innen a Dimitrovkában, ahol sok csallóközi magyar is a munkatársunk volt. Három-négyezer koronát kerestünk a nyolcvanas években, ami viszonylag jó kereset volt akkoriban. A belépés előtt egy orvosi vizsgálatra is elvittek minket, de senki se szólt, hogy az itteni levegőnek egészségkárosító hatása lehet. A munka sokrétű volt: növényvédő szereket, viszkózt, műszálakat, műtrágyát készítettünk. Robbanóanyag gyártása is folyt itt, de azon a részlegen külföldiek nem dolgozhattak. Szerintem a legveszélyesebb hely a Pradelna (magyarul mosoda) volt, ahol a kádakban 40–50 fokos kénes anyag gőzölgött. Én is ide kerültem, de szerencsésnek mondhatom magam: a műszakvezető figyelmeztetett, hogy itt éveken keresztül csak rabok dolgoztak, s ez „nem fehér embernek való munka". Azt is mondta: ha az egészségemet nem akarom tönkretenni, gyorsan menjek el innen. Hallgattam rá, s először átkértem magam egy másik részlegbe, amelyet kevésbé tartottam veszélyesnek, majd később elhagytam a gyárat.

– Tudomásom szerint a környezetvédők is sokszor kérték annak idején a gyár bezárását. Azt hallottam, hogy a buszjáratot tizenkilenc év után egyik napról a másikra megszüntették, pedig húsz év munkaviszony
után korkedvezmény járt volna. A gyárból nem küldték el az embereket, csak a járat megszüntetésével ellehetetlenítették az átjárást.

Kilencven százalékuk már nem él

– Azóta jó néhány év eltelt. Ismeretségi körömben a veszélyes részlegen huzamosabb ideig dolgozók kilencven százaléka meghalt. Mindannyian
negyven-ötven évesen, rákban vagy agyvérzésben. Nem élték meg még a nyugdíjaskort sem. Azt is hallani, hogy az ottani üzemi munka során valamilyen anyag lerakódik az emberi vérben, s később ott rákot
okoz. Több tucat nevet fel tudok sorolni, akik a Dimitrovkában dolgoztak és a fentiekhez hasonlóan fiatalon haltak meg.

Vonzó kereseti lehetőség

Annak idején az egyik legjobb munkahelynek mutatkozott a Dimitrovka. Jó kereseti lehetőséget, korkedvezményt ígértek a magyar munkásoknak, ráadásul a határon viszonylag könnyen be lehetett hozni az olcsó szlovák árukat. A polgármesteri hivatalok többségében már kevés nyoma van azoknak, akik korábban az üzemben keresték a kenyerüket, de a fennmaradt iratokból tudjuk, hogy például Rajkáról egykoron hetvennyolcan jártak Pozsonyba dolgozni. A külföldi munkához szükséges engedélyeket a helyi tanácsnál kellett kérni. Néhányan még ma is bejárnak a hivatalokba igazolást kérni arról, hogy a község lakójaként élnek, mivel ennek függvényében Szlovákiából kapják a nyugdíjukat.

Védőpajzs csak a fröccsenés ellen

A dunaszigeti Kovács István több mint tizennyolc évig dolgozott a Dimitrovkában. Agyvérzése óta rokkantnyugdíjas, amiben véleménye szerint szerepet játszott a kinti munkakörnyezet káros hatása.
– A pozsonyi vegyi üzemben 1971 júniusától megbetegedésemig, ’89 decemberéig dolgoztam – meséli az ágyhoz kötött férfi.
– Karbantartó géplakatos voltam egy műszálat készítő üzemben. Mindez polipropilén szemcsékből, műanyag olvasztásával történt, miközben egy dinil nevű gáz szabadult fel. Az olvasztott műanyag füstjét is belélegeztük, mert a plexi védőpajzs csak arra szolgált, hogy a forró műanyag ne az arcbőrünkre fröccsenjen. Tudomásom szerint ezek a füstök és gázok
agyérelzáródást okozhatnak, így betegségemben is közrejátszhattak.  A magyarokat szinte kivétel nélkül az egészségtelen helyre osztották be a gyárban.  Sejtettük, hogy  egészségtelen a környezet, de erre senki sem
figyelmeztetett bennünket. Különben is: nagyon kellett a pénz, én is épp építkeztem.  A fizetésünk negyven százalékát koronában kaptuk, levásárolhattuk, majd vámmentesen áthozhattuk a határon.

„A pólóm két nap után szétmállott"

Egy másik névtelenséget kérő szigetközi férfi csak fél évig dolgozott a Dimitrovkában, de az ottani körülményekre még ma is tisztán emlékszik.
– Én egy hónap próbaidő után bejelentettem, hogy nem maradok, mégis ki kellett töltenem a felmondási időt – mondta. – A viszkózt gyártó vegyi
üzembe 1977-ben kerültem.  A gép elméletileg zárt volt, mégis az egész műhelyben gázok szabadultak fel. Szinte minden este begyulladt szemekkel érkeztem haza, s a feleségem pakolásokkal gyógyította. Amikor átálltunk egy másik anyagra, s leálltak a gépek, akkor gázálarcot kellett felvennünk. A póló, amit ott kaptunk, csupán két napig bírta, s teljesen elhasználódott, szétmállott a mérgező anyagoktól. Ha a kezemre rácseppent ez az anyag, s nem vettem észre,  kimarta azt. Még ma is, 25 év után, meg tudom mutatni ezeket a nyomokat. Védőruhát nem kaptunk. Amikor felszálltam a buszra, mindig éreztem azt a büdös szagot, s minden hazaérkezés után hajat kellett mosnom. Egy nap, amikor délutánra mentem dolgozni, nem engedtek be a gyárba, hazaküldtek bennünket. Állítólag valamilyen robbanás történt, de a részleteket
nem ismerem. Akkor megfogadtam: többet nem leszek vendégmunkás – emlékezett a férfi.

Közel háromszáz magyar

 A rendszerváltáskor megszűnt
Az egykori dinamitgyár közvetlenül a második világháború után, 1946-ban létesült. A rendszerváltás után, 1991-ben a gyár megszűnt, az Istrochem nevű cég vette át a
területet és az ingatlanokat. Öt évvel később, a Meciar-kormány idején az üzemet privatizálták. A jelenlegi vezetés 1999-ben
államosította, s így újra a Nemzeti Vagyonalap részévé vált. Profilja, vegyipari jellege
megmaradt, de jelentős összegeket fordít a
munka- és környezetvédelemre. Az egykori vállalat dolgozóinak jelenleg csak tizede, 6–700 ember dolgozik itt. A szlovák gazdaságban komoly szerepet játszó cég néhány hete újra magánkézbe került. Az egykori
Dimitrovka helyén, az Istrochem mellett jó néhány magáncég működik
A „cseh busz" egyik rajkai sofőrje is lehetségesnek találja – bár nem biztos ebben –, hogy a huzamosabb ideig veszélyes részlegen dolgozók halálában közrejátszhatott az egészségkárosító környezet.
– Eleinte csak 35–40 magyar járt ki a Dimitrovkába – mondta Bors Lajos. – Ekkor még a gyárak hordták honfitársainkat, ám később a jó kereseti leetőség és a vámmentesen behozható áruk miatt a magyarok száma közel háromszázra duzzadt. Őket már csak Ikarusok segítségével lehetett átszállítani. Tudomásom szerint államunk a buszokért cserébe vegyszereket kapott.  A határon gyorsan átjutottunk, mivel mindenki kapott egy igazolást, hogy a Dimitrovkában dolgozik.  A legveszélyesebb a savakkal dolgozó mosoda és a gyomirtót és műtrágyát gyártó részlegek voltak. Persze a legjobban itt lehetett keresni. A bszok üzemeltetése horribilis pénzébe került a gyárnak, több százezer forintot emésztett fel havonta. A rendszerváltáskor a gyár megszűnt, ám én a nyugdíjam felét ma is Szlovákiából kapom – tudtuk meg Bors Lajostól.

Az összes érintett községben jó néhány nevet tudtak felsorolni a helybeliek: olyanokét, akik korábban Pozsonyban dolgoztak, s fiatalon eltávoztak az élők sorában. Többen közismertnek találták felvetésünket a megbetegedések és a kinti munkakörülmények kapcsolatáról, de nyilatkozni nem akartak lapunknak.

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Másfél milliárd a Szigetköznek

Dr. Pap János, a Szigetközi Rehabilitációs Bizottság elnöke szerint jelentős eredményeket értek el… Tovább olvasom